„Fájt bennem az élet, mint egy seb, olyan nyersen” – Szép Ernő: Lila ákác

Szép Ernő kisregénye, mely kötetben először 1919-ben, Egy fővárosi fiatalember regénye alcímmel jelent meg, tulajdonképpen nem tartozik a kétségbeejtően alulértékelt, elfelejtett szövegek sorába. Ez a megállapítás természetesen nem függetleníthető attól, hogy egy olyan műről van szó, mely elsősorban alighanem színpadi adaptációi révén él a köztudatban – miközben több remek írás is tanúsítja: az eredeti szöveg nem kizárólag a feldolgozások tükrében érdemes a figyelemre. Volt egyszer egy Budapest című, a kisregény Pesti Napló-beli közlésének 100. évfordulójára írott esszéjében Deczki Sarolta kétségkívül láthatóvá teszi a Lila ákác esszenciális értékeit, talán mégsem hiábavaló néhány évvel később – megismételve e gesztust – újfent szemügyre venni az időtállónak bizonyuló szöveget, illetve annak mozgalmas élettörténetét.

„A regény tehát elsőrangú írás”

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Lila ákác azonnal megtalálta az utat a korabeli befogadóközönséghez. A kisregény két éven belül három kiadást ért meg az Athenaeum gondozásában, 1922-ben pedig Münchenben, német nyelven is napvilágot látott. Színpadi változatát 1923. október 30-án mutatta be a Renaissance Színház. Néhány héttel a Bárdos Artúr által rendezett darab premierjét követően a Nyugat dupla kritikát szentelt a színpadi adaptációnak: Krúdy Gyula nosztalgikus hangvételű méltatása mellett Lengyel Menyhért tárgyszerűen, ugyanakkor szinte szuperlatívuszokban értékelte a kisregényt, illetve átdolgozásának színpadra állítását. Lengyel – azzal, hogy Gustave Flaubert klasszikusával, az 1896-os Érzelmek iskolájával, illetve a Goncourt fivérek írásművészetével állította párhuzamba az eredeti szöveget, „elsőrangú írásként”, „az új magyar irodalom” egyik kiemelkedő alkotásaként aposztrofálva Szép Ernő munkáját – lényegében kultikus státuszba pozicionálta a Lila ákácot.

A harmincas évek első felében a kisregény ismét napvilágot látott, ezúttal a Pantheon gondozásában, Egy pesti fiú históriája alcímmel. Ekkorra datálható továbbá Székely István első, az eredetivel szemben happy endre hangolt Lila ákác-adaptációja is – elgondolkodtató adalék, hogy a korszak kiválóságait felvonultató film egyik, a Radius Filmszínházban tartott bemutatóján Horthy Miklós is jelen volt a közönség soraiban. Az 1938-ban emigráló Székely évtizedekkel később Budapestre látogatott, hogy Nemeskürty István meghívására elkészítse a Lila ákác remake-jét Bálint András és Halász Judit főszereplésével. Érdemes megemlíteni, hogy a kisregény 1949-ben, tehát a Rákosi-korszakban újabb kiadást ért meg, ezt követően ugyanakkor tiltólistára került, erről számol be legalábbis Réz Pál a Bokáig pezsgőben című interjúkötetben: „A Lila ákác is megjelent régebben, majd betiltották. Ezt például abszolút nem tudom, hogy miért. Hogy a Lila ákácban mi volt a szocializmusra veszélyes?” A szöveg a Kádár-korszak évtizedei alatt kétszer is megjelent a Szépirodalmi Könyvkiadónál, és bár Szép Ernő-reneszánszról teljes magabiztossággal nem beszélhetünk, a Lila ákác rendszerváltás utáni kiadástörténete is kifejezetten élénk: a kisregény 1995 óta négy alkalommal látott napvilágot.

„Elmondom neked, hogy csókoltam meg azt a lányt”

Amennyiben megkísérelnénk összefoglalni a Lila ákác cselekményét, tulajdonképpen elegendő lenne néhány mondatra szorítkoznunk – az elbeszélés apropója ugyanis egy meglehetősen banális, már-már érdektelen szerelmi háromszög történet. „Elmondom neked, hogy csókoltam meg azt a lányt” – olvashatjuk a kisregény emblematikus nyitómondatát. Béla (a színpadi változatban Csacsinszky Pál), az Előkelő Bank huszonhat éves tisztviselője beszédbe elegyedik a Városligetben egy fiatal lánnyal, akit – némi évődés után, fizikai fölényét is latba vetve – sikerül megcsókolnia. A mindenkori befogadó, ahogy arra Deczki Sarolta is rávilágít, elolvasva a hosszúra nyúló jelenetet, gyaníthatóan kíváncsivá válik, hogyan alakul, folytatódik-e egyáltalán a szóban forgó, teljességgel képlékeny kapcsolat, az elbeszélés fókusza ugyanakkor éles kanyarral egy másik nő, illetve a vele való vágyott szerelem felé fordul.

