„A kincskereső, avagy egy Kozmikus Gavallér” – Orbán Ottóra emlékezve

Orbán Ottó kitüntetett alakja a Kortárs folyóirat ezredvégi történetének, egyben kikerülhetetlen alakja az egész kortárs magyar irodalom közelmúltjának. „Hetente kétszer-háromszor jött a szerkesztőségbe a Kozmikus Gavallér, az Őszülő Kalandor” – emlékezett vissza rá Vathy Zsuzsa a költő halála után. És ugyancsak Vathy Zsuzsa nekrológjából kölcsönöztük jelen megemlékezésünk címének első felét is, hiszen, ahogy írja: „Tőle tudjuk, jegyezzük meg, mi a költő. A költő: búvár. Kincskereső. Mesterségének lényege, hogy a versét vonzza a mélység. Ott van mindenütt, vagyis sehol. Ingázik egy rejtélyes közegben, mondhatnánk: ír. De mondhatnánk úgy is: »Egy hadaró angyal diktál többnyire nyomdakész verseket a telefonba, s a sűrű iszapból a tengermély síkos sejtelme lebeg föl«”.

Orbán Ottó: „Hallod-e te sötét árnyék” című verse a Sebő-együttes előadásában

1981–1991 között volt a Kortárs rovatvezetője, majd 1991-től a folyóirat főmunkatársa. Szerkesztői munkáját olyan szerzők publikálása dicséri – csak hogy egyetlen példát említsünk –, mint többek között Kertész Imre, akinek 1988-ban a Kudarc című regénye egy részét, majd 1989-ben a Kaddis a meg nem született gyermekért című művét közölte folytatásokban. 1992-ben a Kortárs folyóirat különdíjával tüntették ki.

Költészetét nehéz lenne röviden jellemezni, hiszen, ahogy Tőzsér Árpád fogalmazott, „[a]z Orbán-költészet egyszerre klasszikus, romantikus, modern, utómodern és posztmodern. Költőjét nem lehetett besorolni, de a provokáló Orbán-versek hegynyi tömegét-súlyát kikerülni sem lehetett”. Prágai Tamás pedig Lator László nyomán úgy fogalmaz, hogy

„költői életműve […] tárlata a múlt század költői mozgalmainak”.

Zalán Tibor szerkesztőtársként emlékezett vissza Orbán Ottóra, és a költészetének rá gyakorolt elemi hatására: „Meglepődtem, mert nagyon jó volt – már akkor is. Gyanúsan jó. Utána meg még jobb, egyre jobb, és nekem néha a legjobb, mondjuk a kilencvenes évektől.” Irodalomtörténeti szempontból sokatmondó, hogy Vilcsek Béla a kortárs szabad versről szóló, folyóiratunkban 2010-ben megjelent tanulmányát Orbán Ottó két versével, az Összegyűjtött versek és az Oszt modern vagy posztmodern? című költemények elemzésével zárja: „Természetesen nem véletlenül maradtak ezek a versek lezárásul. Olyasvalamit fogalmaznak meg, amit e tanulmány egésze is közvetve-közvetlenül hangsúlyozni igyekezett. A valóság és annak égi mása közötti kapcsolat, a mesterség és a mesterségről való beszéd mind bonyolultabbá és mind nehezebbé válását. A két vers a hosszú sorú (mondatsoros) szabadvers iskolapéldája. A versmondataikból előtűnő ellentétek, ellentmondások hűen tükrözik az ezredfordulón még mindig és tántoríthatatlanul az irodalom, a költészet kérdéseivel viaskodó ember kétségeit, bizonytalanságait, a szabad vers és a szabadvers esélyeinek mérlegre tételét.”

