A félelem helye – A Tér-iszony: Szörnyűséges terek a populáris kultúrában című tanulmánykötetről

A fikciós művek befogadása során általában a főszereplő nézőpontjával azonosulunk, emiatt viszonylag ritkán foglalkozunk azzal, milyen helyszíneken játszódnak kedvenc történeteink. Limpár Ildikó (aki korábban a Rémesen népszerű – Szörnyek a populáris kultúrában című kötet szerkesztőjeként vállalkozott hasonló feladatra) és szerzőtársai ezzel szemben azt igyekeznek bizonyítani, hogy a fikciós terek vizsgálata gyakran szintén gazdag értelmezési lehetőségeket nyithat meg. A Tér-iszony vállalásában kapcsolódik az elmúlt években megjelent, a populáriskultúra-kutatás eredményeit egy szélesebb közönséghez eljuttatni kívánó kötetekhez, mint például H. Nagy Péter Alternatívák. A popkultúra kapcsolatrendszerei vagy az L. Varga Péterrel közösen szerkesztett Poptechnikák. Komplexitás a népszerű kultúrában című munkája. Megközelítésében talán Keserű József Lehetnek sárkányaid is című kötete áll legközelebb hozzá, hiszen mindkét műben a fikciós tér, annak megformálása, a világok sajátos működése áll a középpontban.

A bevezetőben Limpár megjegyzi: az emberi gondolkodáshoz mindig is hozzátartozott az ismeretlen, a be nem járható elképzelése. Erről tanúskodnak korai írásos emlékek mellett olyan térképek is, amelyeken az ember által addig nem ismert tájegységeket szörnyekkel teli térként jelölték meg. Az ismeretlen tehát gyakran veszélyként, a szorongás forrásaként jelenik meg, hiszen az emberi gondolkodáshoz hozzátartozik a kontroll iránti vágy.

A kötet szövegeinek tanulsága szerint a „szörnyűséges terekben” mindig érdemes a kettősségekre figyelni:

egyrészről saját társadalmunk normáit is segít meghatározni, megérteni, ha létrehozunk a társadalmi képzelet számára olyan tereket, amelyekben az említett szabályok nem érvényesülnek; másrészről azt is fontos megérteni, hogy a disztópia és az utópia műfaja egy tőről fakad: bár ellenkező előjellel, de mindkettő a kortárs társadalmakkal kapcsolatos érzéseket sűríti, csak míg előbbi azt mutatja meg, mitől félünk, milyen világban nem akarunk élni, az utópia azt reprezentálja, milyen lenne az ideális állapot.

A kötetre is jellemző egyfajta kettősség, mégpedig a tekintetben, hogy milyen tereket elemeznek az egymást követő szövegek. Egyes tanulmányok ugyanis a klasszikus értelemben vett disztópiákkal foglalkoznak (Földváry Kinga China Miéville A város és a város között című regényével foglalkozik, Sohár Anikó Terry Pratchett Korongvilág regényfolyamát elemzi), de olyan írásokat is találunk, amelyekben sokkal kevésbé egyértelmű, hol ér véget a mű által meghatározott valós világ, és hol kezdődik az elképzelt tér (Fodor András skandináv new weird térképzetekről, Kérchy Anna Neil Gaiman gyerekgótikájáról ír). Ráadásul az elemzett világok idejük tekintetében is változatosabbá válnak, hiszen az is kiderül, hogy a múltunkban (például a Harmadik Birodalomban) ugyancsak létezhetnek szörnyűséges terek.

A természet határai

Rusvai Mónika Naomi Novik Rengeteg című regényéről írt szövege nyitja a tanulmányok sorát, és egyben azon értekezések halmazát, amelyekben az elemzett terek ökológiai alapon képződnek meg. Ezekben a szövegekben és a bennük vizsgált művekben a fő kérdés az, hogy az ember természethez fűződő viszonya milyen félelmekkel társul, és ez hogyan reprezentálódik fikciós terekben. Rusvai szerint Novik regényének különlegessége, hogy benne a természet megismerhetetlen rengetegnek tűnik, ám erős a műben a hagyományokhoz, a természettel való harmonikus együttéléshez való visszatérés igénye is. Ráadásul a tanulmány szerzője szerint a regény a tekintetben is képes újat mondani, hogy benne a problémák megoldása, a főszereplő felnövése, a világ haladása nem valamilyen nagy eseményhez, világfordító folyamathoz kapcsolódik, hanem az emberi felismerésekhez, az egyének és a kisközösségek munkájához.

