Elmerülés a csendeskönyv rétegeiben – Kritika Szinvai Dániel álmomban az eső című könyvéről

Szinvai Dániel álmomban az eső című művének „elolvasása” (vagyis megtekintése) után a mozi élménye az elsők között vetődhet fel a befogadóban. Ez teljesen indokolt, hiszen a könyv lapozása a filmnézéshez hasonlítható. Különösen a némafilméhez, mert a könyv oldalain látható rajzok ebben az esetben megfeleltethetők a mozivászonra kivetített képkockáknak. Tehát van egy „külső” mozi (maga a könyv, melyet a kezében tart az olvasó), ugyanakkor az álmomban az eső előhív egy másfajta képvetítési módot, mely kevésbé megragadható, s ott bujkál végig az esőfüggöny mögött: az ember saját belső moziját, azaz fantáziáját, képzeletét, amely állandóan működésben van: nemcsak ébrenlétkor, hanem álmodáskor is. Szinvai csendeskönyve remek példája annak, hogy ez a kétfajta mozi hogyan illeszthető össze, illetve szerepeltethető egyetlen művészi alkotáson belül. Itt a főszereplő fiú szerepére érdemes gondolni: egy hétköznapi szituáció (szakad az eső) gondolatokat indít el benne, melyekből ötlet születik az alkotáshoz (otthon a fiú festeni kezd), majd színre lép az álom, mely során minden folytatódik tovább a mélyben, a tudat alatt. Ott azonban a begyűjtött „anyagból” valami szokatlan, szürreális képhalmaz keveredik ki; jóllehet az álomvilág egyes elemei, szereplői (például a lány és az agár) léteznek a fiú valós életében is – ráadásul az álomképek a fiú által készített rajzokkal függenek össze. Az álmomban az eső a cím, a műfaj és az „elbeszélt” (megfestett) történet harmóniája révén válik színvonalas alkotássá, mely képeken keresztül hozza közelebb azt, amit szavakkal nem lehet elmondani, de vizuális módon meg lehet mutatni.

A képiség kidolgozása összetett, de nem erőltetett a csendeskönyvben.

A rétegek finoman, „csendesen” rakódnak egymásra mind rajztechnikai, mind metaforikus szempontból, ezzel alátámasztva a szerző tudatos szerkesztési módszerét.

A mű gondosan, aprólékosan felépített részekből áll, annak ellenére, hogy Szinvai központi motívumként az álmot választja. Nem riad vissza attól, hogy egy álomban lejátszódó folyamatban legtöbbször nem logikai sorrend szerint követik egymást az események. A történet megrajzolásával az olvasó fantáziájára hagyatkozik, s enged ezernyi mesét megszületni. Ezért lényeges azt megállapítani, hogy a könyv tartalmára nem jellemző a rendezetlenség, a kuszaság; inkább a fantasztikum és a valósággal összeegyeztethetetlen, irracionális dolgok azok, melyekben felhasználja az álom jellemzőit. A szerzőnek nem célja, hogy egy teljesen megfejthetetlen történet bontakozzon ki az olvasó szeme előtt, sőt inkább segíti őt az asszociációk kialakításában. Ez például megmutatkozik a történet láncszerű kibontásában: szinte minden oldal képének legalább egy eleme megtalálható az azt megelőző oldalon is. A képek ily módon való kapcsolódása bizonyítja, hogy a csendeskönyv esetében is lehetséges „fejezetek”, „bekezdések” létrehozása; csak éppen azzal a különbséggel, hogy a kohéziót nem grammatikai elemek szolgálják, és hogy az elbeszélt történet közvetítője nem a szöveg.

A mű címe lényegre törő, és teljes összhangban van a tartalommal. Továbbá találó az álom és az eső szavak egymással szoros kapcsolatba hozása, mert azt az általános tapasztalatot idézi fel, hogy az esős idő álmosító. A történetben szereplő fiút (aki a címbeli „álmomban” birtokos személyragos főnévvel elárulja, hogy a történet elsődleges „elbeszélőjévé” és egyben főszereplőjévé válik) a rossz idő elálmosítja, s elalszik. Elalszik? A szerző egy olyan fogást alkalmaz, mely ezt a mozzanatot homályossá teszi: a kihagyást.

A hiányzó képkocka a valóság és az álom elkülönítése miatt fontos lehetne, ám pont az ellipszis miatt lesz izgalmasabb a történet, és lesz szükségszerű a csattanó.

Az olvasó konkrét utalást csak az utolsó lapon kap arra vonatkozóan, hogy a fiú „csak” álmodta a közben oldalakon át megrajzolt történetet.

Szinvai Dániel az álmomban az eső címmel nemcsak egy tapasztalatra érzett rá helyesen, hanem előremutatott a műben megrajzolt témára is. Mert ahogyan az eső következtében ködössé válik az idő, úgy az álomban is az elmosódás dominál: felébredés után valami megmarad belőle, valami nem. A szerző erre még egy művészi játékkal is rájátszik, mert a kalandos sztori egy pacából indul el. Ez arra enged következtetni, hogy egy illusztrátor (festő) pontosan tudja, hogy alkotás közben mi a jelentősége az elmosódásnak és a kontúrok fellazulásának. A csendeskönyv példaként szolgál annak a gondolatnak, melyet Erri de Luca így fogalmaz meg: „Az álom olyan, mintha folyton terjedő tintafolt lenne a szemünk tükrében.” (Erri de Luca, Il peso della farfalla – A pillangó súlya, ford. Herczeg Ildikó, Editio Mediterranica Kiadó, Budapest, 2017) A könyvborító ötletes megoldása pedig többletjelentéssel egészíti ki a mű tartalmát. A pauszpapíros kreatív kivitelezés az autó ablaktörlő lapátjához hasonlítható, amely az üveget megszabadítja a rázuhogó esőtől, hogy tisztábbá tegye a felületet és biztosítsa az akadálytalan kilátást. Vagyis a borító is utal az átmenetiségre, élet és álom elválasztására.

