A mozaik hiányzó darabja – Kritika a Mások gyerekei című filmről

„Az élet egyszerre rövid és hosszú” – hangzik el a Mások gyerekei egyik legszebb és legtalálóbb sora, mely a film tételmondata is lehetne. Rebecca Zlotowski ötödik rendezése a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában debütált, itthon május 4-én mutatták be a mozik.

A százhárom perces francia filmdráma főszereplője a negyvenedik életévéhez közeledő, életvidám, céltudatos tanárnő, Rachel (Virginie Efira). A nő új szerelmének, Alinak (Roschdy Zem) az előző kapcsolatából már van egy négyéves kislánya, akivel Rachel egyre jobban megtalálja a közös hangot, de a helyzet egyikük számára sem könnyű. A nő anyai ösztönei a munkájában is megmutatkoznak, ahol kitartóan igyekszik segíteni egy nehéz szociális körülmények között élő diáknak, akiről a többi tanár már lemondott. Rachelben folyamatosan erősödik az érzés, hogy szeretne saját gyereket, de orvosa figyelmezteti, hogy biológiai órája vészesen ketyeg, ezért nem sok ideje maradt, hogy döntsön a jövőjéről.

A Mások gyerekei egyszerre szól a gyerekvállalás kérdésköréről, az életközepi válságról és a mozaikcsaládok kihívásairól. Mindezt nem egy „átlagos” család, hanem egy gyermektelen nő szemszögéből mutatja be a film. Rebecca Zlotowski neve a hazai nézőközönség számára kevésbé lehet ismerős. Öt egész estés filmet készített, a Rózsatövis című alkotásával mutatkozott be, az Egy emlékezetes nyár című vígjáték-drámája pedig a Netflixen is elérhető. A negyvenhárom éves rendező a koronavírus-járvány alatt írta a forgatókönyvet, és eredetileg regényadaptációt szeretett volna készíteni egy férfi főszereplővel. A karanténban végül úgy döntött, hogy inkább a saját életéből merít a forgatókönyvhöz, és egy negyvenedik életévéhez közelítő gyermektelen nő történetét mutatja be.

Valószínűleg a francia rendezőnő személyes érintettségének és élményanyagának is köszönhető, hogy ekkora érzékenységgel, empátiával és sokszor humorral tudta bemutatni ezt az összetett, az európai és hollywoodi zsánerfilmekben keveset taglalt kérdéskört.

Egyértelműen érezhető, hogy az alkotást nem direkt társadalmi állásfoglalásnak szánta, hanem egy személyes, univerzális történetet szeretne elmesélni, amelynek a 21. században különösen nagy aktualitása van.

A film pár soros ajánlóját olvasva először azt gondolhatjuk, hogy egy szomorú, lassan csordogáló dráma vár ránk, de Rebecca Zlotowski alkotásából sokkal inkább a remény és az életigenlés érzése árad, és olykor meg is nevetteti a nézőt. A Mások gyerekei nemcsak a főszereplő megpróbáltatásaira koncentrál, legalább akkora részletességgel mutatja be Rachel mindennapjait, párkapcsolata intim pillanatait vagy egy családi kirándulás szépségeit. Rebecca Zlotowski filmjéről leginkább a Noah Baumbach által rendezett Házassági történet juthat eszünkbe, amely egy válás folyamatát mutatja be hasonlóan őszinte, keserédes hangvételben, a hollywoodi kliséket kerülve.

Virginie Efira tökéletes választásnak bizonyult Rachel szerepére. A Mások gyerekei tulajdonképpen egy önéletrajzi elemekből építkező női portré, amelyet a főszereplőnek kell megtöltenie élettel, a negyvenhat éves francia–belga színésznő pedig valósággal ragyog a vásznon, színészi játéka végig természetesnek, fesztelennek hat. Az ő erős alakítása nélkül valószínűleg nem működne az a személyesség, amely a Mások gyerekei erejét adja. Szintén nem lőtt mellé a rendező az érzékeny, ötvenes éveiben járó Alit alakító Roschdy Zemmel sem, remekül hozza a szerethető karaktert, akivel könnyen azonosul a néző. 

A két szereplő közti kémia remekül működik a vásznon, és a kislányt alakító Callie Ferreira-Goncalves is jó választásnak bizonyult,

de a gyerekszínésznek inkább csak epizódszerep jutott Virginie Efira mellett. Az önéletrajzi ihletettséget tovább erősíti, hogy a filmbéli főszereplő apját a rendező édesapja alakítja. Mint egy interjúból kiderül, Michel Zlotowski pont ráért forgatni, és nem is kért sok pénzt a szereplésért. Az alkotásban feltűnik a kilencvenhárom éves dokumentumfilmes rendező, Frederick Wiseman is, aki a főszereplő nőgyógyászát alakítja, és az ő szájából hangzik el a cikk elején idézett mondat is.

A film képi világa kifejezetten expresszív: George Lechaptois operatőr előszeretettel játszik az arcokról készült közeli felvételekkel, miközben a nyüzsgő Párizs városa sokszor csak homályosan látszik, és még az Eiffel-torony is csak sejtelmesen jelenik meg egy taxi szélvédőjén keresztül.

A Mások gyerekei őszinte, keserédes, szerethető film erős színészi alakításokkal, ami meghozhatja Rebecca Zlotowski számára a szélesebb körű nemzetközi elismertséget is.