„A gentlemantől az ördögig” – Szentkuthy Miklós naplóiról

Megfigyelhető, hogy a nyers gondolatmagvak, benyomások, témavázlatok között néhol megjelenik egy-egy hosszabb önelemző, akár önmarcangolóan kegyetlen, őszinte írás is. Ilyen például a bécsi útja során írt, magányának, elveszettségének hangot adó hosszabb szövegrész. Szentkuthy huszonhat éves ekkor, a szövegből azt is megtudjuk, hogy ez az első külföldi útja egyedül, az elveszettség érzése tehát érthető. Azonban a naplóból kiderül, hogy más tekintetben is válságos időszak ez az írónak.

A Prae kiadása után ugyanis szembe kellett néznie a könyv nyomán fellépő értetlenkedéssel

– a napló ezt így fogalmazza meg: „Prae-n mindenki röhög” –, és az az kiváltotta csalódás az írást is elnyomta benne. De mást is megtudunk ebből a szövegből. Írói-személyiségbeli alkatának különösségét így határozza meg: „abszolút képtelen vagyok figyelni egy földi dologra – mindig […] Isten és egész sorsom van tudatomban! Minden pillanatban az egész, az ember számára a leglehetségesebb teljes vakító-vadító üdvösséget várom” (kiemelés az eredetiben), és mindez a különcség, a sehova sem tartozás frusztrációját váltotta ki belőle. Hozzátehetjük: az írói életpálya érésének, fejlődésének csírái mutatkoznak meg ezekben a korai vallomásokban, hiszen idősebb korában készült interjúiban Szentkuthy már írói alkatához mélyen hozzátartozó, egyéni sajátosságként említi ezeket.

Meg kell jegyeznünk, hogy a korai, harmincas években írt naplófüzetekben még nem vagy csak elvétve találunk naponkénti dátumozást. Így a fenti, bécsi útját kommentáló bejegyzés is összefolyik a későbbi, a hazautazást követő bejegyzésekkel, azaz az utazást is visszatekintő nézőpontból értelmezi. Viszont az események zsúfoltságát, egymásra torlódását a szinte gyónóan személyes hangnem fogja egybe. És ugyanez a személyes hangnem ott van az Egyetlen metafora felé című naplókötetében is, amely ugyan irodalmilag kiérlelt írásokat közöl, de a téma tekintetében egy-egy helyen szinte megismétli a kéziratos napló tétova, frusztrált hangú bejegyzéseit.

Minket, olvasókat mégsem szabad megtévesszen ez a személyes hang, vigyáznunk kell, nehogy az őszinteség, kitárulkozás lenyomatait keressük a naplókban. Az olvasó nem voyeur, aki elhallgatott titkokra vadászik. Egy ilyen olvasatnak semmiféle tétje nem volna.

Minden naplóbejegyzésben óhatatlanul ott van az írás közvetítő-értelmező, ha úgy tetszik, fátyolszerűen elfedő-megmutató médiuma.

(Nem véletlen, hogy Szentkuthynál mennyire centrális, folyton szóvá tett dilemma volt élet és írás kettőssége.) Az írás soha nem lehet közvetlen, nyersen megélt élet, nem eshet egybe a kettő, noha az írásnak is megvan a maga élete, az értelmezésben mozgó, formát kapó élet. Továbbá a megélt élethez képest már egy kettős elhajlással, az előbbi képhez híven: fátyollal kell számolnunk. Egyrészt ott van a naplóíró önértelmező, írásra szoruló tekintete, másrészt a mindenkori naplóolvasó, aki a maga habitusával, körülményeivel, eszköztárával látja, önmaga is értelmezi ezt az írói önmegértést.

A naplón belüli őszinteséget tehát helyesebb, ha hangnemként, stilizált őszinteségként értjük. Ezt a stilizált őszinteséget különösen szépen mutatják meg például az 1937. május–júniusi bejegyzések. Számos művészeti élményhez kapcsolódó fejtegetést találunk itt (maga a művészet megint csak egy fátyol az önmegértéshez!), ugyanakkor a művészethez kapcsolódó fejtegetések a naplóíró életének centrális problémájához visznek. Ebben az önreflexív pillantásban nyoma sincs semmiféle közvetlenségnek. Persze az ekkortájt írt bejegyzésekben nem is az élet apró-cseprő dolgai, sokkal inkább írás és valóság feszítő, paradoxonokba torkolló kettőssége a vezérfonal. Ez a kettősség viszont az élet és írás határának senki földjén lebegteti az ént, úgy mutatja meg, hogy el is rejti.

A tanulmány teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat márciusi számában a 31. oldalon olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.