Belépés a gyereklírába 1. – Locker Dávid és Urbán Andrea a gyerekversírásról

Épp jókor talált meg ez a feladat, amit elsősorban nem kihívásként fogtam fel – bár kétségkívül akadályokat helyezett elém –, hanem sokkal inkább játéknak. Amikor Katona Alexandra megkeresett azzal, hogy kipróbálnám-e magam gyerekversek írásában, épp úgy éreztem, kezdenek a szövegeim önismétlővé válni, a költői hangom körbe-körbe jár, túlságosan is ismerem már. Ez az írásgyakorlat – hiszen esetemben szárnypróbálgatásról van szó – viszont elmozdulásra kényszerített. A lapszámban megjelent költeményeim műfajukból adódóan a számomra megszokottól eltérő „célközönségnek” szólnak, holott persze úgy gondolom, a gyerekeknek szánt irodalom nem zárja ki azt, hogy más korosztályok is fogyasszák, és örömüket leljék benne. Ez is szerepet játszott abban, hogy igent mondtam a felkérésre, az irodalommal ismerkedő „kicsiknek” írni megtiszteltetés és nagy felelősség, az pedig, hogy lehetőséget kaptam erre a korántsem egyszerű költői munkára, engem felnőttként közelebb vitt a gyermeki nézőpont(ok)hoz és irodalmi világ(ok)hoz.

Az, hogy megnézzem, egyáltalán képes vagyok-e gyerekverset írni. Ez több szempontból is érdekelt. Egyrészt gyereklírát – gyerekirodalmat – általában nem huszonéves pályakezdők, hanem középkorú szerzők kezdenek el írni, valószínűleg nem függetlenül attól, hogy ilyentájt szokott gyereke születni az embernek.

Az én korosztályomnál viszont az a kérdés, hogyan tudok „visszahelyezkedni” – már ha ez a cél – úgy a gyermeki nézőpontba, hogy nincs gyerekem,

tehát csakis a saját gyerekkori emlékeimre támaszkodhatok, amelyek közben nincsenek annyira távol még, mint egy középkorúnak. Kevésbé adott tehát a reflektív távolság, miközben a gyerekkorom mégis már a múltam, így az önértelmezésem részét képezi. Felteszem, a lapszám megalkotóinak fejében is hasonló gondolatok motoszkálhattak. Másrészt azért is érdekelt, mert az éppen egy éve megjelent első kötetem után igényem támadt arra, hogy elmozduljak az ott működtetett depoetizáltabb, fogalmibb, élőbeszédszerűbb versnyelvtől egy kötöttebb poétika felé. Ehhez pont kapóra jött a felkérés, hiszen a gyerekversek egyik lényegi sajátosságát éppen abban látom, hogy a nyelv zenei lehetőségeit aknázzák ki (ahogy például Weöres).

Milyen előképeitek voltak a gyerekköltészetről? Van-e például olyan szerző, akinek a verseihez, poétikájához kötitek a műfajt?

Talán, mint legtöbbünknek, nekem is nagy szakadás van a tapasztalataim között. Gyerekként leginkább a Cini-cini muzsika versein keresztül ismerkedtem meg a nyelvi játékossággal, ritmussal és rímeléssel, valamint a nevelési intézményekben hallott és tanult művek határozták meg a költészetről alkotott képemet. Aztán magyar szakos hallgatóként találkoztam újra gyerekirodalommal (másoknak ez esetleg a saját vagy rokon/ismerős gyermek születésével következik be), ahol a fősodorba tartozó, „bevett” („bevált”) és „kanonikus” szerzők mellett számos kortárs költő nevével megismerkedhettem, mint Kollár Árpád, Kiss Ottó vagy Lackfi János, de azt is érdekesnek tartottam, hogy az egyébként felnőttirodalommal foglalkozó (pályájukon aktívnak és sikeresnek mondható) alkotók neveit szintén megtaláljuk a gyerekkönyvek polcain napjainkban is.

Mivel abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy rengeteg videófelvételt készítettek a szüleim kiskoromban, így jól dokumentált, hogy a szöveg számomra elsősorban a zenével együtt létezett. A dalokhoz éneklés közben sokszor hozzáköltöttem a saját soraimat, így azt hiszem, nem véletlen, hogy hosszú évekig zenéltem, és ma az írással próbálkozom.