A másik nő, Bizonyosné férjes asszony, aki lubickol a főváros társasági életében: lényegében állandóan udvarlók és barátnők koszorúja veszi körül, a rá irányuló figyelem, érdeklődés mozgatja életét.

Béla – némiképp paradox módon – egyszerre rabja és szigorú kritikusa a társadalmi konvencióknak:

egyfelől úgy érzi, akkor válhat valakivé, akkor léphet ki kívülálló pozíciójából, ha sikerül meghódítania egy körülrajongott, nagyvilági asszonyt – miközben leghőbb vágya, hogy őszinte szerelmet érezzen a választott nő iránt –, másfelől kifejezett undorral és megvetéssel tekint arra az ostoba és felületes világra, amelyet Bizonyosné és „udvartartása” reprezentál. Mintegy belegabalyodva a társadalom szabta normák, elvárások és a vágyai, belső késztetései alkotta szövevényes hálóba, Béla újfent találkozik a Ligetben megismert lánnyal, Tóth Mancival, aki mind státuszát, mind pedig attitűdjét tekintve ellenpólusa Bizonyosnénak. „Szegény proletárlány, aki az éjszakai életben csinálja meg a szerencséjét” – határozza meg Deczki Sarolta Manci társadalmi pozícióját. Hasonlóan például Heltai Jenő Az utolsó bohémjének (1911) Sárvári Pannijához, Szép Ernő grizettkaraktere sem tud kitérni az érvényesülés számára kijelölt egyetlen lehetséges útja elől, kétségtelenül vágyik ugyanakkor egy emberhez méltó életre. Konkrét példával is élve: nem hajlandó megváltoztatni nevét, mikor a Casinóban azt javasolják neki, válasszon magának táncoshoz méltó művésznevet, szégyelné ugyanis, ha valamely nevetséges néven kéne színpadra állnia. Szemben tehát Margóval – mert Bizonyosné keresztneve szintén Margit –, bizonyos fokig képes érzékelni saját életének kétségbeejtő voltát, illetve az őt körülvevő világ ürességét.

A főszereplő által elbeszélt, vélhetően szándékoltan sovány történetet, mely voltaképpen e röviden felvázolt alapszituációból bontakozik ki, a kisregény unikális, az élőbeszéd közvetlenségét és esetlegességét imitáló nyelvezete, illetve a szöveg – részint az elbeszélő perspektívájához köthető – rendkívül erőteljes hangulatisága látja el elegendő hajtóerővel. „Molnár Ferenc Lilioma s Szép Ernő Lila ákáca az első két tüzetes kísérlet a pesti nyelv irodalmi érvényesülésére s mint ilyeneknek tagadhatatlan a nyelvtörténeti és irodalmi érdekességük” – állapította meg Simonyi Zsigmond nyelvtudós a kisregény megjelenésének évében. A korabeli pesti nyelv szövegbeli tükröződése a jelenkori olvasóra természetesen nem a ráismerés erejével, hanem minden bizonnyal kuriózumként hat – a Lila ákác ilyen értelemben szükségszerűen veszített aktualitásából. Más szempontból ugyanakkor – gondoljunk itt elsősorban a kívülállás, az idegenség tapasztalatának megjelenítésére – a kisregény napjainkban is időszerűnek, húsba vágóan elevennek bizonyul.

„Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok?”

A Lila ákác megrendítő hatása elsősorban abban rejlik, hogy az elbeszélt történet egy identitás- és szerepválsággal küzdő szubjektum szemszögéből válik olvashatóvá, érzékelhetővé a befogadó számára. A kisregény narrátora, Béla – a fiktív elbeszélői szituáció szerint – egy barátjának számol be a vele történtekről, mivel azonban a másik fél nem szakítja meg kérdésekkel, nem kommentálja a csapongó és bőbeszédű fiatalember mondandóját, pusztán figyelemmel követi azt, kettejük között aligha beszélhetünk hagyományos értelemben vett párbeszédről. Tekintettel arra, hogy e beszédhelyzetben a narrátor-szereplő monológját a hallgatás egészíti ki, a szöveg olvasója magától értetődően veheti fel a figyelmes és empatikus barát „üresen hagyott” pozícióját.

Az identitás problematikája részint a zsidó származás vonatkozásában válik kézzelfoghatóvá az önmagát kívülállóként látó és láttató Béla elbeszélésében

– a fiatalember nem vágyott adottságként, az élet súlya mellé ráadásként kapott, nem vállalt tehertételként tekint származására, melyet ennélfogva képtelen elfogadni: „Zsidó, kimondtam úgy, hogy csak az ablaküveg hallotta, kimondtam, hogy elhiggyem, hogy tényleg van egy ilyen szó, s kezdtem egyáltalán nem érteni, mi ez: zsidó. Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? […] Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizony isten eszem ágában se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál! [...] Sokszor úgy voltam vele, mintha az egész csak egy rossz vicc lenne, amit énellenem találtak ki, hogy ilyen butaság miatt is szenvedjek. Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint egy katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell a világon, hogy valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.”

