„Számomra nincs igazán nagy különbség egy gyerekeknek, illetve egy felnőtteknek szóló könyv között…” – interjú Rébecca Dautremerrel

Ha kicsit utánanézünk, azt olvashatjuk az életrajzában, hogy Hautes-Alpes megyében született, és a gyerekkorát falusi környezetben töltötte. Mesélne nekünk erről az időszakról és arról, hogyan hatott ez az idillinek tűnő világ későbbi illusztrátori karrierjére?

Nagyon boldog gyerekkorom volt, szerető családban nőttem fel, fiatal szülőkkel. 1971-ben, amikor születtem, apám mindössze húszéves volt. Iskolába aránylag későn kerültem, négy és fél évesen [a francia iskolarendszerben az óvodát is már iskolának hívják, és ez nem csupán elnevezésbeli különbség – a szerk.]. A hippikorszak sűrűjében jártunk, sokat költözködtünk, egy időben a Drôme vidékén laktunk, ahol apámnak kecskefarmja volt, kecskesajtot termelt. Ez amolyan divatszakma volt akkoriban, én meg gyerekként őrizhettem a kecskéket. Bár nem volt túl hosszú időszak, mégis meghatározó élmény volt számomra. Szabad voltam a természet lágy ölén, idilli környezetben. Nagyon hamar elkezdtem rajzolni. Nem voltam egy társasági gyerek, nem éreztem igazán jól magam a többiek között, ezért gyakran voltam egyedül, és akkor rajzoltam. Már hároméves koromból van rajzoláshoz köthető emlékem. Az volt a szerencsém, hogy a családom felfigyelt erre, és a szüleim is a rajzolás felé terelgettek, majd később is támogatták, hogy ezen az úton menjek tovább a tanulmányaimban.

Magyarországon az egyetemi képzésben eddig nem is volt illusztrátorképzés, csak ebben az évben indult a MOME-n. Az ön esetében hogyan kell elképzelnünk azt az egyetemi képzést, amelyben részt vett?

Abban az időben – és erre csak mostanság jöttem rá – nem sokat tudtunk erről a mesterségről. Nem volt internet, fogalmam sem volt, mit jelent illusztrátornak lenni. Úgy hívták, „rajzoló”, és az egészről csak hozzávetőleges ismereteink voltak. Ráadásul maga a művészeti ág sem volt annyira kifinomult. Ma Franciaországban számos illusztrátoriskola működik, rengeteg fiatal jelentkezik illusztrátornak. Robbanásszerű volt a fejlődés az elmúlt időszakban, a nyolcvanas-kilencvenes években még messze nem ez volt a helyzet. Ahova én jártam, a párizsi Iparművészeti Főiskolán, ami egy régi, rangos intézmény, a szakom grafikusi képzést adott (idetartozott a tipográfia, a reklámtervezés stb.), azonban tisztán illusztrációt én sem tanultam. Ha volt is pár illusztrációs óra, nem sokan jártak oda, nem tartották sokra az egészet. Az illusztrációról azt gondolták, hogy az gyerekeknek való. A tanárom kinevetett, hogy biztos kis Miki egereket rajzolok majd. Befolyásolható voltam, és tulajdonképpen szerettem a tipográfiát, a grafika általában véve érdekelt. Szerettem persze az illusztrálást is, de nem volt igazán kiforrott képem a jövőmről. Ha meg is említettem az illusztrációt a tanáraimnak, nem vettek komolyan, egyáltalán nem támogatták ez irányú ambícióimat. Az iparművészetis tanulmányaim végén a szabadon választható tantárgyak közül viszont az illusztrációórára iratkoztam be. Itt óriási szerencsémre olyan tanárom volt, aki bevitt egy könyvkiadóhoz, ahol kisebb munkákat kaptam, egyszerű dolgokat, színezőket, matricás füzeteket. Ilyen feladatokkal kezdtem a pályámat, de valójában úgy gondoltam, grafikus lesz belőlem. Még évekkel azután is, hogy megkaptam a diplomámat, grafikai munkákat kerestem, és közben bejött a fotózás ugyancsak. Ez a kettő volt a hivatalos csapásirány, az illusztrációt amolyan mellékes keresetnek tekintettem, kis különmunkáknak önmagam szórakoztatására.