Prágai Tamás már említett tanulmányában három költői stratégiát különböztetett meg az életműben, mikor Orbán Ottó összegyűjtött versei kapcsán áttekintette költészetét: „Az első: a létmagyarázó és önértelmező metaforikus költészeté, melynek kötöttebb-szabadabb szólamait kiterjedt metaforák láncolata fogja össze.” Orbán hatalmas műfordítói hagyatékára hivatkozva a második stratégiát „egészen konkrétan az amerikai költészet eredményeivel, mozgalmaival való szembenézés formálta. Ginsberg és Lowell elegye bukkan fel a hetvenes évektől fogva írt versekben – időnként mintha ezt a valószínűtlen anyagot gyúrná. Mégis inkább az utóbbi hatására alakítja ki a pályája fő vonulatát jelentő verstípust, melyet élettanulmány-lírának nevezhetünk.” A harmadikat pedig „az anyagnak tekintett techné jellemzi, vagyis a mesterség”, azaz „mesterség-költészet” – és ne feledjük el, hogy számtalan versében reflektál magára a versre, a költészetre, ami nála nem csupán valóságtapasztalat, hanem a valóság mélységes világhagyományokon álló folytonos megalkotása.

Tarján Tamás Orbán Ottó utolsó, posztumusz köteteiről szóló recenziójában felemlíti, hogy Tandorival és Petrivel egyfajta profán irodalmi „szentháromsággá” alakultak a kortársi kritikában: „Az Orbán–Tandori–Petri hármasról a »korelnök« így írt Irodalmi élet című szonettjének végén (a három poéta »sorrendjét« az utolsó sor rajzolja ki): »A korszak képe mindig vak közelkép, / a nagy gesztus kell neki, a jelkép, / nem mi magunk. // Mit kezdjen a botránnyal, hogy végül / egyetlen alvadt vérrögbe békül / gyógyszer-, madár- és alkohol-szagunk?«”

Utóéletéről pedig a KO-n megjelent költőinterjúkban is olvashatunk. „Az én afféle költői eszmélésemnél a legfontosabb hatás Orbán Ottó volt” – vallotta meg 2015-ben Nyerges Gábor Ádám, de Orcsik Roland is rá hivatkozva fogalmazza meg verseszményét: „Orbán Ottó egyik költeményében azt írja, a jó vers olyan, mint a jól elhelyezett taposóakna.”

Orbán Ottóra születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából Tőzsér Árpád „Az angyal száll, de az elejtett verssor már a földön marad” című nekrológjával emlékezünk

Meghalt Orbán Ottó, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas költő.

Az Orbán-költészet egyszerre klasszikus, romantikus, modern, utómodern és posztmodern. Költőjét nem lehetett besorolni, de a provokáló Orbán-versek hegynyi tömegét-súlyát kikerülni sem lehetett. A posztmodern irodalomtudomány doktorai ezért úgy kezelték a költőt, mint ahogy a bocsánatos bűnben leledzőt szokták: értékeit elismerjük, de…

Orbán Ottó kemény, akarat-súlyos, drámai, férfias verseihez nem érhet föl semmiféle „de” gáncsa.

Jeles költő-irodalomtörténészünk írta anno a jeles költőnőnk versei kapcsán: „…a nők birtokba veszik a József Attila és Pilinszky után ránk maradt gazdátlan világot… berendezkednek a hontalanságban, elfogadva az elfogadhatatlant: az örök-hétköznap tragikumát”. Szerintem a mai feminin, akarathiányos magyar költészetet túlnyomórészt férfiak írják.

Orbán Ottó a kevés, de éppen ezért rendkívüli értékkel bíró kivételhez tartozott. Lírai énje, férfias voluntasa, mohó élni, megismerni akarása nem tudta elfogadni az elfogadhatatlant, nem tudott berendezkedni az örök-hétköznap tragikumában.

Ahogy ő maga írta: elméje „koponyacsontja őrült reccsenései” közepett „magába akarta fogadni a nálánál nagyobbat”; de versnyelvén érvényesen ki lehetett mondani az ember kisszerűségét, akarattalanságát, a világ gazdátlanságát, a kozmikus hontalanságot is.

S mennyi mindent ki lehetett még mondani! Például az E = m x c² csillagfolyóját; Machiavellit és kampányfőnökét, akik Isten és a közerkölcs nevében ölnek; az udvaroncot, aki megbízhatóan intéz válópört, birtokvesztést, akasztást, s bukásában a más fenekétől szaros szájjal zokog; szerelmünket (a nemzetet?), akit mindennap jól megtépünk, aztán kiküldjük a sarokra, hogy összekoldulja a mindennapi mítoszra valót; a férfi daliás farkát a vázaképen, amely immár négyezer éve áll; a császárszagú, vérszagú, kocsmaszagú Közép-Európát; a Belvárosi kávéházat, amelynek rossz kérdésére (népi vagy urbánus?!) a jó válasz csak a választás megtagadása lehet; a telexgépek elektromos közhelyeit; korunk hősét, az öncsalásban edzett állampolgárt; a népdalt, amelynek kötetei a könyvespolcunkon közvetlen a biblia mellett állnak; s magát a költészetet is, sőt azt mindenekelőtt: a verset, ami annyi, mint puszta kézzel nyúlni át egy tömör téglafalon.

