„Simogatásból lettem én” – Kritika Miklya Zsolt Napszellő, holdpaplan – Bújócskazsoltárok című gyerekverskötetéről

(1. Közelítés)

Miklya Zsolt gyerekverskötete már lírai címével elgondolkodtatja – és megnyeri az olvasót. A szószerkezet első tagja a napszél kozmoszi fenyegetését kicsinyíti otthonos bűvöletté; a második elem az éjszakába burkolódzó alvót, az átmeneti véglegesség nyugalmát rajzolja magába. De mítoszi aurát, mesei légkört is gerjeszt rögtön a nap és a hold motívuma; miközben formanyelvi áthallással idézi meg a Napfivér, Holdnővér szerkezet természeti metafizikáját és – például – az „Éj-mélyből fölzengő…” (Weöres Sándor: Száncsengő) molosszusokkal ringató felező hatosát (a verstan szintjén), keringős ritmusvilágát (a zeneiség oldalán).

Az alcím sugalmait is érdemes számításba vennünk: a Bújócskazsoltárok megjelölés a műfaji jelzet mellett a gyerekjátékok világát is fölnyitja, egyúttal az elbujdoklás képzetköreiben az isteni tekintettől elrekedni kívánók (például Jónás) alakját éppúgy elénk villantja, mint a „rejtőzködő Isten” (Deus absconditus) teológiai toposzát (vö. „De ha magamba süllyedek, / tengermélyre, / Istenem, megtalálsz-e engem?” – Bújócska; „akárhova bújok, / arcod elől el nem / rejtőzhetem” – Szemem, arcod).

Gazdag ígéret fogad tehát a borítón (megtoldva Lackfi János és Visky András ajánló soraival) – s kíváncsiságunk nem csalatkozik.

(2. Formavilág)

A kötet szembetűnő sajátossága a nyelvi-poétikai lehetőségeket egybegyűjtő esztétikai változatosság. (Mintha a szövegképek középre rendezése is ezt, az összegző egyensúly igényét testesítené meg.) A Napszellő, holdpaplan hol az ószövetségi zsoltárpoétika gondolatritmusos, motívumismétlős, szóképhalmozós szabadversváltozatát finomítja egyszerűbb nyelvi szerkezetekké, hol a kötött alaktan sajátosságaival játszik. Mondókás-felelgetős rigmusokat és bájosan tűnődő gyermeki monológokat egyaránt közread, sőt gyerekjátékokat („Bújj, bújj, zöld ág…”, „Adj, király, katonát!”, bújócska, homokvárépítés…) is megidéz. S ami e formanyelvi vetületeket összekapcsolja: a biblikus inspirációra mutató szellemiség.

(3. Zsoltárversek)

E hálára hangoló, szeretetközpontú gyerek(vers)világból familiáris istenkép rajzolódik ki („De a legszebb, mikor szeret. / Erről ismered fel” – Ő kell nékem; „Szeretetnél van-e fényesebb, / van-e a szeretetnél fontosabb? / Nincsen, ne is keresd!” – Van-e?; „…szeretetörvény ítél a földön” – (T)örvény). Az Úr jelenléte itt magától értetődik, de távolsága is biztonságot ad, mert megszenteli a tereket („Ha soha és senki se, / ha senki és sohase, / te velem vagy ma is, Istenem” – Senkise). Az ima- és zsoltártípusokat (a fohászos kéréstől az istendicséreten át a gyónásig) nem mechanikusan képezik le a versek, inkább tematikus és érzelmi változatosságukkal keltenek hol diszkrétebben, hol nyíltabban imádságos hatást.

Eközben előzékenyen adják tudtul, mely zsoltárokhoz vagy zsoltárrészletekhez (s olykor egyéb igehelyekhez) kapcsolódnak. De nem parafrázisok ezek a művek, a bibliai hivatkozások inkább mottószerűen jelölnek vonatkozást, ébresztenek hangulatot, vonnak szentségi aurát a gyerekbeszéd köré. A költemények olvastán a befogadó szabadon dönthet, kiegészíti-e élményét egy csatolható ószövetségi textussal. Ennélfogva nem vallásos befogadói közegben is olvasmányélménnyé válhat ez a különben minden ízében családi metafizikát körülíró versanyag.