Az álmomban az eső hű marad a csendeskönyv műfajához, annak sajátosságaihoz.

Az igényes, színes, hangulatos rajzok biztos kiindulópontot adnak a befogadó imaginációjához, azokkal tovább szőheti, kiegészítheti a történetet.

A képek inspirálóan hatnak, segítenek abban, hogy az olvasó bátran rá tudjon hagyatkozni fantáziájára vagy elbeszélői képességére. Külön jelentős az, milyen nagy gondot fordít Szinvai a vizes környezet és közeg hangsúlyozására: az esővonalak „ránehezednek” a papírra; a főszereplő fiú a festéshez vizet (is) használ; az álomban szintén a víz dominál, míg majdnem teljesen víz alá kerül az egész város – egyszóval érezhetővé válik a nedvesség és az áztatottság. Ehhez a motívumhoz pedig releváns, hogy Szinvai a vízözön és Jónás próféta bibliai történetét dolgozza fel.

A műfaji elvárásoknak a képekben „elbeszélt” (illusztrált) történet teljesen megfelel, a kettő összhangját pedig még két tényező is felerősíti: az álommotívum és az az elgondolás, hogy a főszereplő fiú festőként jelenjen meg. Ez azért fontos, mert a képekkel mesélő csendeskönyv így két olyan pluszelemet emel be, melyek fókuszába ugyancsak a képek és a vizualitás kerülnek; valamint melyeknek lényeges szerep jut a világ interpretálásában, a világhoz való viszony kialakításában. Mert az álom során részben a megtörtént feldolgozása zajlik (habár eredményét tekintve eltérő világot hoz létre a valóságtól); a művészi tevékenység pedig egy sajátos szemszögből alkot (újra) képet a világról, és értelmezi benne például az embert. E tekintetben az álmomban az eső páratlan megoldása az, hogy négy réteget illeszt egymáshoz, melyek igaz, hogy elkülönülnek, de ugyanakkor a mű szerves egészét alkotják meg: a csendeskönyv képek sorozatából áll; az illusztrátor (szerző) képekkel dolgozik; az álom képek formájában vetíti le a tudatalattit; a könyvben szereplő fiú képeket fest. Ebből a megközelítésből különlegessé válik Jon Fosse irodalmi Nobel-díjas író gondolata, hogy a képeket (és az ahhoz kapcsolódó történeteket) az embernek ki kell festenie magából: „amikor festek, mindig megpróbálom kifesteni magamból a tudatomba vésődött képeket […], hogy megszabaduljak tőlük, megfordult a fejemben, hogy azért lettem festő, mert bennem maradtak a képek, zavar a temérdek kép, összezavarnak a fel-felmerülő képek, szinte mintha látomás lenne […] egyetlen dolgot tehetek, festenem kell, megpróbálni kifesteni magamból az emlékezetembe vésődött képeket” (Jon Fosse, A másik név, Szeptológia 1., ford. A. Dobos Éva, Kalligram, Budapest, 2023). Tulajdonképpen ezt a „kifestést” végzi a csendeskönyv, az illusztrátor, a fiú és az álom is.

Szinvai feladatának tartja többszörösen is nyomatékosítani a képszerűséget, de közben figyel rá, hogy mindezt ne túl didaktikusan tegye.

Csendeskönyvével arra ösztönöz, hogy az ember merjen képekben gondolkodni. De lehetséges-e ez korunkban, amikor a képinfláció özönében már nincs sok esély víz fölé kerülni levegővételre? Így napjainkban beigazolódik Italo Calvino 20. századi olasz írónak a felvetése, aki szerint fennáll annak a veszélye, hogy az ember elveszítheti a képekben való gondolkodás képességét a rázúduló és immár befogadhatatlan mennyiségű kép miatt (Italo Calvino, Amerikai előadások, ford. Szénási Ferenc, Európa, Budapest, 1998). Pedig a képzelet és a belső képalkotás – Calvino szerint – a legnagyobb potencia az ember, kiváltképp a művész (író, illusztrátor) számára. Az álmomban az eső ajtót nyit a képzeletnek, s egy olyan könyvet tarthat kezében az olvasó, melyben nem használódnak el a képek. S emellett helyet hagy az önreflexiónak is: a tócsába és a tükörbe tekintő fiún keresztül az olvasóban többek között olyan kérdések fogalmazódnak meg, mint hogy „ki vagyok én?”; „milyen a világ, mely körülvesz engem?”. A gondolatok, melyek önmagunk és a világ megismerésére irányulnak, belső képekké formálódnak; azonban a reflektáláshoz szükséges a megállás, az élet lelassítása, melyre Szinvai csendeskönyve nagyszerű lehetőséget ad. Így minden egyes olvasó egyedi „álmomban az eső”-történetet alkot, mellyel üzeni, hogy az ember „gondolati mozija” elengedhetetlen a történetek megszületéséhez, még akkor is, ha hirtelen minden álommá válik.