Ezzel bizonyára nem leszek egyedül, de elsőnek mindenképp a már említett Weöres Sándort emelném ki. Az a sokszor mindenfajta fogalmiságtól mentes, „tiszta költészet”, amely az olyan közismert gyerekverseiben köszön vissza, mint például a Csiribiri vagy A galagonya, nagyon sokat tett azért, hogy egyáltalán megszerettem a költészetet mint olyat. Tehát azt az irodalmi kifejezésmódot, aminek az esztétikai hatáskomplexumában nemcsak a fogalmi-tartalmi mozzanatok, hanem a „nyelvhús” ritmikai, melodikus, vizuális, magyarán érzéki elemei is szerepet játszanak.

Itt említeném még – ebben viszont szerintem egyedül leszek – Gáti Kovács István Színes versek című, szerényebb poétikai eszköztárral dolgozó (ugyanakkor valóban nagyon színes) gyerekverskötetét, amelyből a kedvenc verseimet egy időben édesanyámnak minden este fel kellett olvasnia. Ezek a versek főleg valamilyen évszak jellegzetes képeinek segítségével érzékeltették a különféle színek hangulatát. Ha jól emlékszem, a kedvenceim közé a Barna vers, a Vörös vers és a Fekete vers című költemények tartoztak, amelyeknek nyelvi atmoszférája olyannyira „belém égett”, hogy ezek a mai napig meghatározzák az évszakokhoz, legfőképp (természetesen) az őszhöz való hangulati viszonyomat. Egyáltalán: ezeknek a verseknek köszönhetem azt, hogy minden évszaknak van számomra egy sajátos, harapnivalóan érzéki hangulata – márpedig csak így szép a világ.

Valahogy ebben is tudnám megragadni a gyerekversek „hasznát”: már korán olyan atmoszferikus érzékenységet ébresztenek fel bennünk a környezetünk iránt, amely aztán végigkísér minket az életünkön.

Hogy mindig, mikor az évben először csíp meg bennünket a novemberi hideg, hirtelen skandálni kezdjük magunkban A galagonya delejezőn archaikus ízű kezdősorait.

Mit vártatok ettől a feladattól, milyen előfeltevéseitek voltak, mielőtt elkezdtetek dolgozni a verseken? Ehhez képest mi volt a tapasztalatotok? Könnyebbnek, nehezebbnek, másabbnak éreztétek az alkotási folyamatot, mint ahogyan elsőre gondoltátok?

Körülbelül úgy zajlott a folyamat, ahogyan elképzeltem. A versekben gyermeki hang szólal meg, s már előre tudtam, ezt nem lesz könnyű jól kivitelezni. Hiába igyekeztem, az első változatok még túlságosan felnőttszövegekre emlékeztettek, és más szempontok merültek fel, mint az egyébként írt verseim esetében, így szükség volt Alexa figyelmes szerkesztői szemére is, hogy elvezessen a megoldáshoz

Mint mondtam, korábban nem igazán írtam formaverseket, pedig, mint szintén említettem, nekem a „gyerekversősélményem” mindenképp a nyelv zeneiségéhez kötődik. Ebből keletkeztek aztán mintegy hommage-ként a Színes versek ütemhangsúlyos verselését és strófaszerkezetét lekövető szövegek. Egyébként magát a verselést viszonylag könnyebben sikerült abszolválnom, mint elsőre gondoltam. Persze, idegesített, hogy „nem tudom kiírni”, amit eredetileg szeretnék, mert „nem jön ki a szótagszám”, de aztán azt vettem észre, hogy ha az ember perceken át skandál magában egy ritmust – ráadásul le-fel járkál hozzá a szobájában, mint egy elmebeteg –, akkor előbb-utóbb átáll magában a nyelv erre, és magától is olyan mondatokat kezd aztán – csúnya szóval – generálni, amelyek követik a formát. Nekem ebben mondjuk bizonyára segítségemre volt a még időben kimúlt, de tizenkét éven keresztül meghatározó hegedűművészi ambícióm, amelynek során azért sikerült magamra szednem némi ritmusérzéket.

