Az eltűnt idő nyomában Szomory Dezsővel – Szomory Dezső: A párizsi regény

„Aki elolvassa Kellér Andor könyvét, az Író a toronyban-t, az rögvest beleszeret a Sütő utcai önimádó dandybe, a magyar irodalom Méltóságos Urába, a legendás Szomory Dezsőbe. Aztán magát Szomoryt kezdi olvasni, és ez már nem olyan egyértelmű ügy. A legtöbben egyszerűen lepattannak Dezső arisztokratikus és artisztikus, túldíszített (»aranyfürdő« – mondja Ignotus Szomory nyelvéről), maníros, szent unalommal telített, megzenésült, egoista szövegeiről. Nem volt ez másként a mester életében sem, Kellér írja, hogy »Szomorynak mindössze néhány száz ínyenc hódoló jutott, köztük is sok bájolgó széplélek és kigyulladt kékharisnya – a legtöbb hívét ismerte és utálta«” – olvashatjuk Cserna-Szabó András A toronyember című esszéjében. A párizsi regény én-elbeszélője ugyan többször is jelzi abbéli szándékát, miszerint szeretné megfékezni részletezőkedvét és stílusának túlburjánzását („Ó, istenem, megfogadtam, hogy nem térek ki apró részletekre ezekben az elbeszéléseimben, hogy nem részletezek, nem színezek, nem fodrozok s nem fokozok, ahogy azt szoktam, s nem szállok le a lelki viharzások mélységeibe…”),

a Szomoryval éppen csak ismerkedő olvasónak – amennyiben erre a kötetre esik a választása – minden bizonnyal nem az az első benyomása, hogy tömör, stilárisan lecsupaszított prózát tart a kezében.

Az elképzelt befogadónak, hogy ne „pattanjon le” a szerző utánozhatatlan írásművészetéről, az egykori bírálók és hívek táborában egyaránt emlegetett „szomoryzmusról”, nem kevés türelemmel és odaadó figyelemmel kell felvérteznie magát. Ha vállalkozása sikerrel jár, ráérez a Szomory-próza ízére: felejthetetlen élménnyel gazdagodik – A párizsi regény az olvasás befejeztével is vele marad.

„Addig ne is lássam, amíg be nem fejezi a könyvét”

A párizsi regény részletei először az Est-konszernhez tartozó Pesti Napló hasábjain láttak napvilágot, 1927 és 1929 között. A napilapbeli közlés előzményei a legkevésbé sem érdektelenek – arról az időszakról van ugyanis szó, amikor a szerző kiesett a Nyugat piksziséből. Szomory – befejezve a folyóiratban közölt Levelek egy barátnőmhöz (1927) utolsó fejezetét – ötszáz pengő fejében felkínálta a tervbe vett szöveget Gellért Oszkárnak („Már most arról lehetne szó, hogy valami újat kezdjek, ami keserű dolog, ami ennek a mániának folytatása volna”), megrendítően őszinte levele azonban nem érte el a kívánt hatást: a Nyugat elutasította kurrens szerzője ajánlatát. A kétezres években útjára indított életműkiadás szerkesztője, Kőbányai János – elutasítva Gellért utólagos vélekedését, miszerint a döntés hátterében az ajánlat irreális anyagi feltétele állt volna – a „kulturális erőtér” átrendeződésével magyarázza a folyóirat Szomoryhoz való viszonyának alakulását. E konkrét forrásokkal (például korabeli levelekkel) alá nem támasztott, ugyanakkor figyelemre méltó feltételezés szerint a Nyugat részéről tanúsított magatartás nem függetleníthető attól, hogy a szerző A nagyasszony című első úgynevezett Habsburg-drámájának 1927-es, nemzeti színházbeli felújítását összehangolt, a nagypolitikáig is elérő antiszemita támadássorozat kísérte.