Ugyan az antiszemitizmus az elbeszélt történet jelen idejében a Bélával érintkező szereplők részéről nem érhető tetten (sőt, úgy tűnik, a fiatalember voltaképpen elfogadott alakja a társasági élet általa látogatott színtereinek), a zsidó származásához kapcsolódó idegenségérzet velejéig áthatja a narrátor-szereplő szemléletmódját. A zsidó identitás kérdése tehát – azzal együtt, hogy az én-elbeszélő csupán egyszer tér ki rá monológjában – struktúrájában formálja szöveget. Ami pedig a Lila ákác szóban forgó részletét illeti: az a biográfiai és történeti kontextus, mely a kisregény születését követő évtizedekben „tapadt” a szöveghez (gondoljunk itt például arra, hogy Szép Ernő 1920-ban, tehát egy évvel a kötet megjelenése után – a Patika című darabjának bemutatójára időzített antiszemita hecckampány hatására – ideiglenesen Bécsbe emigrált), kétségkívül kiemelt jelentőséggel ruházza fel a kisregény e részét.

„És én állok és könyökölök”

Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy Béla outsider pozíciója nem kizárólag a zsidó származása okozta zavarból fakad: a világról alkotott naivitásig menően idealista, romantikus elképzelései és az őt körülvevő társadalmi valóság között feszülő áthidalhatatlan távolság szintúgy idegenné, otthontalanná teszi a fiatalembert. Kívülállásának jelei az elbeszélés több szintjén is megfigyelhetőek – kezdve a felsőbbrendűség-tudat és indulat által átitatott, a másikat lealacsonyító megnyilvánulásainak sokaságától azon szituációkig, melyben a narrátor-szereplő az élet folyását valamely „külső pontról” szemlélő, flâneur-szerű alakként jelenik meg. „Megtettem, hogy el se köszöntem Bizonyosnétől, otthagytam őket, és felmentem inkább a kis hídra ott a ligetben, és onnan könyököltem bele a pályába, s lestem a nőt abban az úszkáló, fekete tolongásban. Furcsa volt ez, onnan a korcsolyázást nézni. Mint egy-egy emlék mélyről az életből, úgy jöttek a fiúk hangjai s a kis lányok apró sikolyai s aztán az az egész mozgás odalenn az ívlámpáktól világítva, mintha egy világ lenne holdak alatt, ni, ezek élnek ott, és ez valami idegen nekem. Ezek futnak és keringenek és elhajolgatnak és hátráznak. És én állok és könyökölök” – olvashatjuk a kisregény egyik jellegzetes részletét. A néző pozíciója – amellett, hogy az elbeszélésben rekonstruált én kívülállásáról tanúskodik – lehetővé teszi, hogy az adott esetben kvázi madártávlatból szemlélődő fiatalember tekintetével azonosuló befogadó előtt kibontakozzon a századfordulós Budapest mozgalmas életének szédületes látványa. A narrátor-szereplő tehát egyidejűleg viszi színre saját idegenségét és láttatja, közvetíti a főváros intenzív pulzálását.

„A regény lokális értékei tökéletesek” – szögezte le Déry Tibor a Nyugatban megjelent kritikájában. Figyelembe véve, hogy a kisregény, mely a kortársak érzékelése szerint jelenvalóvá tudta tenni a békebeli főváros hangulatát, az I. világháború utolsó éveiben született, tulajdonképpen nem meglepő, hogy az elbeszélést – legalábbis bizonyos részleteiben – érzelmes, nosztalgikus tónus hatja át. „Emlékszel a barna valcerra? C’est la valse brune... meg a többi valcerra, amelyik jött Pestre, kék valse-ok és szőke és fekete és vörös és sárga valse-ok Párizsból és dzsiggelni való hadari dalok és mindenféle bolondos zenék Londonból meg New Yorkból és egymás után végigszaladgálták a színházakat, a kabarét, az orfeumot, a kávéházi cigánybandát meg a bodegákat és a borozót hajnalban, és a verklibe másztak, és ott ugráltak még egy darabig, és egyik a másik után elhallgattak egyszer, és elvesztek a város muzsikájából örökre.”

A boldog békeidők, a város ifjúsága, „aranykora” iránti vágyakozás, mely a Lila ákác megjelenésének idején a szöveg potenciális olvasóinak jelentős részében kielégítendő igényként élhetett, mára nem határozza meg szükségszerűen a befogadás folyamatát, ugyanakkor úgy tűnik, az elbeszélés által teremtett atmoszféra korszakoktól függetlenül képes érvényesíteni hatását.