Bipoláris vagyok? – Kritika Kácsor Zsolt Pokoljárás Bipoláriában című regényéről

Mint az orvostanhallgatók, amikor a betegségekről és a kórisme felállításáról tanulnak, Kácsor Zsolt Pokoljárás Bipoláriában című könyvének olvasója is sorra felismeri/felismerheti magán azokat a tüneteket, amelyekről a szerző e betegségkönyvében ír. Ismert pszichológiai jelenségről van szó.

A regény megtanít különbséget tenni, megérteni, hol a határ a kóros és a természetes között. S amit a legfontosabbnak tartok: alázatra késztet. A bipoláris zavarban vagy a depresszió más típusaitól szenvedő betegek helyzetét ugyanis nagyban megnehezíti környezetük értetlensége. A fölényes és a kioktató reakciók: „Miért nem tud parancsolni magának?”

A könyv elolvasása után már nem mondom többé, „ha ezek a tünetei, akkor mi mindannyian depressziósak vagyunk”. Vagy ha valaki beszél róla, és tisztában van a betegségével, „miért nem szab gátat” kóros tevékenységének? Azt értettem meg többek között Kácsor Zsolt regénye révén, hogy a betegség lényege éppen ez. A határok és a gátak felállításának képtelensége. Hogy épp azért beteg valaki, mert nem tudja magának azt mondani, hogy „eddig”, hogy „nem igaz”.

Ironikus, szomorkásan derűs és megrendítő, ezért szinte már-már „szép” az a narratív szál, amely a bipoláris, azaz a mániás depressziós elbeszélő reménytelen küzdelmét meséli el a benne lakó „másik”-kal. „Ikertestvérem”-nek is nevezi, majd a kór elhatalmasodásával „halott ember”-nek titulálja másik énjét. Döbbenetesek a róla szóló álmok és a vissza-visszatérő látomások. Leginkább a vele kapcsolatos időélmény félelmetes. Ezért hat irrelevánsnak, sőt ostobaságnak, amikor a nem bipoláris személy a saját belső énjével vívott harcáról mesél. Mert az ilyen ember képzelt alakmása pozitív identitás. Olyanok szeretnénk lenni, mint belső ideálképünk, amelyen nem hagy nyomot az idő. Szépnek, fiatalnak vagy sikeresnek képzeljük el. A „halott ember” azonban folyamatosan változik, rusnyul és öregszik. Egyre elviselhetetlenebb és szégyenteljesebb. A bipoláris ember meg akar szabadulni tőle, de ez csak önnön elpusztítása révén lehetséges. Képtelen szeretni önmagát, és meg akar halni. Kácsor Zsolt, az elbeszélő már túl van mindezen.

Személyes hangvételű könyv

Könyve fülszövegét is maga írta, amelyben nemcsak nem tagadja, de kiemeli, hogy a saját betegségéről van szó, amelynek történetét kiadója kérésére írta meg. A mániás depresszió orvosi látleletét is saját személyére utalva tárja föl előttünk, de egyéni interpretációját is olvashatjuk a könyvben: „A bipoláris depresszió nem mélabúság, nem búskomorság, nem rosszkedv, nem kedvetlenség, nem borongó szomorúság, nem is melankólia, ami idővel elmúlik, hanem kettős természetű érzelmi élet. Az ember két életet él egyetlen testben, és mind a két élete valódi – de egyik sem az igazi.” Nem élve át közvetlenül, és nem látva belülről a helyzetet, csak feltételezni tudjuk, hogy a gyógyulást az „igaziság” állapotának elérése jelentené. Ha szeretni lehetne azt a belső vagy másik ént is, s ha a kettő szinkronban lenne egymással.

A kettős személyiséggel élés valóságra fordításának kísérleteként foghatjuk fel azt a történetet, amikor az elbeszélő fiktív identitást talál ki magának, és egy Jones-Campbell Zoltán nevű magyar–amerikai költő nevében ír és küld verseket a Holminak. A folyóirat el is fogadja a szövegeket, viszont amikor kiderül, hogy Kácsor Zsolt áll mögöttük, eltekint a közlésüktől.

Sokadik öngyilkossági kísérlete után mondja az elbeszélőnek – némi ironikus felhanggal – az osztályos orvos: „menjen ki a piacra, s nézzen körül. Melyik piac van magához közel, a Klauzál téri? Menjen oda, és vegyen egy fél kiló áfonyát. Az kitart három-négy napig is. Vegyen őszibarackot, meg meggyet, ha még ilyenkor talál. Nézelődjön, keresgéljen. Kezdjen élni!”

Ennyi volna? Ilyen apróságok számbavétele lenne az „igazi” élet receptje, a túlélhetőség útja?

Vagy a véletlen. Mint az elbeszélő esetében, amikor a több marék bevett altató felszívódását – valószínűleg – blokkolják más gyógyszerek, vagy leszakad súlya alatt a plafonból kiálló kampó.

Majdhogynem megmosolyogtató eset. Torokszorongatóan az, miként a gyermekkori trauma is, amikor a Sánta Istenségnek nevezett apa kontrollálhatatlan dühében majdnem mézbe fojtja a gyerekeit. A fulladástól az elbeszélőt az menti meg, hogy fogyatékkal élő, néhány évvel idősebb bátyja hasba rúgja a gyerekei szájába mézet tömködő apát.

