„Szerencsésen meggondolatlanul Párizsba érkeztünk” – Vaszary Gábor: Ketten Párizs ellen

„Ha példát akarnék mondani, milyen legyen a jó könnyűirodalom, legelőször Vaszary Gábor könyvét kellene említenem. Könnyűirodalom alatt nálunk rossz irodalmat szokás érteni, a szórakoztató regények rendszerint unalmasak és ostobák. Vaszary Gábor minden nagyképű igény és fontoskodás nélkül írta meg egy Párisban élő magyar fiú életét. Ilyet már sokan írtak, de nem sokszor sikerült egy állandóan az éhhalál küszöbén élő ember napjait ily édes friss humorral megfesteni” – olvashatjuk Török Sophie Vaszary Monpti című regényéről írott, a Nyugat hasábjain megjelent kritikájában. E csupán néhány mondatnyi, ugyanakkor lényeges szempontokra rávilágító szöveg tulajdonképpen a Ketten Párizs ellen vonatkozásában is érvényes. Egyrészt regisztrálja a nagy sikerű Monpti alapvetően populáris, a „könnyűirodalom” negatív előjelű kategóriáján mégis túlmutató jellegét, másrészt finoman jelzi, hogy a Párizsban játszódó regény mintegy folytatója egy, legalábbis több évtizedes múltra visszatekintő magyar irodalmi hagyománynak. Bikácsy Gergely Léha író, ledér könyv című, esszéisztikus Monpti-recenziójában, mely harminc éve, a Holmi ötödik évfolyamában látott napvilágot, a „párizsi tárgyú magyar regények” sorából többek között Szomory Dezső (A párizsi regény) és Hevesi András (Párizsi eső) munkáit emeli ki – Vaszary könnyed regényeinek rokonságában ugyanakkor megtaláljuk Heltai Jenő részint szintén a francia fővárosban játszódó, Kiskirályok néven ismert politikai szatíráit, persziflázsregényeit is.

E jóval korábban, még az I. világháború előtt született szövegegyüttes említése nem kizárólag a párizsi, illetve a bohém tematika szempontjából indokolható, ugyanis Vaszary prózai életműve elsősorban nyelvi megalkotottsága, humora, valamint ironikus beállítottsága révén kapcsolódik Heltai önéletrajzi ihletettségű kisregényeihez – a Kiskirályok mellett ideértve a szerző bohémregényként számon tartott szövegeit is.

Vaszary vonatkozó regényei tehát amellett, hogy megtalálhatóak a „párizsi tárgyú magyar regények” virtuális könyvespolcán, szervesen kapcsolódnak a hazai humoros irodalom történetébe is.

Ennélfogva nem meglepő, hogy Székely Tibor, az Új Idők recenzense a Ketten Párizs ellen vonatkozásában szinte kizárólag a regény felszabadító, erejéből az újraolvasás során sem vesztő humorának szentel figyelmet: „Sajnálkozva vettem a kezembe Vaszary Gábor könyvét, mert már egyszer olvastam, olyan váratlan és könnybelábadó nevetésekkel, hogy környezetem titokban aggódni kezdett értem. Most sajnáltam, hogy ettől a könyvtől egyszer már megkaptam a magam jókedv-adagját. Jóleső emlékezés lesz, de nevetés nem lesz – gondoltam. Ötpercnyi újraolvasás után olyan váratlan és könnybelábadó nevetésben kellett kitörnöm, hogy környezetem ismét aggódni kezdett, akárcsak egy évvel ezelőtt.”

Írta és rajzolta: Vaszary Gábor

A Ketten Párizs ellen 1937-ben az Új Idők folytatásos regényeként látott először napvilágot tizenkilenc részletben, a szerző saját illusztrációival. A művészcsaládból származó Vaszary ugyan többszöri nekifutásra sem fejezte be képzőművészeti tanulmányait, huszonéves korára már keresett grafikusnak számított, s rövid tanulmányi útként induló, végül 1924-től 1932-ig nyúló párizsi tartózkodása alatt is részint karikatúrarajzolással kereste kenyerét. Hazatérése után szórakoztató regényei szoros egymásutánban jelentek meg, kezdve a harminckét nyelvre lefordított, valamint háromszor is megfilmesített Monptival. A Ketten Párizs ellen könyv formátumban egy évvel folyóiratbeli közlése után, a Singer és Wolfner gondozásában került a közönség elé. Néhány év múlva – a Nova Irodalmi Intézet révén – még megért egy újabb kiadást, de ezt követően a rendszerváltásig nem jelent meg Magyarországon (miközben Buenos Airesben és Münchenben is kiadták magyar nyelven).