Érdekes szempontokat vet fel ezzel kapcsolatban Hódosy Annamária szövege, amelyben a karanténfilmekkel foglalkozik. A szerző nemcsak a járványmozik, hanem általánosságban a társadalmi problémákat feldolgozó alkotások alapvető paradoxonát fogalmazza meg: a filmes dramaturgia alapszabályai szerint néhány főbb karakterre koncentrálunk, így a történet tulajdonképpen egyéni megélések által tud kommunikálni, nehezen ábrázol rendszerszintű folyamatokat. 

Hódosy meggyőzően érvel amellett, hogy bár a járványfilmek használják a horror, azon belül is a szörnymozik eszközkészletét, az erkölcsi alapállás ebben az esetben alapvetően más, hiszen nem tekinthetjük szörnynek azokat, akik akaratukon kívül lesznek betegek.

Míg a szörnyek esetében a narratíva alapvető iránya és célja a menekülés, szélsőségesebb esetben a monstrum elpusztítása, addig egy betegség esetében kultúránk etikai szabályai szerint a segítségnyújtás elvárt, nem megkerülhető. A dilemma nem ritkán épp az, hogy mindez meddig tartható fent, és mikor kezdi el a saját túlélését előtérbe helyezni a főszereplő.

Benczik Vera tanulmánya a poszthumán táj megjelenési formáit vizsgálja fikciós szövegekben, gondolatmenetét ráadásul különösen érdekessé teszi, hogy olyan korpuszt választott, amely a téma új aspektusait nyitja meg. Ezekben az alkotásokban – többek között a Kiéhezettek című regényben és a belőle készült filmben, Paolo Bacigalupi munkásságában, illetve Sara Genge Shoes to Run című novellájában – a posztapokaliptikus tér nem olyasvalamiként tételeződik fel, ami szükségszerűen a világ végéhez vezet. Miért ne illeszkedhetne az emberi civilizáció is a bukott fajok sorába? Biztosan csak rosszabb világ jöhet, ha az ember már nem uralja a Földet? Ezek a kérdések különösen inspirálóak és újszerűek, hiszen a mainstream kritika jellemzően csak a világvége szinonimájaként szokta értelmezni a posztapokaliptikus történeteket. Ezzel szemben például a Kiéhezettek befejezése bemutatja, hogy elképzelhető egy poszthumán világrend, még ha abban az embernek alávetett szerep is jut: „A film végén [a tanárnő – V. M.] az üvegkalitkájából tanítja írni-olvasni a poszthumán gyerekeket: a radikális térbeli elszigetelődés egyszerre jelzi a két faj életterének végletes inkompatibilitását, de azt is, hogy ebben a világban az utolsó ember kalitkában tartott kuriózum, egy kihalt és meghaladott faj végső példánya.”

Honnan és hová?

A kötet sok tekintetben egy irányba mutató témaválasztásához képest üdítő újdonság Domokos Áron munkája, amely olyan alternatív történelmi regényeket elemez – kitüntetetten Gáspár László Mi, I. Adolf című könyvét –, amelyekben a nemzetiszocialista Németország nyeri a második világháborút. Ezek a művek éppen azáltal hoznak létre szorongással teli tereket, hogy alig néhány ponton változtatják meg az általunk ismert világot. Domokos munkája egyrészről a mű politikaképét és ideológiáját elemzi, másrészt közel is hajol a szöveghez, és bemutatja, a szerző nyelvileg hogyan konstruálja meg a második világháború után még évtizedekig fennmaradó Harmadik Birodalmat.

Termékeny értelmezési lehetőségeket nyithat meg, ha Vancsó Éva és Szujer Orsolya írásait párszövegként olvassuk (ezt nem elsősorban kötetbeli elhelyezésük, hanem tematikai hasonlóságok indokolja). Előbbi a metropolisz, a bűnös nagyváros filmes és irodalmi megjelenéseit elemzi, azt követve végig, hogyan vált a nagyváros műfajok egész sorában kulcsszereplővé.