A fajvédők botránya miatt elhíresült reprízt megelőző nyáron Szomory szoros barátságot kötött Mikes Lajossal, az Est Lapok legendás irodalmi szerkesztőjével, aki illusztris és ígéretes szerzők egész csoportját vonzotta a Miklós Andor által vezetett lapkonszernhez. A párizsi regény részletei így kerülhettek a Pesti Naplóhoz. „Lajos bácsi” pártfogása ugyanakkor nem merült ki abban, hogy publikációs lehetőséget biztosított az írónak – az irodalomtörténeti emlékezet szerint szakmai és emberi minőségét egyaránt latba vetve az elejétől a végéig kézben tartotta a mű születésének folyamatát. „Fejezetről fejezetre mohón olvasta A párizsi regény gépírásos példányát, az időnként lankadó írót pumpálta. Merészelte szemébe mondani: »Addig ne is lássam, amíg be nem fejezi a könyvét«, sőt hátba is vágta a fenséges lényt, aki mindenkitől hódolatot várt el” – írja Kellér Andor varázslatos Szomory-portréjában.

A párizsi regény, mely könyv formában először 1929-ben az Athenaeum gondozásában látott napvilágot, eddig összesen öt kiadást ért meg: a Szépirodalmi 1957-ben és 1969-ben, a Magvető 1997-ben, a Múlt és Jövő pedig 2011-ben jelentette meg. A már említett Szomory-életműsorozat hatodik kötete, a regény legfrissebb kiadása egyebek mellett azért érdemes figyelemre, mert tartalmazza a mű korabeli kritikáinak gyűjteményét. A párizsi regény kvázi egyidejű fogadtatása – élesen eltérő szólamaival – egy részletekbe menő kultúrtörténeti tanulmányt is megérne, most azonban elégedjünk meg egyetlen ezzel kapcsolatos megállapítással. „Olvasd ezt a könyvet és nem csak szomoryasan fogsz beszélni, hanem szomoryasan fogsz gondolkodni és érezni is és pompázó, vagy groteszk mondatok zengésén keresztül másképpen fogod érezni az életet, mint eddig és látni fogod a kis dolgok mögött a döbbentő perspektívákat” – olvashatjuk Bálint György a Magyarország hasábjain megjelent recenziójában. Amennyiben elmélyedünk a szóban forgó kötet függelékében, nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy 

a kortárs kritikusok jó részét rabul ejtette A párizsi regény mondatainak mágiája

– beleértve azt a Kodolányi Jánost is, aki durva bírálatában Szomory osztályának és művészetének pusztulását vizionálta.

„A sorsom rejtélyében már úgy írtam, mint húsz évvel később”

„Honnan sejthette volna akár maga Szomory, hogy ilyen fájdalmasan tör fel majd belőle újra s újra a honvágy emléke? Sőt: most már a honvágy utáni nosztalgia is” – olvashatjuk Réz Pálnak az Arcok és Vallomások című sorozatban megjelent Szomory-kötetében. A párizsi regény szerzője közel hatvanéves, mikor nekifog nagyszabású munkájának, melyben élete talán legmeghatározóbb periódusát, bő másfél évtizedes külföldi tartózkodását dolgozza fel. Szomory 1890-ben a kötelező katonai szolgálat (és a Jászai Mari-szerelem árnyai) elől szökött Párizsba, s csak 1906-ban tért haza. Önkéntes száműzetésének élményeit – Ottlik Géza szavaival élve: „élete jó nyersanyagát” – tehát nem azon melegében önti formába, hanem évtizedek távlatából, rátalálva írói módszerére. „Ezt az anyagot az alkotás-ökonómia elvermelésre, hosszú érlelésre ítéli, ahogy a bor anyagának is forrnia, érnie kell míg eléri a bor minőségét – s minél tovább tartják a hordóban vagy a palackban, annál jobban kiadja magából az eredet: a szőlő ízét” – írja találóan Kőbányai. Így montírozódhat egymásra az átélt honvágy emléke és az emlékező-én honvágy utáni nosztalgiája. Vagy általánosabban: az átélt élmény és az emlékező én erre vonatkozó érzete, reflexiója.

Érdemes megfigyelni, hogy Szomory nem is igyekszik leplezni az elbeszélt történet jelen ideje és az elbeszélés mostja között feszülő időbeli távolságot, sőt, mintegy kizökkentve olvasóját többször jelzi is, hogy évtizedek teltek el a regényben felelevenített ifjúkori élmények óta. Ezek az utalások nem kizárólag az elbeszélő pozícióját határozzák meg – többek között múlt, jelen és jövő „sorsszerű” összefonódásáról is tanúskodhatnak.

