„Ezzel a filmmel a reményről szeretnék mesélni” – Interjú Szűcs Dórával, Az almafa virága rendezőjével

2020-ban jelent meg az első nagyjátékfilmed, a Patthelyzet. Az egyhelyszínes, bankrablós krimi nem nevezhető tipikus magyar filmes zsánernek, ráadásul állami támogatás nélkül készült. Honnan származik a Patthelyzet ötlete?

Már az elején az volt a terv, hogy független filmet készítünk. Elkezdtünk gondolkodni, hogy mivel tudjuk csökkenteni a költségeket, így jött az ötlet, hogy olyan filmet készítsünk, ami végig egyetlen helyszínen játszódik. Mindig is érdekelt az emberi agresszió természete, a hatalomhoz való viszonyunk, és az a szituáció, amikor egy pisztoly van a színen. Mindemellett nézőként az egyhelyszínes filmeket nagyon szeretem.

Mai szemmel nézve mennyire volt bátor vállalás egy ilyen típusú alkotást készíteni elsőfilmesként?

Nagyon merész volt. A kevés szereplő és az egyetlen helyszín miatt mozgásba kell hozni a teret. Ezt elsősorban a kameramozgatással tudtuk elérni. Nagyon nehéz volt, mert kevés pénzből és rövid idő alatt kellett leforgatni, de rengeteget tanultam a Patthelyzetből.

Mint a legtöbb kritika megjegyzi, a Patthelyzeten egyértelműen érezhető a Kutyaszorítóban hatása. Ennyire megihlettek Tarantino filmjei?

Miközben forgattuk, nem éreztem. Nem volt tudatos, hogy megidézzük Tarantino filmjét. Akkor is örülök, hogy sokan a Kutyaszorítóban-hoz hasonlítják, ha közben azt mondják, messze nem éri el a szintjét. Tudat alatt könnyen elképzelhető, hogy hatott rám Tarantino. Rengeteg filmet láttam ebben a zsánerben, ezért lehet, hogy meg-megjelenik a hatásuk a Patthelyzetben.

Elégedett voltál a film fogadtatásával?

Nagyon vegyes kritikákat kapott. Volt, aki, szerette, volt, aki nem. A negatív véleményeket jobban megjegyeztem. Ami a nézettséget illeti, pont akkor jelent meg, amikor a járvány miatti két lezárás között hat hétig nyitva voltak a mozik. Nem bánom, hogy így időzítettük, de nyilván rányomta a bélyegét a nézettségre. Annak viszont nagyon örülök, hogy bekerült a Netflix kínálatába.

Sokan osztják azt a felfogást, miszerint kifejezetten jót tesz egy elsőfilmes rendezőnek, ha kevés pénzből kell forgatnia. Mit gondolsz erről?

Egyetértek vele. Akkor is kell kompromisszumokat kötni, ha több pénzből készül egy film, de – ahogy mondtam is – rengeteget lehet tanulni a szorosabb költségvetés okozta akár kényszerű megoldásokból, a rövid időből, ami rendelkezésre áll.

Ebben a szakmában az egyik legnehezebb eldönteni, milyen kompromisszumokat hoz meg az ember, és melyikeket nem szabad.

Hol kell engedni, és hol kell makacsul ragaszkodni az elképzeléshez, ha pedig meghozzuk a kompromisszumot, hogyan oldjuk meg, mivel váltjuk ki az eredeti álmot.

Az almafa virága egy Budapestre látogató vietnámi lány és egy magyar fiú szerelméről szól, de közben a két ország közös múltja is megjelenik a filmben, amit valós események is ihlettek. Hol találkoztál ezzel a témával?

