Az elmozdulás szöveghelyei – Kritika Szvoren Edina Kérődző Kronosz című kötetéről

Hogy olvassunk mi?

Az első pillanatban zavarba ejtő lehet, ha olvasóként azzal találjuk szembe magunkat, hogy a kedvenc szerzőnk új kötetében nemhogy egészen mást csinál, mint amit eddig tőle megszoktunk, megismertünk, részben érteni vélünk, sőt, amiért adott esetben akár rajongunk is, de mindezt olyan módon távolítja el önmagától, mindattól, amit a neve egészen addig a pontig fémjelzett, hogy bizonyos szinten apokrifként kell értelmeznünk a már belakott, és részben értelmezési mezőként is használt addigi életműben.

Van novellista, aki közkívánatra regényírásra adja a fejét, van, aki prózáról versre vált, van, akinél csak a narratív hangsúlyok tolódnak el az új műben. Ilyenkor részben tiszta lappal indul, részben megmarad annak, akire vártak, az olvasó pedig egy nagy levegővételt követően eleinte döccenősebben, majd az újdonsült szabadság egyre nagyobb élvezetével feledkezhet bele a szöveg másságába. 

De hogyan olvassunk, mire hagyatkozzunk, ha éppen a megszokásból következő elvárások hatástalanítása, az elmozdulás konceptualizálása a tét?

Szvoren Edina, aki a kortárs magyar prózairodalom egyik legegyedibb hangját tudhatja magáénak, és aki minden kötetében újabb módokat talál arra, hogyan lehet a legválasztékosabban elmondani az elmondhatatlant, valami egészen különös dolgot tett: a kortársak nyelvi világába berendezkedve, megsejtve, megérezve az azokat megkeretező tapasztalatot, figyelmet, érdeklődést, azokat saját alkotói működésével összhangban, ösztönösen és természetesen olyan szövegvilágokká bontotta ki, amelyek így egyszerre Szvorenéi, és ezzel egy időben a megidézett kortársakéi is. Nem kortársat imitáló Szvoren, és nem is Szvoren-arcú másik. Valóságos emez és valóságos amaz.

A kedvenc írásai lesznek-e ezek a szövegek valakinek, aki egyik vagy másik szerző rajongója? Lehetséges, de nem ez a kötet tétje. Azt sokkal inkább abban a kérdésre adott válaszban találjuk meg, hogy hogyan közelítsünk egy olyan kötet szövegei felé, amely más kortárs szerzők neve alá, azok korábbi munkáihoz hol szorosabban, hol lazábban illeszkedő novellát, esszét, nem létező regény részleteit, létezőhöz újat komponál. Vizsgálhatjuk azt, hogy mennyire autentikusan imitálja, idézi meg a névhez társított stílust, mennyire hiteles a prózavilág, a szóhasználat, a megszokott ívet járja-e be a cselekmény, vagy hogy bevált-e a szöveg egésze minden elvárást, amelyet az eredeti szerző irányába támasztottunk volna. Egy olyan olvasói magatartást tartok a legcélravezetőbbnek, amely a pszeudonégykezesek olvasásakor az alkotói tudatműködés elmozdulási pontjait keresi, amely által az egyes irodalmi szövegek sehogy másként meg nem ragadható hatásmechanizmusai, a miről és hogyan egyes összefüggései tetten érhetővé válnak. Műfajon belül, a szépirodalom keretében megmaradva, az idéző és megidézett között húzódó távolság középpontja felé, a belakottból, bejáratott-tól való elmozdulásban, a távolító írói gesztusban új módon mutatkoznak meg azok a szöveghelyek, működések, melyek valami egészen újat hoznak létre, miközben olyan felismerésekhez vezethetnek, amelyek másképp nem fogalmazódnak meg.