Évekkel később azonban rádöbbentem, hogy igenis komoly, és hogy baromira élvezem, ráadásul lényegében ebből éltem, ebben teljesedtem ki igazán. Öt-hat éve voltam a pályán, amikor rá kellett jönnöm, hogy illusztrátor vagyok, onnan aztán teljes gőzzel belevetettem magam. Volt olyan időszakom, amikor arról álmodoztam, hogy fotós leszek, hiszen sokat fotóztam, egy profi fotós asszisztense voltam, de az a közeg nem igazán fogott meg. Túlságosan magamnak való voltam ahhoz, hogy jól érezzem magam benne. Az illusztráció sokkal testhezállóbb volt számomra: imádtam otthon dolgozni egyedül.

Illusztrátorként sok szerepben kipróbálta magát: illusztrált nagy klasszikusokat, együtt dolgozott kortárs szerzőkkel, illetve vannak saját alkotásai is, szerzői könyvek, művészi albumok. Hogyan érzi magát ezekben a különböző szerepekben, és melyik felállás passzol leginkább?

Kezdőként elég nehéz munkát kapni ezen a területen. A pályám elején egyszerűen mindent elfogadtam, amit ajánlottak nekem. Boldog voltam, ha illusztrálhattam, legyen szó klasszikusokról vagy kortársakról. Néhány évvel később már jobban izgatott, hogy tulajdonképpen mi is az az illusztrált könyv. Sokat töprengtem ezen, és lettek saját ötleteim, magam is írni kezdtem. Volt egy első kötettervem, amelyet elutasítottak, aztán egy másik, amelyet nagy nehezen sikerült elfogadtatnom egy kiadóval. Ez volt a L’Amoureux (A szerelmes) című könyv. Onnantól, hogy ez megjelent, sokkal inkább magam dönthettem el, mit akarok csinálni, mert a könyv jól ment, kaptam egy díjat is, és ez valamennyire ismertté tett. Innentől már máshogy dolgoztam a kiadókkal: felvetettem egy ötletet, vagy a saját szövegemmel, vagy valaki máséval, és együtt terveztük meg, mit csinálunk a következő évben. Az egy nagyobb könyv per év ritmusra álltunk be. Ma már sokkal többet írok, mert így igazán én alkotom meg a könyvet, és nem vállalok megbízásokat, mert olyan könyveket csinálok, amilyeneket csak szeretnék, és mivel jól veszik őket, az emberek ismerik a dolgaimat. Nem tudom, mindig így lesz-e majd, de jelen pillanatban ez a helyzet.

Magyarul két könyve jelent meg, és ez nagyban annak tudható be, hogy nálunk a szülők, akik a könyveket veszik, nincsenek hozzászokva a művészi képeskönyvekhez. Az egyik a Nevenincs és sosemvolt hercegnők, a másik a Jussváry Jakominusz gazdag órái, mindkettőt a Scolar Kiadó adta ki. Mesélne nekünk egy kicsit e két könyvről? Illetve azokról, amelyeket a magyar gyerekek még nem ismernek egyelőre?

Az a helyzet, hogy amit említett Magyarországgal kapcsolatban, az nagyjából megfelel a harminc évvel ezelőtti franciaországi viszonyoknak: a szülők szövegközpontúan vásároltak könyvet. A képeskönyveket nem vették a gyerekeknek, mivel amint megtanultak olvasni, már szégyenletesnek tartották, hogy a gyerek képeskönyvet vegyen a kezébe. Azt figyeltem meg, hogy hasonlóképpen van ez a világ legtöbb országában, de közben mindenhol változik a helyzet. Emitt lassabban, amott gyorsabban. Franciaországban – és itt engedtessék meg nekem, hogy kicsit büszke legyek a hazámra – óriási kultúrája van az illusztrált könyveknek, és azt hiszem (sokat utaztam, sok illusztrátorral találkozom, ezért bizonyossággal gondolom), hogy nálunk van a legnagyobb választék képeskönyvekből. Rengeteg a gyerekkönyvesbolt, sok az olvasó, sok a könyvvásár és a fesztivál. Az emberek örömmel jönnek és vásárolnak gyerekkönyveket, így Franciaországban nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, ez a terület különösen fejlett. Németország más, de például Olaszországban is nehezebb az ügy, mert bár az emberek szeretik az illusztrált könyveket, mégsincs akkora kereslet rájuk. Teljesen értem tehát a magyar helyzetet.