Nincs még egy jelenkori magyar költő, aki annyi verset írt volna magáról a versről, a költőkről, a költészetről, mint Orbán Ottó. S olyan sincs, aki az ő verseinek a söprő erejével, korérvényével állította volna, hogy a költészet a lehetetlen műfaja, a mérhetetlen mérésének a műszere.

S itt meg kell állnunk egy pillanatra.

Még nem tudjuk pontosan, hogyan történt, de tény, hogy a huszadik század második felében az irodalomtudósoknak (a filozófusok hathatós ihletésében) sikerült elhitetniük a költőkkel, hogy a nyelv határa a versben is a világ határa, s hogy amiről nem lehet beszélni, arról a versben is hallgatni kell. Igaz, az új államosításnak, e kicsinyes irodalmi téeszesítésnek néhányan, sőt sokan ellenálltak és ellenállnak, de az ellenállásból ma is érvényes versnyelvet kovácsolnia szinte csak Orbán Ottónak sikerült.

(Ezt az utolsó mondatomat újraolvasom: Igaz, az új államosításnak… Erőtlen, sőt igaztalan mondat: Orbán Ottó költészetében ennél sokkal többről van szó.)

Orbán Ottó költészete többek között Shelley, Hölderlin és Thomas Mann fölülírása, az Orbán-vers „A költők a világ törvényhozói”-, a „Költők által épül csak maradandó”-, az „elbeszélés szelleme előtt élünk”-féle irodalomtörténeti axiómák mai poétikai akkreditációja. Valahogy úgy, ahogy Kertész Imre ír egy esszéjében az elbeszélés-szellemről, a mítosz-maradandóságról, a költészet-törvényről: „Megkockáztatok egy vakmerő kijelentést: egy bizonyos értelemben és egy bizonyos síkon kizárólag az elbeszélés szelleme kedvéért élünk, ez a mindannyiunk szívében-fejében szakadatlanul formálódó szellem foglalta el isten szellemileg kitapinthatatlan helyét; ez a képletes tekintet, amit magunkon érzünk s mindent e szellem fényében teszünk vagy nem teszünk.”

Orbán Ottó a költészet tekintete előtt élte le életét, s abból a felismerésből csinált mai versnyelvet és nagy költészetet, hogy a vers „tekintete” az a valami, az a kozmikus-emberi törvény, amely ellen a költő maga sohasem véthet, mert akkor – ahogy megint csak Kertész Imre írja – „a műve igazolhatatlan, vagyis egyszerűen rossz lesz”.

Igen, a most eltávozott, a valóságosan is „kozmikus gavallérrá” lett költő az életében mintha valami olyasmit sejtett volna meg, hogy a filozófia által a küszöbre kitett metafizikát talán majd éppen a vers találja meg s hozza vissza (valamiféle emberi-költői pólyában).

Az évek óta nagybeteg Orbán Ottó egy héttel a halála előtt még verset adott a Népszabadságnak, talán az volt az utolsó verse.

A vers megjelent. A költészet halálos kockázatáról, a költő saját betegségéről és a Halálról szól: „Versünk ha vers egy tigris bajuszát cibálja / Másképp írni nem érdemes / Látom hogy a sár bugyborgó torka nyeli el az élőt / Képzeletem mégis az égre les // Mert eszelős remény éltet Halál hol a hatalmad / Ha holnap erre száll egy angyal / Elejt egy verssort én meg fölkapom / S írom tovább bőven keringő vértől tiszta aggyal”.

Az angyal száll, de az elejtett verssor már a földön marad. A költő nem kapja föl, nem írja tovább.

Hatvanhat éves volt.

A teljes írás ezen a linken érhető el.