Hány gyomorban emészthető egy kortárs

A Kérődző Kronosz sajátossága, hogy Czigány Ákos négy fotójának felhasználásával és Pintér József tervezésében négy különböző borítóval jelent meg, a fotók mindegyike látható az első, a hátsó kötéstáblán és a védőlapon. A tűzfalakon az azok elől elbontott házak lenyomatként, hiányukban mutatkoznak meg. A szemlélőt nem a megmaradó, hanem ez a jelen nem levő, az eltűnő foglalkoztatja, a nyomot is ennek, és nem hordozójának részeként realizálja. A vizuális koncepció négyszeres megismétlése hangsúlyozza a kötet egészének kérdésfelvetéseit: a hatásmechanizmusok, az írói tudat működés közbeni tetten érését, az alkotói és befogadói keretrendszerek, elvárások lazítását, valamint a választás, a konkrétumokba, a megragadhatóba való menekülés kényszerűségének tévképzetét. Minden megidézett szerző és szöveg esetén felmerülhet, ki a hordozó és ki a nyom ezekben az írásokban.

A kötet egészére irányuló kérdés, hogy miért éppen ezeket az írókat idézi meg Szvoren Edina, milyen elv szerint válogatta őket a szerző. A Magvető Caféban tartott kötetbemutató beszélgetésen a szerző Tompa Andrea kérdésére elmondta, az írásfolyamat során számára az egyik legfontosabb, hogy különböző távolító gesztusokkal minél inkább a háttérbe szorítsa az alkotás során a saját személyét, világát, mivel az általában gátolja a munkában. Ezek a szerzők nyelvi és motivikus tekintetben valószínűleg jól rezonáltak ezzel az igénnyel. Árulkodó, amilyen virtuozitással, átütő élvezettel teremtette ezeket a szövegvilágokat. Nem a rövidebb utat választotta, nem a közösből indult ki, és nem a felismerhetőt kereste, hanem teret engedett egyfajta vágynak, amely az írói érdeklődés, tapasztalatok és nyelv tengelyén való elmozdulás iránti kíváncsiságból születhetett.

A megidézett szerzők egytől egyig kortárs mivolta úgy is értelmezhető, hogy egy-egy életmű folyamatként való érzékelése, lezáratlansága teret enged a variációk és bővítések sokszínűségének.

Ennek egyik ékes példája Tompa Andrea kötetbemutatón tett vallomása, miszerint ő nemcsak hogy sajátjaként tudta olvasni a Kérődző Kronoszban a neve alatt jegyzett szöveget, de az részben meg is jósolta az akkor még készülőben lévő kötetének bizonyos motívumait, így egy kifacsart plágiumszituációban annak elsőbbsége is veszélybe került.

Személyes élményem pedig, hogy a Nádas Péter-parafrázis olvasása közben az írói szövegvilág jellemzőinek felismerésén túl az ismerősség érzete egy ponton kényelmetlen déjà vu-be csapott át, egészen addig, hogy keresni kezdtem, a szerző melyik kötetében olvashattam a lipcsei pacsirtákról korábban. Később realizáltam, hogy tökéletesen megfeledkeztem arról, hogy az bizony ugyanebben a szövegben volt annak másfél évvel korábbi online megjelenésekor. A szöveg olvasásához ezek szerint tudat alatt tehát nem Szvoren Edina, hanem Nádas Péter alakja társult, és nem a Szvoren-prózák mellé került a saját mentális könyvtáramban, hanem a megidézni kívánt életművében foglalt helyet. Tehát ezeknek a szövegeknek a létrehozásával és nyilvánossá tételével konstituálódik egy olvasmány élményéhez önkéntelenül társított szerző. Az utolsó írás, melyet Máthé Erzsi címen Szvoren Edina saját néven jegyez, ezt a jelenséget, működést nem lezárja, inkább relativizálja, ahogy a kötet végén található tárgymutató is. Minden szerző idegen marad a saját életművében, hiába akár az öndefiníció, akár a szabad alkotás vágya: „Azt mondják, hogy ő nem Máthé Erzsi (te nem Máthé Erzsi vagy), csak annak érzi magát (annak érzed magad), az pedig eszükbe sem jut, hogy ezzel Máthé Erzsi is hasonlóképpen lehet: ő sem az, ő sem Máthé Erzsi, csak annak érzi magát.”