Andi, a verseid prózaversek, amelyek az úgynevezett svéd típusú gyerekvers műfaji hagyományához állnak közel, egyfajta gyermek(i) nyelvet és világtapasztalatot kísérelnek megragadni. Miért éppen emellett a poétika mellett döntöttél?

Azt kell mondanom, ez magától jött. Persze biztosan benne van a választásban, hogy ezeket a verseket preferálom. Azt is tudtam, hogy nem didaktikus, a pedagógiai szándékot előtérbe helyező művek létrehozása a célom, sokkal inkább a gyermeki érzéseket és megéléseket szerettem volna megjeleníteni. Ehhez evidens volt számomra, hogy a saját emlékeim között kell keresgélnem, ezt tartottam az egyetlen autentikus útnak.

Nem akartam, nem tudtam volna kitalálni történeteket vagy helyzeteket, és azokat hiteles, példaértékű gyermeki tapasztalatként tálalni.

Ebből adódóan az írásfolyamat önismereti hozadékkal is járt számomra, jóllehet, bőven alakítottam az „eredeti” emlékekhez képest. Az igazság így inkább a versek hangulatában, érzésvilágában keresendő, amire a svéd típusú gyerekvers a legmegfelelőbb eszközt nyújtotta.

Dávid, az Ábrándozó és a Kergetőző című verseidben hangsúlyosabb a ritmus és a dallamosság, míg a Kedves Naplóm! prózavers, amely egy családi nyaralás emlékét egy gyerek/kiskamasz nyelvén és nézőpontjából ragadja meg. Miért éppen ezeket a formákat és témákat választottad?

Nagyképűen – vagy kísérletező kedvűen, nézőpont kérdése – az volt a tervem, hogy mintegy „lefedem” azokat a poétikai lehetőségeket, amelyek a saját olvasmányélményeim szerint egy gyerekvers számára adódnak. Ezért próbáltam a Kergetőző képében egy tisztán zenei-hangulati verset írni, míg az Ábrándozóban egy, mondjuk így, fogalmilag megragadhatóbb témát – értsd: „mi leszek, ha nagy leszek?” – akartam, még mindig dallamosabb formában, körüljárni. A prózaversnél az volt az elképzelésem, hogy írok egy „modern”, tehát kötetlen, a beszélt nyelvhez közelítő, így a „felnőtt” verseim megszólalásmódjához jobban hasonlító gyerekverset. Ebben mintám az itthon szinte kultikus tiszteletnek örvendő Ami a szívedet nyomja című svéd gyerekvers-antológia volt, amelyet én sajnos már csak felnőttként ismertem és szerettem meg (habár lehet jobb így: ha gyerekként nemcsak az Andersen-meséket, hanem még ezeket is bújni kezdem, valószínűleg még ennél is depressziósabb felnőtt vált volna belőlem).

Terveztek még gyerekverset írni? Meghozta a projekt a kedveteket a további kísérletezéshez?

Mindenképpen. Már csak a magam számára is, hiszen, ahogy említettem, ezek a versek saját emlékeimből, egykori képekből és elhangzott mondatokból építkeznek, valamint azokból az érzésekből, amelyeket talán akkor először éltem át. Emellett persze nagy feladat lenne más irányból is megközelíteni a gyerekversírást. Ezúttal lehet, hogy magam szabok ki feladatot a költői énem számára.

Mindenképp tervezek – ami azt illeti, a Kedves Naplóm!-ban egyelőre mellékszereplőként feltűnő „Benő, a basset hound”-ról egy egész verses meseregény ötlete állt össze a fejemben. Kísérletező kedvemnek engedve több, elsősorban időmértékes formát is kipróbálnék a jövőben. Viszont érdekes utólag megfigyelnem, hogy jórészt mindegyik versemben van legalább egy apró epikai mag – ez a kötetemből is több visszajelzés alapján szembetűnő, úgyhogy úgy tűnik, ezt nem sikerült levetkőznöm a kísérletezés során. De hogy ez baj-e, azt mondják meg az olvasók – tehát ideális esetben maguk a gyerekek.

Locker Dávid és Urbán Andrea gyerekversei a Kortárs folyóirat 2025. júniusi számában olvashatók, ami online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu oldalon. Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában és a Magyar Napló Könyvesboltban, valamint fellapozhatja könyvtárakban.