Az almafa virága vezető producere, György Lea adta az ötletet a filmhez. Három dokumentumfilmet is forgatott Vietnámban, ahol olyan helyi lakosokkal találkozott, akiknek fontos Magyarország, a kultúránk, sőt akár a nyelvünket is beszélték. Felmerült benne a kérdés, hogy miért beszél bárki magyarul Vietnámban. A hetvenes években – miközben zajlott a vietnámi háború – egy kölcsönös megállapodás keretében nálunk tanulhattak vietnámi egyetemisták. A megállapodás értelmében egy évig tanulták a magyar nyelvet, négy-öt évig egyetemre jártak, majd hazautaztak, és Vietnámban kamatoztatták az itt megszerzett tudást. Így segítettük Vietnámot a háború alatt. A megállapodásnak voltak politikai vonulatai, és 

ahogy az Az almafa virágából is kiderül, mind vietnámi, mind magyar részről kifejezetten szigorú szabályok korlátozták a hozzánk érkező diákok mindennapjait.

Ugyanakkor kiszakadhattak a háborús mindennapokból, és megismertek egy másik kultúrát életük egyik legfontosabb korszakában, a húszas éveikben. Ennek emlékét a mai napig viszik magukkal. A film fikciós, nem egy konkrét eseményt idéz fel, de azok a vietnámiak, akik eddig látták, azt mondják, ők és ismerőseik is hasonlókat éltek át Magyarországon.

Gondolom, sokat beszéltetek olyanokkal, akik maguk is Magyarországon tanultak a hetvenes években, vagy az ő gyerekeikkel, családtagjaikkal. Mint említetted, szigorú szabályoknak kellett megfelelniük az ide érkezőknek, ráadásul az országuk a háborútól szenvedett. Hogyan emlékeznek vissza erre az időszakra az érintettek? Mennyire öröklődik át a generációkon ez az emlék?

A háború emléke természetesen nagyon elevenen és intenzíven él abban a generációban, és ezt az alattuk lévő nemzedékek is érzik. Vietnámnak az a húsz év mélyen beivódott az emlékezetébe. Mindenkinek, aki segíteni tudta őket ebben a nehéz időszakban – akár csak azzal, hogy pillanatokra elfeledhették a háború borzalmát –, nagyon hálásak. Ráadásul a legfogékonyabb éveiket töltötték itt, szerelmek és barátságok szövődtek, amik egy életen át elkísérték őket és sokszor a leszármazottaikat is.

A filmet Vietnámban is be fogják mutatni. Milyen fogadtatást vársz az ottani közönségtől? Másképp rezonál majd a történettel egy teljesen más kulturális közeg?

Remélem, hogy szeretni fogják. Nemcsak az a generáció, amely konkrétan érintett, hanem az alattuk lévő is. Érzelmes film, és nagyon figyeltünk arra is, hogy az ottani igényeknek megfeleljen. Részben erre ügyelt a társíró, aki sokszor mondta, hogy egyes jelenetek vagy dramaturgiai szálak náluk működnek-e, vagy nem.

Számodra mit jelent ez a történet?

Ezzel a filmmel a reményről szeretnék mesélni, ami szerintem nagyon fontos. Remélem, aki megnézi a filmet, azt érzi majd, hogy nem szabad feladni, és menni kell tovább. Szerintem szükség van olyan filmekre, amik ezt az üzenetet hordozzák.

Az almafa virága az első olyan koprodukció, amely egy európai ország és Vietnám között valósult meg. A vietnámi fél mennyire vett részt a kreatív alkotófolyamatokban?

A forgatókönyvet ketten írtuk a vietnámi Dang Thanh Binh-nel. A forgatókönyvet kiküldtük a koprodukciós partnerünknek Vietnámba, hogy megvizsgálják, mennyire passzol az ő kulturális, politikai, filmes felfogásukhoz, tehát a kreatív folyamatokban ők is aktívan részt vettek. Sokkörös fejlesztési folyamaton esett át a könyv, mire azt tudtuk mondani, hogy mindkét fél igényeit és elvárásait kielégíti. Vannak elemek, amik ezért kerültek be a filmbe, vagy éppen ki. Az utolsó pillanatokban is történtek változások – részben a forgatási lehetőségek miatt.

A főszerepre magyarul jól beszélő vietnámi színészeket kerestél. Gondolom, nem volt túl sok lehetőség.