De vigyázat, változások jönnek! A világon mindenfelé egyre több fiatal akar illusztrációval foglalkozni, sokan szeretnének ilyen tanulmányokat folytatni, és úgy látom, hogy a legtöbb országban a könyves kultúra ebbe az irányba halad, egyre inkább a „szöveg és a kép egysége” határozza meg a könyvalkotást. Semmi nem indokolja, hogy Magyarországon másképp alakuljanak a dolgok. Nagyon örülök, hogy a Hercegnők és Jakominusz megjelentek magyarul.

Olyan nagy boldogság a tudat, hogy a munkám ilyen messzire eljutott, nagy szerencse, hogy létezik magyar kiadás, és nagyon jó lesz elmenni Magyarországra.

Ez a két könyv egyébként nagyon különbözik egymástól: a Hercegnők könyve 2004-ben jelent meg, Philippe Lechermeierrel dolgoztam együtt rajta, akit azelőtt nem ismertem személyesen. Annak a kiadónak küldte el a szövegét, amelyikkel én is dolgoztam, ez kezdetben egy amolyan „hercegnő-határozó” lett volna. Elolvastam, jónak tartottam, de nem voltam különösebben oda érte, azért persze elfogadtam, hiszen ez még abban az időben volt, amikor nemigen válogathattam. De aztán találkoztam Philippe Lechermeierrel, és nagyon összebarátkoztunk, olyannyira, hogy együtt alakítottuk ki végül a könyv koncepcióját. A szövegeket persze mind ő írta, én csak egy kicsit továbbgondoltam, egészen különös hercegnőket képzeltem el: a szakállas hercegnőt, a halhercegnőt stb. Hála az égnek, Philippe-nek is tetszett ez a munkamódszer, amely az együttműködésen alapult. Nagyon jól szórakoztunk, ahogy újabb és újabb figurákat képzeltünk el, és bár a szöveg teljesen az ő munkája, mindent alaposan átbeszéltünk. Ez volt az első alkalom, hogy így dolgoztam. Egy illusztrált könyv esetében sokkal jobb közösen alkotni az íróval, és nem külön-külön, ki-ki a saját odújában. Philippe Lechermeierrel aztán még két másik könyvön is együtt dolgoztunk (Egy Biblia, Hüvelyk Matyi titkos naplója). Ő mindig elmondta, min dolgozik, és én is beszéltem neki az éppen engem foglalkoztató projektekről. Később már egészen önállóan dolgoztunk, függetlenítettük magunkat a kiadótól. Sokkal izgalmasabb a szerzőkkel előkészíteni valamit, és nem a kiadókra várni, hogy ránk tukmáljanak valami szöveget. A továbbiakban sokat dolgoztam a férjemmel, Taï-Marc Le Thanh-nal, bár ezek olyan könyvek, amik biztosan nem ismertek Magyarországon. Általában véve a könyveinkben úgy kapcsoljuk össze a szöveget és a képeket, hogy új jelentést adjanak, együtt váltsanak ki érzelmeket. A cél, hogy a kép ne csupán holmi díszítőelem legyen a szöveg mellett, hanem a szavak és a látvány együtt hozzáadott értelmet adjon a könyvnek. Ezt szépen fokozatosan fejlesztettem ki különböző munkáim során.

Ez a szemlélet nagyon erősen látszik a könyvein, és úgy tűnik, hogy a munkái közt egyre több a felnőtteknek szóló könyv…

Az illusztrátorok túlnyomó része gyerekkönyveket csinál, mégpedig amiatt a hiedelem miatt, amelyet már említettem, hogy minél érettebb a gyerek, annál kevésbé van szüksége illusztrációkra a megértéshez. De azért lassan elterjed az a nézet, hogy a kép nem csupán a szépsége miatt van a szöveg mellett, nem egyszerű díszítőelem. Csak el kell fogadnunk, hogy ez egy kifejezésmód, és ahogy a színházban sem várjuk el a színésztől, hogy csak a szövegét mondja jelmez és díszlet nélkül, a könyvben is megtapasztalhatjuk a látványvilág szerepét.

Megérthetjük, hogy a kép, csakúgy, mint a színpadi látvány, hozzáad valamit a jelentéshez. Ilyen értelemben a könyv nagyon sokban hasonlít a színházhoz.

Manapság egyre több a felnőtteknek szóló képeskönyv, ugyanis az emberek egyre nyitottabbá válnak. Én pedig régóta vártam arra, hogy ne csak gyerekekhez szóljak, hanem olyan történeteket meséljek el, amelyek mindenkit egyformán érintenek.

