A prófécia gyermeke – Kritika a Dűne: Második rész című filmről

A 2021-es Dűne-film folytatása az első részhez hasonlóan Denis Villeneuve nevéhez fűződik. A kanadai rendező korábban a dráma (A sivatag románca [1998], Politechnika [2009], Felperzselt föld [2010]) és a thriller (Fogságban [2013], Az embermás [2013]) műfajában alkotott, ezután mozdult el a sci-fi irányába az Érkezéssel (2016), a Szárnyas fejvadász 2049-cel (2017) és a Dűne-filmekkel. A 2021-ben és 2024-ben mozikba kerülő műveiben olyan színészekkel dolgozott együtt, mint Christopher Walken, Stellan Skarsgård, Zendaya vagy Timothée Chalamet. Az alkotás története a Frank Herbert által írt 1965-ös regény feldolgozása, mely a mű harmadik adaptációja a David Lynch-féle 1984-es film és a SyFy 2000-ben bemutatott minisorozata után.

Az eredeti történethez képest Villeneuve eszközölt néhány változtatást,

például elveti a regény keretrendszerét, ahol a fejezetek eseményeit Irulan hercegnő adja tudtunkra a távoli jövőben. A két részben történő bemutatással viszont lehetőséget teremtett, hogy alaposan kibontsa a cselekményt. Műveiben például sokkal nagyobb figyelmet szentel a Harkonnen-háznak, mint az 1984-ben megjelent film – mind motivációjukat, mind külső megjelenésüket részletesen kidolgozta.

A történet a bolygóközi királyságok korában játszódik, s pontosan onnan folytatódik, ahol az előző rész lezárult: két nagy hatalmú uralkodóház harcol az Arrakis bolygó feletti hatalomért, mert az ismert univerzumban egyedül itt bányászható a fűszer, amely lehetővé teszi a csillagközi utazást. A Harkonnenek ura kiirtatta az Atreides családot, de Paul Atreides herceg (Timothée Chalamet) megmenekült, és a pusztaságban bujkál a nomád életmódú fremenek között, ahol megismerkedik egy titokzatos lánnyal, Chanival (Zendaya). Sorsa, hogy bosszút álljon a családjáért, és háborúba vezesse a hozzá hű seregeket – így döntenie kell szerelem és a végzet beteljesítése között. Az univerzum sorsa múlik azon, hogy miként határoz; végül olyan útra lép, amely megváltoztathatja az általa előre vizionált szörnyű jövőt.

A film egyik legnagyobb erénye a látványvilág, mely a történet két külön futó szálához alkalmazkodik. Paul és a fremenek a sivataggal és a Harkonnenek csapataival küzdenek meg útjuk során. Az Arrakison tapasztalható kietlen környezet miatt elsősorban a meleg, vöröses és sárgás színek dominálnak a történet ezen részében. A tájat többször nagy látószögben mutatja a kamera, amivel atmoszférát teremt, viszont a vidéket uraló homokról és annak szél általi mozgásáról rengeteg éles, közeli képet is látunk. Ez kiváló eszköze annak, hogy a néző átérezze a bolygót uraló természeti erők jelentette nehézségeket. A sivatagban élőket leginkább premier és szuper plánokban ábrázolják, így minden rezdülés és mimika külön jelentőségre tesz szert.

A film csatajelenetei is a sivatagban zajlanak: ezek teszik igazán izgalmassá és látványossá az alkotást,

mely egyértelműen mozgalmasabb és eseménydúsabb, mint az első rész. A másik történetszál a Harkonneneket jeleníti meg. Itt a hideg, szürkés és kékes színek, valamint a sötétség uralják a vásznat – ezáltal kiemelve a szereplők fehér arcait. A film ábrázolásmódjának kettőssége nem feszíti szét a művet, sokkal inkább nyomatékosítja a családok közti ellentétet.

A képi világ keltette feszültséget – főként az eseménydús pillanatoknál – tovább fokozza a Hans Zimmer által szerzett zene. Azonban a filmben viszonylag sok csendes jelenet is helyet kapott, amikor csak a szél fújta homok sistergését, halk lépteket vagy a dobolók (féreghívó eszközök) koppanását halljuk. Ezen elemek kiegészítik a látványt, ennek köszönhetően a film leköti a nézőt, ami ellensúlyozza a mű több mint két és fél órás időtartamát. Ahogy az intenzívebb zenei aláfestéssel operáló és csendesebb részek váltogatják egymást, úgy a cselekmény dinamikáját is az akciódús epizódok és a lassabb, a történtek átgondolására időt hagyó részek váltakozása határozza meg. Éppen ezért érezhetjük úgy, hogy nincsenek üresjáratok, mindig történik valami érdekes, ahogy haladunk előre a cselekményben.

