Receptkönyvek csókolgatása – A Venba című videójáték és az emigráns hagyomány

„Gyerekkorom könyvet és kenyeret csókolgatva telt” – írja Salman Rushdie (Danyi Zoltán fordítása) Hát már semmi se szent? című esszéje elején. Ha ugyanis a Rushdie-házban valaki leejtett egy könyvet vagy egy darab kenyeret, bocsánatkérésképpen meg kellett csókolnia azt. A szellemi és testi táplálék, a hagyományhoz való kapcsolódás és az evés-etetés mint odafordulás párhuzamos volta az alapja a Visai 2023-as, Venba című indie játékának is, ahogyan ezt már a műfajmegjelölés („narratív főzőjáték”) is alátámasztja.

A rajzfilmszerű megjelenésű rövid játék hét jeleneten keresztül térképezi fel a szülőség, a hozzáférhetetlen hagyomány és identitáskeresés kérdéseit egy Kanadában élő indiai család történetén keresztül:

az emigránslét itt olyan kontextust kínál, amelyben ezek az egyébként univerzális kérdések többszörösen terhelten, kiélezett konfliktusok formájában jelennek meg ténylegesen elkészíthető, hagyományos indiai recepteken keresztül.

A szülőség mint narratíva a popkultúrában szinte egyáltalán nem kap helyet, ha azonban mégis megjelenik, sokszor motivál védelmező és esetenként önfeláldozó heroizmust (mint például a Last of Us játék és sorozat, vagy a 2023-as, különösebb kritikai sikernek nem örvendő Mother című film esetében). Más példák az extrém szülő-gyerek kapcsolat különböző, patologikus eseteit térképezik fel (idetartoznak a szörnyeteg anya és a hiányzó apa toposzai), azonban a jól működő, de progressziójában keserédes szülő-gyermek kapcsolat ábrázolása igen ritka, a gondoskodó anya karakter pedig jellemzően nem jelenik meg játszható, pláne központi karakterként, hiszen az én háttérbe szorítása és a hétköznapi, nem látványos vagy hősies odaadás értelemszerűen nem kínál olyan azonosulási pozíciót, amilyet egy individualizmusra és sikerélményre törekvő szubjektum szívesen felvenne. Hasonlóképpen, az otthont elhagyó, majd visszatérő indiai-kanadai fiú nézőpontja nem olyasmi, ami a mainstream számítógépes játékok által gyakran kínált hatalmi és sikerfantáziákkal összeegyeztethető lenne. Azonban a Venba úgy teszi lehetővé az alternatív, a játékosétól teljesen idegen nézőpontok kipróbálását, ahogyan azt kizárólag a videójáték médiuma tudja.

„Apa mosdik, anya főz”

A Venba esetében a szülőség 1988-tól, a terhesség kiderülésétől a gyermek, Kavin felnövéséig követi nyomon ezt a folyamatot, a játék első kétharmadában a címadó Venba, az édesanya szemszögéből. Venba egyértelműen a hagyományos női szerepek szerint alakítja az életét: a játék során mindössze egyszer látjuk a családi fészken kívül, és amikor nem otthon főz, akkor is gondoskodáson alapuló munkát végez: tanár (lenne, ha bevándorlóként valaki alkalmazná). Már a játék első jelenete is a nőies gondoskodás kontextusában keretezi őt: bár napok óta émelyeg és fáradt, amikor a férje megnyugtatja, hogy „egy napot kibír csak kávén” az irodában, Venba erőt vesz magán, és idlit (knédliszerű, vízgőzben készített tésztaétel) készít neki, sőt, még arra is van ideje, hogy kettőjük mosolygó fejét megmintázza a szószból. Az idli itt egyfajta tutorial az egész játék kezeléséhez: Venba elmondása szerint rendkívül egyszerű az elkészítése, de általa a játékos áttekintheti a játék irányítását és a főzéshez szükséges lépéseket: receptkönyv elolvasása (néhol elmosódott szöveggel), csavarható, kattintható dolgok használata. Ugyanakkor az első jelenet a továbbiak érzelmi felvezetése is: az idlik elkészítése után Venba a folyamatos émelygés okán felkeresi az orvosát, és vacsorára már három idlinek rajzol arcot a szószból: a két nagyobb mellé egy egészen aprót is készít. A szülővé válás itt alapvetően pozitív, izgatott várakozásként jelenik meg. Ugyanakkor a Venba már itt is beemeli azt a kölcsönös félelmet, hogy csalódást okozunk, amely a játékban a szülő-gyermek kapcsolatot jellemzi. Ebben a bevezető részben még csak Paavalan, az apa aggódik emiatt: „Nem fogunk tudni neki mindent megadni [itt Kanadában], amit más szülők igen. Mi van, ha ezért dühös lesz ránk? Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha visszaköltöznénk Indiába. De akkor azért lehetne dühös ránk, mert megfosztottuk ettől a lehetőségtől.” Venba a játékos döntéseitől függetlenül rendkívül nyugodt. „Biztos, hogy rendben lesz. Elvégre a mi gyerekünk. Hogy máshogy lehetne?”