(4. Szerkezet)

A verssorozat három részre tagolódik, a befogadót cikluscímek igazítják útba: az Aranykapun keresztül lépünk be az együtt-lét világába; a Kié a vár? kérdése, kérdésessége az értékteremtés és értékőrzés földi ethoszát játékos formában viszi színre; az Őrlista futamaiban a háborúkkal és betegségekkel is szembenéző szív keresi a kicsinyek útját a felnőttek útvesztőiben. (A kötet bátorságára vall, hogy olyan érzékeny témákat is előhív, mint a meg nem született testvér traumája: „Hugi nincs, hugi elúszott, / nem születhetett meg. / Huginak nincs is neve” – Mint a mesében; „De ha mélyen is van, / tengermélyen, / te ott is látod, / moccanását is / őrzöd, Istenem” – Ikrek.)

Identitásversek keretezik e költői világot. A ciklusok előtti nyitóvers a névadás kérdésköréből a kapcsolatok, kapcsolódások, viszonyok és viszonylatok létalapító hatalmát bontja ki, azaz a nyelviség súlypontjait a létezés koordinátái közé helyezi át: „Anya azt mondja, gyere, Kicsim, / pedig már nem vagyok kicsi. / Apa azt mondja, jól van, Tücsök, / és egész nap ciripelek. / Mama azt mondja, nem baj, Kincsem, / s a horzsolást bekötözi. / Papa rám kacsint, Szemem Fénye, / súgja, és a hangja ragyog” (Hogy hívnak?).

A záróvers (melyből a kötet címe is származik) visszatér a nevek miszteriális természetének sejtetéséhez, ám itt a gyermeki beszélő az, aki a megnevezés szeretetgesztusával fordul környezete felé, miközben saját önazonosságának kontúrjait óvatos engedelemmel szolgáltatja ki részint a társak, részint az (eszkatológiai természetű) idő szándékainak: „Anya holdtányér, anya holdkifli, / apa napfelkelte és napnyugta, / mama meg csillagmiriád […] Hogy én mi vagyok, / fogalmam sincs, hol itt, hol ott, / talán szélúrfi, talán napszellő / vagy holdpaplan, talán jégmorzsa, / talán harmatcsepp, vagy egy lábnyom / a homokban, a Zsuzsié mellett, / amíg a várhegy rá nem épül” (Őrlista). A vers címe egymásba játszatja az égi őrzők és a földi őrszemek, a vigyázatos isteni gondviselés és az alanti várak strázsáinak küldetését (vagyis az egyén és a család cselekvő figyelmességre épülő létmódját mennyek terveivel rokonítja); egyúttal nyomatékosítja a kötetegész poétikai egységességét: az őrmotivika számos korábbi versben feltűnt eddigre már (ilyen például az Őrszemek, az Őrszem és a Csillagszem című darab). Lényeges filológiai körülmény, hogy a hivatkozásként megadott Zsolt 148,1–13 jelzet a „Dicsérjétek az Urat…” (Zsolt 148,1) hálaadó örömét úgy vetíti rá a könyv zárlatán keresztül a teljes versanyagra, hogy ezzel egy, az Assisi Szent Ferenc Naphimnuszáig előrevillanó bibliai érzületet és retorikát illeszt vízjelszerűen a korpuszra.

(5. Összkép)