„A szavak, ahogy válogattam őket, a mondatok, ahogy konstruáltam őket, az értelmi arányok, ahogy keresgéltem őket, már-már elmosták bennem elborult jogérzésemet. Már rátévedtem az irodalomra. Már kiestem a profán életből és beleestem egy líra-tengerbe. Beleestem a Vörös-tengerbe, holott az izraeliták itt szárazon jöttek át. A sorsom rejtélyében már úgy írtam, mint húsz évvel később, a »Levelek egy barátnőmhöz« című kötetemben. Már csak írtam. Már nem is tudtam, mit csinálok, csak írtam” – olvashatjuk például a regény azon részletét, melyben az emlékező én egy prózai okból írt magánlevél születésének körülményeiben fedezi fel pályája zenitjéhez közeledve kialakított írói gyakorlatának előképét. Bizonyos dolgok tehát – az emlékezet asszociatív működése révén – radikálisan új értelmet nyernek a később átélt tapasztalat fénytörésében.

„Megannyi ódon lélekereklye”

„Megannyi ódon lélekereklye, melyeket Szomory olykor többször is leporol, hogy (szembeszállva az eltűnt idővel) tökéletessé tisztítsa, legendává csiszolja a múltban talált tárgyat” – írja Cserna-Szabó a Szomory-életműkiadás Emlékek szárnyán című, a szerző újságprózájából válogató kötetének anyagáról.

A párizsi regény – epizodikus szerkesztettségével – voltaképpen szintén megtisztított, finomra csiszolt „lélekereklyék” sorozata,

melyet nem a cselekmény folytonossága, hanem az eseményeket átélő, egyszersmind felülnézetből is látó személyiség, az emlékező és elbeszélő hős tart össze. Az emlékezés folyamata során egy magányos, honvágy és szeretethiány gyötörte fiatalember alakja bontakozik ki – egy fiatalemberé, aki átvitt és egészen konkrét értelemben is a túlélésért küzd, miközben félszeg kísérleteket tesz, hogy elsőkönyves íróként és idegenként (!) érvényesülni tudjon a nyugati kultúra centrumában.

Ahogy arra Réz Pál is rávilágít, Szomorynak sikerül elkerülnie a nyersanyagában rejlő „csapdákat”: egyrészt nem konstruál kedélyes-romantikus bohémmitológiát a jobbára kétes egzisztenciájú művészek társaságában mozgó fiatalkori énje párizsi hányattatásaiból, másrészt szarkazmusba hajló iróniájával és groteszk látásmódjával megóvja olvasóját az „olcsó elérzékenyüléstől” is. S hogy mit kínál a párizsi művészlét untig ismert toposzai helyett? Páratlan érzékenységről, megfigyelőképességről és asszociációs készségről tanúskodó, káprázatos „mikrotörténetek” sorozatát, egyúttal rendkívüli értékű portrék gyűjteményét. A regény fókuszában álló fiatalember ugyanis kapcsolatba kerül a párizsi magyar diaszpóra prominens tagjaival – Türr Istvántól kezdve Reményi Edén át egészen Munkácsy Mihályig –, sorra házal a francia szellemi élet élő legendáinál, sőt, egy kritikus pillanatban a szintén nyomorgó Knut Hamsun osztja meg vele elemózsiáját.

„Emlékezni csakugyan annyit jelent, mint felejteni. A múltból nem lehet semmit visszavenni, s akárhogy élném újra, a jelenből való izzó elszármazással, hajdani időimet, csak olyan szertefoszlott ködöket találok, amelyek nem fednek semmit többé. Minden elmúlik, elapad, véget ér. S az elmosódó visszaemlékezésben csak azt a bánatát találja az ember, amit a dolgok múlandósága okoz” – olvashatjuk Szomorynak a Nyugat 1917-es évfolyamában megjelent A Sapho üdvözlése című cikkében. Egy évtizeddel később – dacolva a vállalkozás lényegi reménytelenségével – a „Toronyember” az eltűnt idő nyomába ered, s „szertefoszlott ködök” helyett egy komplett világot hoz felszínre a múlt tárnáiból.