A rendező két korábbi sci-fi-témájú alkotásának – Érkezés és Szárnyas fejvadász 2049 – egyes jegyei a Dűne esetében is megfigyelhetők. Villeneuve előszeretettel alkalmaz közeli képeket a szereplők bemutatására, ami érzékletesebbé teszi a karakterek gondolatait és motivációit. A premierben elénk kerülő arcok még közelebb hozzák a történet főhőseit – szó szerint és átvitt értelemben egyaránt –, hiszen így sokkal tisztábban „kiolvashatók” a cselekedetek mögött húzódó érzelmek. A zene pedig minden esetben kulcsszerepet kap: szinkronban van a látottakkal, és méginkább feszültséget ébreszt, ezáltal tovább fokozva a drámaiságot. Villeneuve munkáira jellemző, hogy a történet viszonylag lassan bontakozik ki, ebből következően a cselekmény igen hosszú lefolyású. Mindez azonban szükséges az események ok-okozatiságának megértéséhez. Mindaz, amit a vásznon látunk, egyértelműen fontos része a történetnek. Sőt, bizonyos információk mindössze egyszer hangzanak el, amivel Villeneuve egyfajta játékot űz a befogadóval, aki ha nem figyel eléggé, olykor el is veszhet a történetben.

A Dűne második részének talán egyetlen gyenge pontja az események tetőpontján tapasztalható: a fremenek, valamint a birodalmi haderővel kiegészített Harkonnenek közti végső ütközetnek nem szenteltek túl sok időt. A Paul vezette erőknek mindössze pár perc leforgása alatt sikerül sarokba szorítani a nagy létszámú ellenséget és annak vezetőit. Ez szintén példa a Villeneuve által eszközölt változtatásokra, hiszen a Lynch-film esetében egy elhúzódóbb küzdelemnek lehettünk szemtanúi. Ám a csata rövidsége azzal magyarázható, hogy a fremenek teljesen váratlanul ütöttek rajta az ellenségen, ami zűrzavart okozott a vezetőség köreiben. Maga a történet viszont egy szimbolikus, életre-halálra vívott harccal ér véget Paul Atreides és Feyd-Rautha Harkonnen között, ami kárpótol az addig kissé a lecsapott vég érzetét keltő lezárás korábbi gyorsaságáért.

Villeneuve kiváló színészgárdával dolgozott együtt – közülük is kiemelkedik a Chanit alakító Zendaya. A lány arcán végigcsorduló könnyek, vagy ahogyan szerelmére szegezi a tekintetét, mind őszinte érzelmi megnyilvánulások, melyeket a színésznő mély átéléssel jelenít meg. Ugyanakkor a karakter egy erős nő, aki egyedül is nagy bátorsággal és elszántsággal küzd a sivatag veszélyei és az ellenség ellen. 

Mindezek Zendaya beleélésével együtt teszik teljessé a lány jellemének kibontakozását.

A főszereplő, Paul Atreides bőrébe bújt Timothée Chalamet alakításában a legizgalmasabb, ahogy a férfivá érő fiút megformálja. A bátorság és vakmerőség egyre elemibb tulajdonságaivá válnak, ahogy a fremeneknél beletanul a sivatagi lét rejtelmeibe. Ebben az is közrejátszik, hogy fokozatosan kezd hinni a jóslatban, mely szerint ő a „külvilágból szóló hang”, azaz Lisan al Gaib, aki megmenti az őslakosokat. Ez teljesen megváltoztatja őt, más ember lesz belőle: vezetőként gondol magára, akinek esélye van nemcsak a Harkonnenek, de a császár legyőzésére is.

Új szereplőként jelenik meg a filmben Vladimir Harkonnen báró unokaöccse, Feyd-Rautha Harkonnen. Míg a filmsorozat első részében Glossu Rabban (Dave Bautista) parancsait követi a Harkonnen-hadsereg, addig a második részben már az unokaöcs veszi át a helyét, ezzel pedig jelentős karakterré lép elő. Feyd-Rautha egy pszichopata, akinek mindene az öldöklés – saját embereit sem kíméli. A férfit többször látjuk szuper plánban, amint vérfagyasztó mosollyal nyugtázza tetteit – Butler tekintete félelmetes pontossággal fejezi ki a figura bensőjének morbid átszellemültségét. Szintén kiválóan viszi színre, ahogy egy bemutató küzdelem keretében a szereplő a tömeggel ünnepelteti magát, bepillantást engedve narcisztikus személyiségébe. Az unokaöcs ebből kifolyólag nem fél a bárótól, sőt, még Vladimir Harkonnen az, aki tart tőle, hiszen benne van a levegőben, hogy a labilis állapotú Feyd-Rautha hatalomra tör a házon belül.

A Dűne: Második rész elsősorban a látványra épít, ugyanakkor a zene és a színészi alakítások is szerves részei a műnek. A mozgalmas cselekményt a sok akciójelenet még izgalmasabbá teszi, így az egyértelműen magával ragadja a nézőt. Azzal, hogy a rendező két részben dolgozta fel a történetet, olyan lehetőséget ragadott meg, mellyel hozzáad az eredetihez, de egyúttal némiképp mégis a saját képére formálja azt – így teremt emlékezetes moziélményt.