Nem félek a cicáktól – Kritika a Robbanó cicák című televíziós sorozatról

A korábbiakban csak kártya- és videójáték formájában létező Miaúr és Belzebub most egy kilencepizódos felnőtt (16+) animációs sorozatban csap össze. 

Az elmúlt tíz év egyik legsikeresebb játéka nem túl bonyolult partijáték: tulajdonképpen nem más, mint egy kártyapaklikba ültetett orosz rulett,

lapokat húzunk fel és játszunk ki, időnként kooperálunk, máskor kiszúrunk egymással. Szövetséget is köthetünk más játékosokkal, de a játszma kimenetele főleg a véletlenen múlik. Persze mindez csak akkor lesz igazán izgalmas, ha közben megtréfáljuk a többieket, ezzel szerezve meg a győzelmet. Ugyan a játszma nagyrészt a szerencsén múlik, nem a taktikán, ha elég ügyesek vagyunk, és jól időzítjük egy macskamentás szendvics, egy hiperkecske vagy egy nope-nindzsa gonosz sárkányrúgás bevetését, akkor megmenthetjük magunkat a kieséstől. Minden megengedett – a lényeg, hogy ne robbanjunk fel! 

A televíziós sorozat azonban a játék humorából és szellemiségéből sajnos keveset vesz át.

Társasjátékról filmet készíteni nem hálás feladat, nem is túlságosan gyakori. A Robbanó cicák esetében a sorozat előnyére válik, hogy a történet előzmény nélkül is befogadható. Ugyan tartalmaz easter eggeket is, de a legtöbb esetben csupán a cicák jellegéből, jelleméből fakadó poénokkal találkozhatunk. Például a második részben a két Földre száműzött macska megnézi az Armageddon című filmet. Akik számára a játék ismeretlen, a filmválasztás ad hocnak tűnhet, akik viszont kipróbálták már a társasjátékot, azok emlékezhetnek az egyik kártyára, amely a saját kis világvégénk ígéretét hozza el. A tét hasonló: valaki az univerzum legerősebbje lesz, valaki számára pedig a játék véget ér.

A sorozat csak a társasjáték reprezentációs síkját tudja felhasználni, nem tükrözi a játék belső logikájának megértését. Az Istenmacska berobbanásával az in medias res kezdés egyben egy deus ex machina is: a macskatestben a Földre száműzött Isten segítőként érkezik a diszfunkcionális Higgins családhoz. Miaúr érkezésének oka, hogy a mennyek országában túl sok hibát követett el. Azon túl, hogy szemet hunyt afelett, hogy az emberiség pumpkin spice illatú dezodort gyárthasson (!), bizony másban is elengedte magát: egy görbe este során véletlenül felgyújtotta a menny azon részét, ahol az unikornisok éltek, így sajnálatos módon kiirtotta a legendás fajt. A Mennyek Tanácsa ezért a Földre küldi Istent, hogy segítsen az embereken, és tanuljon hibáiból – egy macska testében, hiszen így közelebb kerülhet hozzájuk (vagy sem). Az ő szemén keresztül láthatjuk mi is Higginsék négytagú családját. Ott van Marv, a családfő, aki számára a legnagyobb kérdés a GIF szó helyes kiejtése. Felesége, Abbie, az amerikai haditengerészet exkommandósa, jelenleg sintérként dolgozik – és teljesen értelmetlennek érzi az életét a katonaság óta. Gyerekeik, Travis és Greta meg nem értett tinédzserek. Amilyen kaotikus a szereplők foglalkozása, legalább annyira bonyolult a család helyzete is, melyet egy gombolyag módjára próbál kibogozni Miaúr. A Family Guyt, valamint a Rick és Mortyt idéző képi világ ez esetben egy bagatell történettel párosul, melyben egy sablonos és unszimpatikus családdal ismerkedhetünk meg. A Higgins család tagjai nem mély és szerethető karakterek, nehéz lenne bármelyikőjükkel azonosulnunk, ráadásul a jellemük sincs igazán kidolgozva.

A játék mozgatórugói a szóviccek és az ötletes elnevezések, kreatív nyelvi játékok. Támadást hatástalaníthatunk lézerpointerrel, a laphúzást megúszhatjuk egy nyúldinó meglovaglásával, vagy hatástalaníthatunk cicaterápiával is. 

Azonban az adaptáció során ezek a poénok nem tudnak érvényesülni, a helyzetkomikum is inkább kínos, semmint szórakoztató.

A sorozat első részében például a következő vicc hangzik el: „Az a légipatkány [galamb] egy vírusgazda, mégis étvágygerjesztő. Mint egy vegasi büfé vagy Timothée Chalamet”. A humorosnak szánt jelenetek fárasztóak és fantáziátlanok. A menny és a pokol összeolvadása ellen küzdő, illetve az ezért harcoló Istencica és Sátáncica összecsapását a játékban a fent említett Armageddon-kártya szimbolizálja. A jó és a rossz végső csatája a sorozatban ennél aligha lehetne jellegtelenebb, az epizódokat jellemző súlytalanság és könnyűség a végső harcig kitart, hogy egy robbanásszerű kudarcban és csalódottságban érjen véget. Az alapvetően pörgős és vicces társasjátékból egy fárasztó és kínos sorozat született, amely az egyedi rajzokat és a ravasz trükköket is maga mögött hagyta. A vég- és csúcspontok nélküli történet nem idézi meg a kártyajáték izgalmát: kevés a meglepetés, kevés a robbanó cica.

Habár a megfilmesítés során a játék humorának adaptálására az alkotók nemigen építettek, némi társadalomkritikával sikerült megfűszerezniük az egyébként közhelyes történetet. Kritika a kritikában, hogy az apa, Marv Higgins munkahelyének a mottója „mennyiség a minőség felett”. A mennyiség-minőség aránytalan viszonya a Robbanó cicák sorozat esetében is fennáll, a szériát akár a streamingszolgáltató egy újabb áldozatának is tekinthetjük.