A következő jelenet hat évvel később, 1994-ben játszódik, amikor Venba és Paavalan fia, Kavin egyre inkább szeretné maga mögött hagyni szülei örökségét. Kéri, hogy a barátai Kevinnek nevezzék, az angolt törő szülei folyamatos kérése ellenére sem tamilul beszél, és a kiválóan sikerült angolos feladatát pizzával szeretné megünnepelni. Venba egyedül azzal tudja a hagyományos indiai konyhához csábítani, hogy puttut ígér neki: egy olyan édes, rizses ételt, amelynek az elkészítése Venba szerint egy rakétakilövésre hasonlít. Itt már megjelenik a kivándorló – és szülő – egymásra exponált dilemmája: egyik oldalról ő maga szükségszerűen el kell hogy távolítsa magát a gyökereitől, hiszen akár az új család indítása is ezt implikálja, nemhogy a több ezer kilométeres fizikai távolság, amelyet az új kontinensre költözés jelent. A nagymama fizikai jelenléte helyett álló, a közös főzést helyettesíteni hivatott, nem mindenütt olvasható receptkönyv ezt támasztja alá.

Másrészt azonban a következő generáció számára a szülő maga válik a hagyománnyá – azaz a (kivándorló) szülő egy olyan patthelyzetben találja magát, amelyben ő maga nem fér hozzá teljesen az előző generáció örökségéhez, de tökéletesen tisztában van vele, hogy a gyermeke idővel meg fogja tagadni azt, amit a szülei képviselnek. Ezt tükrözik Venba szavai a fejezet végén: „Úgy érzem, fal épül közénk Kavinnel. Mi lesz, ha nem tudok hozzá kapcsolódni?” És valóban, az anyai gondoskodás, az étel készítése a kapcsolódás szándékát jelöli – ugyanakkor feltétele, hogy ezt el is fogadják. Ezért aggódik Venba, amikor megtudja, hogy Kavin nem eszi meg az otthonról vitt ebédjét az iskolában, mert fél, hogy csúfolni fogják miatta.

A hagyomány (ny)elve

A játék következő fejezete 1995-ben vízválasztónak tekinthető a család történetében. Kavint látjuk, amint angolul telefonál Venba helyett – aki nehézkesen beszéli a nyelvet – Paavalant keresve. 

Ahogy az éjszaka közepén az apa keresésére indulnak, a közeli parkban találják meg: megverték, a szemüvege eltört; a játékos feltételezheti, hogy rasszista bűncselekmény áldozata lett.

A játékban eddig is jelen lévő nyelviség kérdése ezen a ponton erősödik fel. Ebben az epizódban a játékos nem főz Venbával, hanem Kavin kérdéseit választhatja ki, akinek édesanyja azt ígéri, minden kérdésére válaszol, ha azokat tamilul teszi fel: a szülő és a gyermek egyaránt lehetőséget kapnak arra, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Egyes végigjátszásokban Venba elmondja, hogy a neve egy rövid, kötött strófaszerkezetű versformát is jelöl, és úgy ismerkedtek meg, hogy Paavalan, aki akkoriban újságíró volt, egy, a tanárok tüntetésén részt vevő Venbával készített interjú hatására egy venba formájában tudósított az eseményről. A szülők tehát a saját közegükben mindketten az értelmiség tagjai, akik elsősorban az írásos hagyomány átörökítésében érdekeltek, miközben Kanadában nincs lehetőségük ilyesmivel foglalkozni. Ezért is mondja később szomorkásan Paavalan, hogy mennyire szerette volna Kavinnak megmutatni azokat a műveket, amelyek őt inspirálták, de sajnos Kavin nem olvas tamilul.

A negyedik fejezet egy jókora időbeli ugrással 2006-ban játszódik. Az eddig felvillantott témák: az étel mint a dél-indiai hagyományok megtestesítője, de ugyanakkor mint az anyai gondoskodás kifejezése, az eredeti hagyomány hozzáférhetetlensége és az írás mint közvetítő elégtelen volta mind összefonódnak benne. Kavin, immár tizennyolc évesen elköltözik otthonról, és egyetemre megy, Venba pedig a különleges alkalomra különleges ételt, rétegzett biryanit készít. A szakácskönyv az eltelt évek alatt gyakorlatilag olvashatatlanná vált, így Venba kénytelen a saját emlékeire hagyatkozni: az ő édesanyja akkor készített nekik ilyet, amikor Kanadába költöztek. Ellentétben azonban Venbával és Paavalannal, akik az otthonnal való kapcsolat megerősítésének vették az útravalót, és hálásan fogadták azt, Kavin pontosan ugyanezért nem hajlandó magával vinni egy falatot sem: „Többé nem akarom, hogy olyan szagom legyen, mint egy indiai kifőzdének! Most az egyszer normális szeretnék lenni!” A saját kultúra megtagadása tehát értelemszerűen a szülők elutasításával jár együtt.