Találkoztam egy kiadóval, a Tishinával, ahol a szerkesztők hasonlóan gondolkoztak kép és szöveg viszonyáról, mint én, és felkértek egy felnőtteknek szóló könyv illusztrálására. Ez volt az Alessandro Baricco által írt Selyem, és egyben ez volt az első alkalom, hogy felnőtteknek szóló könyvön dolgozhattam. Az alapötletem az volt, hogy úgy illusztráljam a könyvet, mintha színpadra állítanám, és a képek, szövegek kombinációjával egy harmadik jelentést bontsak ki. Baricco könyvével nagyon sokat kísérleteztem, olyan dolgokat engedtem meg magamnak, amik talán kihívást jelenthetnek a könyv megértésében. Nem sokat törődtem az olvasók kényelemérzetével, de a könyv jól fogyott. Ezután már a gyerekkönyveknél is így jártam el. Számomra nincs igazán nagy különbség egy gyerekeknek, illetve egy felnőtteknek szóló könyv között, hasonló mindkettőnek a hatásmechanizmusa.

Beszéljünk egy kicsit Jussváry Jakominusz gazdag óráiról! Láthatunk a könyvben különféle referenciapontokat, mint például a fotó vagy éppen egy Brueghel-festmény. Mik inspirálták a könyv megkomponálásában?

Jakominusszal többféle célom is volt, de ami a képeket illeti, azt tudtam előre, hogy tizenkét tablót készítek, tizenkét életképet: a gyerekkor, a háború, elmélkedés a hegyek közt, a család stb. Azt is előre elhatároztam, hogy klasszikus festményeket megidézve dolgozom majd. Az iskolaudvar ábrázolásában Brueghel mintája egyértelmű. A háború megrajzolásának esetében a párizsi Hadtörténeti Múzeumban levő festményeket tanulmányoztam, különösen azokat, amelyek Napóleon oroszországi hadjáratából a sereg visszavonulását mutatják, ahol a katonák sápadtan, kimerülten, sebesülteket cipelve menetelnek a hóban. A kikötői jelenet megrajzolása előtt rengeteg tengeri festményt néztem meg, azt figyeltem, hogy miképpen ábrázolták a kikötőket a 19. században. Sok klasszikus festményt végignéztem, de ez csupán játék, sok kép a könyvből egyáltalán nem utal semmire, nem táplálkozik klasszikus példákból. Sokat merítek a fotózásból is, például a futóverseny esetében. Van a könyvben néhány oldal, ami úgy néz ki, mintha egy családi fotóalbumot nézegetnénk. Ezeken az oldalpárokon sok kis kép látható, mintha a főhős régi fényképei lennének. A legtöbb családban még megvannak ezek az albumok, bár a digitális fotó elterjedésével ez biztosan változik. Én emlékszem, hogy a szüleimnél volt egy doboz tele össze-vissza kevert, régi fényképekkel, és a család életének legkülönbözőbb pillanatait lehetett előhalászni belőle. Voltak olyan emberek a képeken, akiket felismertem, olyanok is, akiknél már nem rémlett, kik ők valójában, és voltak teljesen ismeretlenek is. Olyan kavalkád volt ez, amelyet már szinte költőinek éreztem, és ezt akartam valahogy megidézni a könyvben.

Honnan jött a történet és főleg ennek az el-elmerengő, első ránézésre végtelenül aranyos nyuszinak a figurája? Nagyon más, összetettebb ez a karakter, mint amihez a mai gyerekkönyvekben szokva vagyunk.

Egyfelől az volt a szándékom, hogy elmeséljek egy teljes életet, hogy beszéljek az életről, és ez valljuk be, óriási téma. Ugyanakkor meg akartam maradni az alapoknál, a születésnél, a barátokkal való találkozásnál stb. Tizenkét nagy tablóban szerettem volna összefoglalni egy egész életet. Másfelől persze gyerekkönyvet szerettem volna csinálni, de úgy, hogy egy kicsit behúzom őket a csőbe. A szereplők félig-meddig állatfigurák, ami látvány szempontjából barátságos a gyerekek számára, de a felnőtteknek is. Egy kicsit Beatrix Potter Nyúl Pétere lebegett a szemem előtt, ez a nagyon kedves, barátságos világ cuki nyuszikkal, akik cuki kis ruhácskákban cuki kis házikóban laknak a cuki kis kertjük közepén, ott minden tökéletes, minden a helyén van. Látvány szempontjából valami ilyesmit szerettem volna elérni. De csak azért, hogy az olvasó szépen besétáljon a világomba, ahol aztán kevésbé negédes témákról hall. Sokan meglátják a borítót, és azt mondják: „Micsoda egy cuki kis nyuszi!”, aztán elolvasva a könyvet olyan megállapításokkal találkoznak az életről, amelyek – hogy is mondjam? – nem feltétlenül szomorúak, sőt reményeim szerint egy alapvetően pozitív végkicsengésű könyv lett, de garantáltan távol áll tőlük a cukulás.