A költemények a megidézett igeversekkel többféle módon lépnek kreatív kapcsolatba. A Hová, hová, kisbari? például a pásztor és a Pásztor alakját tükrözteti egymásban („Az Úr az én pásztorom” [Zsolt 23,1] nyomán). A Titkaim az „Ímé én vétekben fogantattam” (Zsolt 51,7) hivatkozását a „Simogatásból lettem én” többértelmű meghittségébe fordítja, szinte átevangelizáló mozdulattal (egyszerre utalva a szülők szeretetkapcsolatára, Isten teremtő aktusára és a támogató érzelmi közeg identitásalapító erejére). A Vizes a bibliai metaforák gyerekjátékká szelídítésére emlékezetes példa: a versben gyerekmedence, „sártenger”, óriáscsúszda lesz a Zsolt 69,2–3 létválságából („2. Szabadíts meg engemet, oh Isten, mert a vizek lelkemig hatottak. 3. Mély sárba estem be, hol meg nem állhatok; feneketlen örvénybe jutottam, és az áradat elborít engem”). A kérkedőket és gonoszokat megfeddő bibliai sorok (Zsolt 75,5–8) szójátékos könnyedségben nyernek új életet: „Láttál már héját fenn az égen? […] S milyen a fennhéjázó ember?” (Héja). S ökotudatosság és természetmisztika érintkezik a Mint a fű emberen túli empátiájában (a fűnyírás során síró füvek képzetében) – friss távlatot nyitva a forrásszöveg példázatos pátoszának: „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága” (Zsolt 103,15).

A tobzódó természeti képek a teremtett világ sokszínű szépségére – avagy a sokszínűség szépségére – intenek („Hallgatunk. A színek beszélgetnek, / és a csoda meg színesebb lesz, / mire a templomba érünk” – Színbeszéd). Az erdő, a tenger vagy a csillagok vissza-visszatérő trópusa egy otthonként megélhető univerzális rend jelölője. A családtagokat (anya, apa, nagymama, nagypapa) és a baráti kört (Zsuzsi, Sankó, Doma, Roli) gyermeki nézőpont és szólamrend mutatja be. S a Miklya Zsolt költészetére általánosságban jellemző egyedi szóösszetételek (lásd például a könyv címét!) a világot újra és újra egymást kereső részek harmonikus egységének láttatják.

(6. Kontextusok)

Amint Miklya Zsolt pedagógusi, szerkesztői, könyvkiadói gyakorlatát is vallási eltökéltség és lelkiségi szándékok hatják át, úgy alkotói életművében is találni példát gyermekbibliai elhivatottságra. Az Így szól hozzám a Biblia (Kees de Kort képeivel, Parakletos, Kiskunfélegyháza, 2022) vagy a feleségével, Miklya Luzsányi Mónikával közösen jegyzettBeszélgető Biblia – Történetek az Ó- és Újszövetségből gyerekeknek (Kőszeghy Csilla rajzaival, Móra, Budapest, 2022) nemes előzményei a bújócskazsoltároknak. (A nap kiemelt motívuma sem újdonság az alkotói pályán, lásd például: Miklya Zsolt [szerk.]: A Nap háza – Kortárs versek és mesék, Kálvin, Budapest, 2021.)

A Napszellő, holdpaplan nemcsak a szerző életművébe illeszkedik hézagtalanul, de a gyermek- és gyermekbibliai irodalom közegébe, a kortárs zsoltárátiratok sorába (gondoljunk Sumonyi Zoltán, Lackfi János vagy Vörös István más-más hangfekvésű műveire) s nem mellékesen a Koinónia Könyvkiadó szellemi profiljába is.

(7. Zárszó)

A metafizikus gondolati irány, a transzcendencia iránti érzékenység az újabb gyerekirodalomban már nem számít kifejezett meglepetésnek (fontos lépés volt e téren a Felhőpárna című antológia, 2021-ben), de nem is gyakori jelenség. A Napszellő, holdpaplan fő érdeme, hogy benne a keresztény szellemiséget nem direkt didaxis, hanem poétikai összetettség közvetíti; a könyv elsősorban korszerűen érzékeny gyerekversek gyűjteménye, s csak bújócskázik benne a zsoltárok emlékezete; a nyelvi ízlés és arányérzék jóvoltából tapintatosan rejtőznek el a sorközök között a lelki-szellemi tanítások. S mert a legsikerültebb illusztrációk sosem puszta illusztrációk (minthogy a kíséreti státuszon túlnőve egyenrangú jelenlétre tesznek szert), mindebben – ártatlanul szép, alázatosan eszköztelen tónusukkal – Kelemen Kinga ihletetten derűs rajzai is lényegi szerepet vállalnak.