Ennek fő oka, hogy a szocialista kultúrpolitika voltaképpen indexre tette az 1947-ben emigráló szerző műveit,

annak ellenére is, hogy Vaszary – a Passuth László Gyilokjáró című önéletrajzi regényére hivatkozó Géger Melinda szavait idézve – „a háború utolsó időszakában sokakat mentett meg a deportálástól és nyilas üldözés elől”. A kétezres években a Helikon Kiadó vette gondozásába a szerző prózai életművét – a Ketten Párizs ellen 2005-ben, majd 2007-ben is napvilágot látott a Vaszary újrafelfedezését célzó sorozatban. A főként dokumentumfilm-rendezőként ismert Papp Gábor Zsigmond rendezésében pedig három részből álló tévéfilmsorozat készült a regényből, melyet 2015 őszén mutattak be.

„Nevettetni jöttem”

A regény alapszituációja lényegét tekintve a következő: két budai gimnazista, Radonyi Laci és öccse, Pali – bécsi tanulmányútra kunyerálva pénzt a távol, Zala megyei birtokukon élő szülőktől – tulajdonképpen különösebb megfontolás és francia nyelvtudás nélkül Párizsba érkezik, majd itt tölt el néhány hónapot tehetetlen tétlenségben, apránként felélve vagy éppen felelőtlenül elszórva az otthonról kapott összegeket, megismerkedve a párizsi magyar diaszpóra szintúgy ügyefogyott beltagjaival, s persze két csinos francia lánnyal…

A szöveg a 30-as évek végén, mondhatni a készülő világégés árnyékában született, ugyanakkor – szemben Heltai évtizedekkel korábban, bizonyos értelemben mégis hasonló időpillanatban írott, bohém témájú kisregényeivel – mentes minden politikától, s bár hősei kétségkívül kudarcot vallanak Párizsban, lényegében a bizonytalanság, a szorongás tapasztalatától is. „Ez a regény olyasvalami, amin nevetni lehet. Nevettetni jöttem. Úgyis olyan szomorú időket élünk. Az emberek feltűrt gallérral, komoran járnak körülöttünk. Szeretném megrázni őket: – Hé, pajtás! Ne lógasd az orrodat, úgysem érsz el vele semmit. Csak annak érdemes élni, aki nevetni tud. Nevessünk! Talán éppen akkor, amikor erre a legkevesebb az alkalom” – bocsátotta útjára regényét Vaszary az Új Idők hasábjain. Ajánlata érdemes a figyelemre: amellett, hogy humoros irodalomként kínálja folytatásokban megjelenő szövegét, e néhány mondatban, ha nem is közvetlenül, de a hétköznapok „szomorú” valóságából való kiszakadás lehetőségével kecsegteti olvasóját. A nevetés felszabadító ereje mellett az elbeszélés helyenként erőteljesen nosztalgikus tónusa, nem utolsósorban pedig a polgári normákkal látványosan szembehelyezkedő bohém életvitel megjelenítése is megágyazhatott annak, hogy a korabeli befogadó el tudjon távolodni a jelen problémáitól. A Radonyi testvérek könnyelmű, morális értelemben megkérdőjelezhető életfelfogása minden bizonnyal bosszanthatta a folyóirat középosztálybeli olvasóközönségét, különös tekintettel arra, hogy 

szemben Heltai nem kevés iróniával megrajzolt, egyszersmind szerethető bohémkaraktereivel, a Ketten Párizs ellen hősei kifejezetten idegesítő figurák.