A „mézes” történet, a fogyatékkal élő fivér miatt és érte elszenvedett trauma, a mániás depresszió és a vele járó kényszeres tünetek leírása és ábrázolása mellett nagyon életszerű, meghatóan őszinte részek szólnak az én-elbeszélő családi és szerelmi életéről, a munkahelyi konfliktusokról és csalódásokról. Arról is képet kapunk, ahogy megszámlálhatatlan alkalommal sorolja a szerző önmaga megerősítéseként szerkesztő- és írótársai nevét: hogy ki szereti őt, s ő kiket szeret. E neveknek csak az iniciáléi szerepelnek a szövegben, de könnyen felismerhetők és feloldhatók. Emellett barátnőit, így legnagyobb szerelmét, Lucy Corazónt emlegeti kitalált néven. A hozzá fűződő árulás- és csalódástörténet a regény legszívszorítóbb epizódjait képezik. Rejtve a szemünk elől csak a szerző gyermekének élete marad, akiért, hogy közel lehessen hozzá, feladta perspektivikusnak induló marseille-i életvitelét és munkáját.

Persze az én-elbeszélő nemcsak a trauma ábrázolásához talált alkalmas nyelvet, de képes az önirónia hangjait is hatásosan érvényesíteni.

„Onnan szoktam tudni, hogy kezdek jobban lenni, amikor eltűnnek a környezetemből a megfigyelők, egészen addig azonban trükköket kell alkalmazni ellenük” – reflektál például betegségének ilyen vagy ehhez hasonló, józan ésszel nehezen értelmezhető tüneteire. Az meg már szinte szarkasztikus humorú, miként éppannyira elborzasztó pillanata is az elbeszélésnek, amikor az akasztásos öngyilkosság gyors véghezvitele azon bukik el, hogy a halálra elszánt nem tudja, hogy az ádámcsutka alá vagy fölé kell-e elhelyezni a hurkot.

Fontos narratív vonulata a regénynek a zsidósághoz mint származási csoporthoz való visszatérés és odafordulás elbeszélése. Persze ez is, mint minden más, útkeresés, a gyógyulásért folytatott kétes kimenetelű küzdelem része.

A fogyatékkal élő felszabadító

Az elbeszélő név szerint hivatkozik magára és korábbi regényére, a Cigány Mózesre. Szereplői is valóságos személyek, miként elbeszélt történetei is azok. Művét mégsem valóságirodalomnak, még csak nem is önéletrajznak, hanem fikciós prózának tekinti. Mitől válik mégis szabályos, pörgő ritmusú, s nagyon is jól működő regénnyé a narratíva?

Mert elhisszük és hitelesnek érezzük valamennyi epizódját – miközben evidens, hogy a bevezetőben létrejött helyzet, illetve szándék, amikor az elbeszélő öngyilkosságra készül, bekészítve a gyógyszert, a kötelet és a kést, nem valósulhatott meg, nem volt „sikeres”. Hiszen a szerző és elbeszélő Kácsor Zsolt megírta, megjelentette, és be is mutatta autofikciós regényét.

Mi a tétje az elbeszélésnek? Mi tartja fenn a feszültséget bennünk?

Mert tény és való, hogy a Pokoljárás Bipoláriában letehetetlen regény.

Valószínű, hogy jól megkomponált szerkezete járul hozzá a hatásához. Egy terjedelmesebb első és egy sokkal rövidebb második részben úgynevezett betűalakzatokat címül avató fejezetek váltják egymást. Az elbeszélés aktuális ideje egyetlen napot jelöl, ám az elbeszélt idő évtizedek történéseit sűríti magába. Épp ezért a rövid, tömör – és valamiféle átláthatatlan, de nem kaotikus rend szerint egymás után következő – fejezetekben gyakori a váltás, a fordulat, a csattanóval végződő lezárás. Mint a magánhangzókkal kitölthető betűcsoportok, az így elbeszélt történetek kimenete is mindig kétesélyes. Például a VLSG jelenthet „valóság”-ot és „válság”-ot is, a KTLT-t értelmezhetjük „kitelt”-nek, de „kötelet”-nek is.

S végül felmerül bennünk az a kérdés is, van-e megoldása ennek a kórtörténetnek. Feltételezzük: nincs. Van-e megváltása vagy valamilyen végkimenete a szenvedéstörténetnek? Nem tudjuk biztosan.

De valamiféle felmentést mégiscsak kap az elbeszélő. Sajátos módon épp attól a személytől, aki „nincs szem előtt”, akit majdhogynem kiírtak mindenféle történetből. Ő Ádám, a fogyatékos fivér, akit elmeállapota miatt nyugdíjaztak, és gyámság alá (zárt intézetbe) helyeztek. „Akájmit sinálsz, Átám nem hajakszik jád. Neki te faty a lekjopp empej az ekész filákon, te hülye!” – mondja a maga nyelvén. Amit nagyon is értünk, ha akarunk.

Bipoláris vagyok? – tettem fel ezt a komolytalan kérdést a regény olvasásába fogva. Nyilvánvalóan nem. Ugyanakkor nagyon is része vagyok – talán most már csak voltam – annak a társadalomnak, amely a hendikeppel élőket nem nagyon akarja/akarta érteni.