A saját megtalálása a másikban

Szvoren szintén a kötetbemutató beszélgetésen osztotta meg azt a tapasztalatát, miszerint azoknak a nyelvi elemeknek és formai követelményeknek az alkalmazása, amelyektől e kötet alkotása előtt viszolygott (ilyen például a dialógusírás), e szövegek írása során, az elképzelt szerzők stílusának írásgyakorlataiban mégis felszabadítóan hatott. Ez a vallomás ragadja meg leghitelesebben a Kérődző Kronosz érdemét. Mindazon visszatérő témák, formai gyakorlatok, nyelvhasználat, amelyeket eddig az egyes szerzők prózája kapcsán védjegyként tartottunk számon, most más fényben tűnnek fel, új oldalukat mutatják meg a másik felé való elmozdulás hatására.

Tekintsük például a szvoreni prózavilág talán legnagyobb érdemét: az elbeszélők által elrejteni vágyott vagy kimondhatatlan tartalmak többek között a testi folyamatok leírása, a nyelvjátékok bevonása, a nyelv működésének megmutatása során lepleződnek le. Ez a Szvoren prózájában megszokott szerzői jegy most olyan kortársak prózavilágának vált részévé, akikre alapvetően nem jellemző a látencia ilyen típusú működtetése. Jó példa erre a Szvoren bizonyos elbeszéléseinek világától (Jojka, Kinderszenen: Tárnaszentelés) egyébként sem távol álló Bodor Ádám-szöveg, a Vágy gombok után. 

Ugyanilyen szervezőelem az undor és az abjekt, amelyek talán legzsigeribb, legelemibb affektusként egyébként is összekötik Szvoren és Nádas prózáját.

A valóság elkendőzhetetlen részlete és az elkendőzés valósága: egészen másképp működik ez az undor, más szerepet tölt be, és ez a másság az In statu nascendi az undorukat című szövegben pontosan körvonalazódni látszik, a test társadalmi megélése és poétikai funkciója pedig a Mondatok a csodálkozásról mintájára feltárja önmagát.

A másik prózája értett és beszélt idegen nyelv Szvoren felfogásában. A sajátjáról pedig nyomokban és önkéntelen mindenképp többletinformációt tartalmaznak ezek a szövegek, prózafelfogását, recepcióját új kontextusokkal, értelmezői kapaszkodóval, utalásokkal gazdagítják. Főleg a már ezt megelőzően és itt is visszatérő metaforák és trópusok árulkodóak, mint a kézírások mélyreható elemzése, mely most a Szív Ernő nevében szerzett tárcában új kontextusba kerül. Erre jó példa az alábbi szövegrészlet: „Talán van, aki hencegésnek veszi, de én az embereket már az aláhúzásaikról megismerem, mondta. Én ha meglátok egy kihasasodó líniát egy mondatátszövődés alatt, tudom, kivel van dolgom. Észreveszek egy alig görbülő kérdőjelet, és menekülök.”

A fentieket összefoglalva elmondható, hogy a Kérődző Kronosz szövegeiben való szemlélődő bolyongás talán azoknak a legizgalmasabb, akik nemcsak Szvoren Edina, de a megidézett szerzők prózavilágában egyaránt jártasak. Az elbeszélések távlatait adó horizontok megsejtése, az azokat megkeretező tapasztalatok és nyelvi működések nyomolvasása, az egész mögött meghúzódó, az egészet összefogó, és összefüggéseiben is új jelentéseket létrehozó teremtőerő egyes komponensei természetesen nem csak azoknak mutatkozik meg, akik tudják, mit keressenek. De kellően eltévedni, és új utakra találni mégis, valószínűleg csak ők fognak.