Egyébként elmondhatom, hogy állatfejű figurákkal nekem sokkal könnyebb dolgozni, mint emberekkel. Az emberábrázolás nehéz, nehezebb karaktert adni a szereplőknek. Az emberek nagyon hasonlóak: mindenkinek ott az orra az arca közepén, a szőrzet, a hajviselet változhat, de ez nem sok. Az állatok sokkal változatosabbak: lehet szarvuk, pikkelyük, tolluk, szárnyuk, csőrük, nagy fülük, sokkal mulatságosabb ilyeneket rajzolni. De ebben a könyvben az állatok nem állatok, állatfejű emberek csupán. Jakominusznak sincs nyúltudata, nem nyúlként éli az életét.

Vajon Jakominusz mankója tereli el a könyvet Beatrix Potter világától?

Az biztos, hogy maga a könyv nem Beatrix Potter univerzumát tükrözi, ami egy nagyon kedves világ ugyebár. Én olyat nem is tudnék csinálni, egészen másban vagyok. Számomra Jakominusz gyerekkori balesete nem azt szolgálja, hogy a mozgássérült létről vagy a másságról értekezzem, azért van ott, hogy jelezze, Jakominusz élete is tele van próbatételekkel, nehézségekkel, mint bárki másé, de ez nem kell, hogy központi téma legyen az egyén életében. Van ennek a nyúlnak egy különleges vonása, sántít, de nem törődik vele, nem beszél róla. Gyakran készülnek a gyerekeknek olyan könyvek, amelyek az élet nehézségeiről szólnak, a halálról, a betegségekről, a válásról, a homoszexualitásról, meg ezer másról, ám ezek gyakran direkt a téma bemutatására születnek. Mintha azt mondanánk a gyereknek: „Gyere, édes fiam, beszélek neked egy kicsit a halálról.” Gyerekként én biztos nem akartam volna, hogy a halálról írjanak nekem könyvet. Teszek rá, hogy szépen fejezzem ki magam. Ellenben helyesnek tartom, ha egy élet bemutatása során ezt is megemlítjük, mint az élet részét.

A betegség az élet részét képezi, a depresszió is; viszont a rosszból olykor jó is kipereghet.

Így képzeltem el például, hogy Jakominusz számára a nagymamája temetésének a napja élete egyik legszebb pillanatává vált, hiszen ekkor lett szerelmes. Keverni akartam a szomorúságot a boldogsággal, mert az életben is gyakran így történnek a dolgok. Sokszor, ha a boldogságról akarunk a gyerekeknek beszélni, azt is túlságosan felpolírozzuk. Azt mondjuk neki: „Tessék, ez a boldogság. Szép az idő, játszunk a strandon, ott vannak a barátaink.” Én ugyanakkor azt gondolom, hogy a boldogság ennél egy kicsit összetettebb, akár a legrosszabb helyzetben is megtalálhatjuk a boldogságot. A szomorúság pedig olykor élvezhető is, és gazdagít. Az amolyan „hivatalos” boldog pillanatok pedig nemegyszer szomorúak, de legalábbis gyanúsak.

És hogy jön ehhez a belső, introvertáltnak tűnő világhoz a színház? Többször említette is beszélgetésünk során, sőt, van egy könyve, amelynek az a címe, hogy Rébecca kis színháza, illetve van egy előadás, amelyben ön is szerepel. Mi a szerepe a színháznak a műveiben?

Nem ismerem igazán a színház világát, de tény, hogy nagyon vonz. Általában egészen megindít egy élő előadás. Jön egy hús-vér művész, aki veszi a bátorságot, hogy mások orra előtt előadjon valamit, ez már szerintem önmagában hihetetlen teljesítmény. Talán ez a legszebb dolog, amit művelhet az ember. Már az, hogy egy pár négyzetméteres térben, papírmasé díszletek között megalkotunk egy valós világot, amely ha működik – márpedig zömmel működik –, felér egy varázslattal. Nézőként is, de főleg könyvszerzőként úgy gondolom, hogy rengeteget meríthetünk a színházból. A saját munkáinknak lehetünk rendezői. A képeskönyvek alkotói általában elég korlátozott keretek közt mozognak, nem mernek nagyon újítani, míg a színházban, pláne a modern színpadtechnikával, nagyon sokféle lehetőség van. Ha gyerekeknek tartok foglalkozást – és ezt tervezem a budapesti workshopon is –, azt kérem tőlük, hogy gondoljanak úgy az illusztrációra, mint egy színházi térre. Amikor tanítok, akkor is ebbe az irányba indulok el.