Valóban, nem volt nagy merítés. Megkerestünk egy castingcéget, ami speciálisan ázsiai színészekre szakosodott, de többnyire statisztákat szoktak közvetíteni filmekbe. Csak nagyon kevés jelöltet tudtunk meghallgatni. A színészi múlt nem volt feltétel a részemről, de olyan embert kerestünk, aki magabiztosan mozog a kamera előtt. Nem volt könnyű a folyamat, de nagyon elégedett voltam Nari Nguyen és Dzhuliya Lam játékával is.

Amikor meghallgattátok Nari Nguyent, azonnal tudtad, hogy ő lesz a film főszereplője?

Igen, olyan szépen él a szeme a kamera előtt. Másrészt viszont Vietnámból nézve is egzotikus szépség, különleges, elragadó. Azonnal elhiszem, hogy bármelyik férfi első pillantásra beleszeret. Remélem, a nézők is így látják majd.

Mennyire működött a kémia a magyar és a vietnámi színészek között?

Remekül. Nagyon finoman és gyorsan sikerült áthidalni a kulturális különbségeket. Mindkét oldal nyitott volt a másik felé, ami szerintem érződik is a filmen. Ez a film két szerelmespár történetét meséli el, ami miatt kiemelten fontos, hogy a két – valójában három – pár közt működjön az összhang. Balázs és Nari – akik a mai párt játsszák – már a castingon szimpatizáltak egymással, sokat viccelődtek a forgatáson. Összebarátkoztak. A hetvenes évek két szerelmespárja között is jó volt az összhang, a mai napig tartják is a kapcsolatot. Jó hangulatú forgatás volt, ami remélem, a filmen is érződik.

Egy interjúban említetted, hogy összesen körülbelül 500 millió forintból készült a film. Milyen érzés volt egy alacsony költségvetésű film után ekkora büdzséből dolgozni?

Kellett kompromisszumokat kötni, de sokkal jobbak voltak a feltételek, mint a Patthelyzetnél. Más típusú kompromisszumokra volt szükség. Sokkal kényelmesebb, biztonságosabb érzés nagyobb költségvetésből forgatni. Az ember tudja, hogy ez közelebb lesz az álmai megvalósításához, ugyanakkor nagyobb felelősség is. Egyrészt kérdés, hogy mire menjen el az adott összeg, másrészt, hogy mekkora összeg ez. Eszembe jutott közben, hogy mennyi mindenre lehetne még költeni ezt a pénzt, de aztán

arra is gondoltam, hogy ha sikerül megvalósítanunk úgy, ahogy szeretnénk, akkor lesznek olyan nézők, akik reményt és kitartást, akár vigaszt kaphatnak belőle, ami miatt már megérte dolgozni.

Eddig egy egyetlen helyszínen játszódó krimit és egy romantikus drámát rendeztél. A következő alkotásod is műfaji film lesz?

Sok terv van a fiókomban. A legnagyobb álmom, amit meg szeretnék rendezni, pont műfaji film, de van olyan tervem is, ami több zsáner határán mozog. Konkrétan még nem beszélnék ezekről, mert nem akarom elkiabálni. A műfaji filmnek van egy negatív felhangja is, pedig szerintem komoly kihívás olyan filmet készíteni, amivel sokféle követelménynek és nézői elvárásnak kell megfelelni.

Az utóbbi években sok színvonalas magyar műfaji film készül. Szerinted minek köszönhető ez a tendencia?

Én is így látom. Ha az utóbbi egy évet nézzük, olyan nagyszerű alkotások jelentek meg, mint a Külön falka, a Magasságok és mélységek vagy a Larry. A tendencia részben a Filmintézetnek köszönhető, részben pedig az alkotóknak, akik szeretnének a közönséghez szólni, miközben ugyanúgy elmesélik azt a történetet, ami a szívükből szól, és amit fontosnak tartanak elmesélni.

Az almafa virága február 16. óta látható a magyar mozikban.