A talajvesztettség, a magány érzése mind az irodalomban, mind a filmművészetben hosszú ideje kapcsolódik a metropoliszhoz,

amely egyszerre működhet disztópikus és utópikus térként, és vágyakat éppúgy kifejezhet (például a fejlődés ideáját), mint félelmet (leginkább a magánytól). Szujer Orsolya szövege ezzel szemben azt mutatja be, hogy akkor sem vagyunk biztonságban, ha a metropoliszt hátrahagyva a kertvárosba költözünk. A stepfordi feleségek már az 1970-es években megjelenítette az uniformizált amerikai életmóddal kapcsolatos szorongásokat, a kortárs médiakultúrában pedig például a Vízió (illetve a részben ezen alapuló WandaVízió című sorozat) foglalkozott a témával. A kertváros felerősíti azokat a félelmeket, amelyek a tanulmánykötet legtöbb szövegében meghatározóak: minden, ami ismeretlen, ami kívül esik a szűken értelmezett normalitáson, veszélyként jelentkezik a kertvárosi emberek életében.

A kötet zárószövegében Limpár Ildikó a Westworld és Az éhezők viadala téralkotását vizsgálja. Bár a két alkotás látszólag távol áll egymástól (előbbi középpontjában a gépekkel szembeni szorongás, a mesterséges intelligencia kérdései, utóbbiban egy elnyomó hatalommal szembeni ellenállás lehetőségei állnak), a tekintetben hasonlóak, hogy a teljes állami kontrollt fenntartó határátlépések egy, a világtól elzárt térben zajlanak, amely egyesek számára a szabadság megélésének helye, a többség számára viszont az alávetettséget jelenti, hiszen itt nem érvényesülnek az alapvető társadalmi megállapodások. „A hely szörnyűsége tehát nem egyszerűen abból fakad, hogy a benne tartózkodó, elnyomott rétegnek a szenvedést és jó eséllyel a halált kínálja – hanem abból is, hogy a kiválasztottak vagy az androidok, amint belépnek ebbe a külön világba, elveszítik a jog védelmét. Az életük elértéktelenedik, hiszen semmiféle jogi következménnyel nem jár, ha azt valaki erőszakos módon elveszi vagy meggyalázza.”

Limpár szerint a két mű értelmezéséhez érdemes felidézni Giorgio Agamben homo sacer fogalmát, hiszen mind a kiválasztottak, mind az androidok átmeneti lényként funkcionálnak: azért kerülnek a rendszerbe, hogy a másik társadalmi csoport kiélhesse a dominancia iránti igényét. Az éhezők viadala és a Westworld így erőteljesen tárgyalja a bűn és a bűnhődés, valamint a kiszolgáltatottság kérdését.

A párbeszéd felé

A Tér-iszony című kötet inspiráló, izgalmas olvasmány lehet irodalommal és filmmel foglalkozók számára, mert ismert fogalmakat, jelenségeket képes új kontextusba helyezni, és egy alapvetően sokat kutatott témában is tud olyan korpuszt felmutatni, amelynek az elemzése idáig váratott magára. Ha a témaválasztást, a módszertant vizsgáljuk, klasszikus tanulmánykötetet kapunk, amely ugyan lineárisan olvasva lehet repetitív, ám azt feltétlenül el kell ismerni, hogy a könyv jól találja meg az arányokat az ismert, ezáltal hozzáférhető témák feldolgozása, illetve az itthon kevesebb figyelmet kapó, de rendkívül izgalmas (dominánsan, de nem kizárólag) angol nyelvű szövegek beemelése között. Egyetlen olyan szöveg sincs a kötetben, amely a szerkesztő által lefektetett módszertani és szakmai minimumot ne teljesítené. Hasznos lehet tehát azok számára, akik ismert témákban akarnak elmélyülni, de azoknak is, akik ahhoz keresnek mankót, hogy milyen irányokba érdemes elindulni a fikciós terek kutatása kapcsán.

Azt azonban egyáltalán nem állíthatjuk, hogy ez a kötet csak a bölcsészettudományokkal foglalkozók számára lehet érdekes, a készítők ugyanis érezhetően számítanak a tárgyalt művek rajongóinak figyelmére is. A fantasztikus műfajok jelentősége ebből a szempontból rendkívüli, hiszen ezek esetében találkozik leginkább a kutatói érdeklődés és a rajongói attitűd – a kötet pedig fontos hozzájárulás lehet a termékeny párbeszédhez.