Egy illusztráció esetében a fehér papírt az üres színpadhoz hasonlítom, ahová színészeket hívunk, jelmezt adunk rájuk, díszletet varázsolunk köréjük, megvilágítjuk őket, aztán mindezt a papírra tesszük.

Ez meglódítja a kreativitást, kiváló inspirációs forrás.

A dolgok úgy alakultak, hogy olykor színházaknak is dolgozhattam, díszletet terveztem. Ez nem fordult elő sokszor, de egyszer például találkoztam egy színházigazgatóval, aki arra kért, hogy készítsek egy installációt náluk, Genfben, a színházban. Másfelől, mivel egyre-másra kértek fel, hogy tartsak előadásokat a munkámról, az alkotói folyamatokról, de ezt így túl ünnepélyesnek, túl komolykodónak éreztem, arra jutottam, hogy ha már előadás, akkor legyen színházi. Elkezdtem valami mókásabb formán törni a fejem, és végül egészen messzire kanyarodtam. Ketten vagyunk a színpadon egy profi színésszel. Én arról beszélek, hogyan születik meg egy karakter a kezem alatt, ő pedig a figurát alakítja. Őrület az egész: táncolunk, énekelünk, bolondozunk, gyerek és felnőtt egyformán jól szórakozik. Manapság már sok helyre hívnak az előadással, igazi színházak is. Dől a közönség, sok a megkeresés, kicsit a projekt rabja lettem.

Ami a Rébecca kis színházát illeti, az egy egészen más dolog. Igaz, hogy a címében ott van a színház szó, merthogy nem egy hagyományos értelemben vett könyv lett, valójában olyan, mintha száz díszlet követné egymást az oldalakon. Bevallom, az ötletet egy északi szobrász-építésztől, nevezett Ólafur Elíassontól csentem, akinek Your House című munkáját egyszer átlapozhattam. Ez egy nagyon vastag, 80 centiméter széles könyv, amelynek oldalaiba egy házat vágott bele a művész. Ahogy lapozzuk a könyvet, minden oldalon a ház egy metszete látható, mintha egy szkennerrel pásztáznánk végig, de a kivágott papírban ott vannak a ház miniatűr, valós terei. Persze ez nem egy igazi könyv, nem adták ki sok példányban, hanem csak úgy látható, mint egy kiállított műtárgy. Nekem ez az oldalakba vágott tér ötlet nagyon megtetszett, és beindította a fantáziámat. A Rébecca kis színháza úgy született, hogy az én papírba vágott tereim leginkább egy színházra emlékeztetnek. Története nincs, a különböző könyveim figurái jelennek meg benne egymás után. Hasonló koncepcióból született két évvel ezelőtt a Pontban délben című könyv, amely Jakominusz második könyve. Ez is kivágott papír, amolyan kis színházi tér, utazás a könyv szereplőivel a könyv helyszínein. Itt már történet is van: Jakominusz első randevúját meséli el későbbi feleségével, Douce-szal, pontban délben. Azért vettem elő megint a kivágottpapír-technikát, mert a kis színházban nem volt történet, és ez nem hagyott nyugodni. Sokat töprengtem, hogy mi lehetne ez a történet, és így jutottam el az első randevú ötletéhez.

Azok a lebilincselő világok, amelyek a könyveiből kinőnek, önkéntelenül felvetik a kérdést, hogy vajon milyen környezetben alkot, él most ön. Utolsóként arra kérnénk, hogy egy pár szóval mutassa be a magyar olvasóközönségnek, milyen az a háttér, amelyben dolgozik.

Körülbelül egy éve Bretagne-ban élek. Harmincöt év párizsi lét után elegem lett, és a férjemmel úgy döntöttünk, házat veszünk itt. Ez a vidék erősen hasonlít Írországra: kelta hagyományok, eső és hideg. Vettünk egy nagy, öreg, vidéki házat, amelyet 1830-ban építettek, hatalmas kertje van. Most éppen felújítjuk.