Ugyanakkor ideiglenes kiszakadásuk a konszolidált polgári élet szokásrendjének keretei közül, látszólag paradox módon, vonzerővel is bírhatott – figyelembe véve, hogy a regényben megjelenített létállapot kihívásai gyökeresen eltértek a befogadók széles körének társadalmi pozíciójából fakadó mindennapi megpróbáltatásoktól. „Nehéz dolog francia szerelmes levelet írni, hát még akkor, ha az ember tisztában van azzal, hogy arról, ami szívén fekszik, ami legjobban nyugtalanítja vagy bántja, arról úgysem írhat egy szót sem. El kell fordítani az arcát a való élet rondaságaitól, és csupán egy elképzelt világ álomszerű szépségeiről írhat kedvesének” – olvashatjuk a narrátor-főszereplő, Radonyi Laci eszmefuttatását. Vaszary végeredményben nem csinál mást, mint levélíró hőse, mikor a 30-as évek végének sok tekintetben nyomasztó jelenvalóságával szemben voltaképpen egy virtuálisan átélhető, rivális valóságot hoz létre.

Kamaszperspektíva

A Ketten Párizs ellen humora mindenekelőtt narrációjának jellegéből fakad: kamasz én-elbeszélője ugyanis leplezetlen felsőbbségtudattal regisztrálja az őt körülvevő világ jelenségeit – legyen szó egy előnytelen külsejű ismeretlenről vagy éppen cirkuszi mutatványokról –, az esetek túlnyomó többségében viszolygásának, értetlenségének vagy éppen közönyének adva hangot. „A cirkuszi előadásokkal úgy vagyok, hogy nem bírom a lómutatványokat. Valahogy nem látok semminemű izgalmat abban, hogy bejön 16 ló, mindegyik ló oldalán egy-egy szám; szóval meg vannak számozva tizenhatig a lovak, és elkezdenek körbefutkosni. […] Az se érdekel, ha bejön egy medve, feláll egy őrült nagy golyóra, és nem esik le róla. Lehet, hogy ez nehéz a medvének, de engem mégse érdekel. Ha módomban állna, feltétlen kirúgnám a medve alól a golyót.”

Miközben a regény olvasóját magával ragadja e közvetlen, keresetlenül őszinte és kétségkívül szellemes elbeszélői hang, gyaníthatóan némi disszonanciát is érzékel: a narrátor fölényes szólama mögül tudniillik hiányzik a karakter hitelének aranyfedezete. A holnappal nem törődő Radonyi Laci – pompás öltönyeivel és puhakalapjaival együtt is – csetlő-botló nagykamasz, akárcsak megfontoltabbnak tűnő, óvatos duhaj öccse, Pali, aki rendre belesodródik a többségében Laci által előidézett, képtelenebbnél képtelenebb helyzetekbe.

Vaszary az egymással megállás nélkül rivalizáló, egocentrikus Radonyi fiúk párosával tehát tizenkilencre húz lapot,

olyan karaktereket állítva regénye fókuszába, akikkel aligha azonosulhat a szöveg mindenkori befogadója, és ha nem is viszket a tenyere, legfeljebb elnéző mosollyal követheti szerencsétlenkedésüket. Választása mindazonáltal működőképesnek bizonyul: a Ketten Párizs ellen hőseinek és potenciális olvasójának valóságérzékelése, illetve -értelmezése élesen eltérhet ugyan egymástól, az ebből fakadó feszültség azonban serkentő erőként hatja át a befogadás folyamatát. Erről tanúskodnak legalábbis azok a laikus megnyilvánulások, amelyeket a regény újrakiadása óta eltelt szűk két évtizedben az átlagolvasók rögzítettek az online térben. Ezek alapján arra következtethetünk, hogy a szöveg jelenkori befogadóinak számottevő részét eltérő mértékben, de irritálja Laci és Pali párosa, ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egyes véleménynyilvánítók a Radonyi fiúkkal kialakított ellentmondásos viszonyt nem negatívumként, hanem lényegében az olvasás hajtóerejeként határozzák meg.

Bikácsy Gergely már említett, Léha író, ledér könyv című recenziójában – felelevenítve Schöpflin Aladár Ottlik által közvetített panaszát: „Bárcsak lenne egy igazi jó léha írónk” – arra a következtetésre jut, hogy a Monpti „jó olvasmány”, „léha könyv a ritkábbik fajtából”, Vaszary pedig mégiscsak megfelel a legendás szerkesztő szavak nélkül kifejezett kívánalmának. Ugyan Bikácsy a prózai életmű másik leginkább maradandónak bizonyuló darabját „kissé halványabb humorral és értékekkel megírt könyvként” aposztrofálja, a Monpti kapcsán tett megállapítását – megítélésem szerint – nyugodtan kiterjeszthetjük a Ketten Párizs ellenre is.