A csalódás, a szülő szempontjából kárba veszett munka a témája a következő epizódnak is, immár 2014-ben. A Paavalan fotója előtt elhelyezett törött szemüvegből következtethetünk arra, hogy Venba immár teljesen egyedül maradt. A játék talán legidőigényesebb főzési folyamatában a játékosnak összesen hat különböző fogást kell Venbával elkészítenie, majd tanúi leszünk annak, ahogy Venba türelmesen várja Kavin felbukkanását. Késő éjszaka van már, amikor üzenet érkezik a fiútól: „Bocs, Amma! Közbejött valami, mégsem tudok ma menni!”

Fekete bőr, kék maszk

A játék következő fejezetéig újabb néhány év telik el, de a játékos ezúttal Kavin és nem Venba nézőpontját követi. Kavin immár felnőtt férfiként egy televíziós műsor kreatív csapatában dolgozik, és a fejezet elején a játékos őt látja, amint a kezdetektől a lakás egyik polcán álló kék maszkot próbálja fel, majd fotózza le valakinek egy chatbe, aki az általuk készített műsorhoz keres valami jellegzetesen indiai kelléket. Láthatóan a nagyközönség – és a nem bevándorló hátterű alkotótárs – az eltérő kultúra megismerésében kizárólag annak egzotikuma miatt érdekelt; amint Kavin részletezné, hogy jellemzően ezek a maszkok nem házon belüli dekorációs elemek, elveszítik érdeklődésüket. Ugyanez játszódik le, mikor a kolléga, Kris abban kér tanácsot Kavintól, hogy a Toronto kulturális sokszínűségét ünneplő műsorban „Priya”, az indiai kislány mit egyen. Kavin természetesen tudja a választ: az indiai gyerek nem eszik semmit, mert szégyelli az ételt, amit csomagoltak neki. Kris erről a lehetőségről hallani sem akar, és inkább valami igazi indiai különlegességet írna bele a műsorba: „Csirke tikka? Esetleg fűszeres vindaloo?”

A maszk és az étel itt egyaránt az autentikus tapasztalat átadhatatlanságára, de akár a megélésének lehetetlenségére világít rá. Kavin tapasztalata, személyes emlékei valahol a kivándorlók által olyan jól ismert köztes térben ragadnak. Frantz Fanon Fekete bőr, fehér maszkok című kötetének gondolatmenetéhez hasonlóan az elmúlt évtizedeket a „fehér maszkok” magára erőltetésével töltötte: 

mindent megtett, hogy magáévá tegye a többségi fehér társadalom ízlését és viselkedését.

Ezzel azonban a szülei által továbbörökített kultúra is idegenné vált számára, amelyet a kék maszkhoz hasonlóan mindössze kuriózumként tud magára próbálni. Amikor Kris nem hagyja jóvá, hogy Priya ne egyen semmit a jelenetben, Kavin – továbbra is az autenticitást keresve – egy olyan receptet keres, amelyre emlékszik, és ő maga a játékossal együtt meg is próbálja elkészíteni. Venba az elmúlt években visszaköltözött Indiába, s így a kézzel írt szakácskönyv ismét a szülő személyes jelenlétének elégtelen helyettesítőjévé válik. Kavin hozzáférése a saját kultúrájához, a hagyományhoz, de akár az édesanyja által helyreállított szakácskönyvhöz is nagyon limitált marad, hiszen alig olvas tamilul. Ami eddig a pontig többnyire olvasható, angol nyelvű szövegként jelent meg a játékos előtt, tükrözve a nemzetközi célközönség igényeit, Kavin és a játékos számára innentől teljesen tamilul, vagy megfejtendő kérdőjelek formájában mutatkozik meg.

A főzés azonban felidézi Kavinban a sokáig elfelejtett emlékeket: amikor Venba a fűszeres csirkelevest készítette neki, Kavin épp beteg volt, az édesanyja pedig nagyon szomorú, mert a nagymama aznap halt meg. „Teljesen természetes, egyszer mindenki elmegy” – magyarázza Venba egy fekete-fehér emlékképben az akkor még kisgyerek Kavinnak. „De én sosem hagylak el téged és appát” – emlékszik a felnőtt Kavin, ahogy gyerekként mondja, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve figyelmen kívül hagyja a felugró chatablakot, és felhívja az édesanyját.

A játék utolsó fejezete 2017-ben, Indiában játszódik. A játékos ismét Kavint irányítja, de a fiú ezúttal az anyát helyettesítő, megkopott szakácskönyv helyett a nő útmutatása alapján magának Venbának főz. Az indiai helyszín és a szülő jelenléte lehetővé teszi, hogy Kavin az addig kizárólag mediatizált, roncsolt formában elérhető hagyományban közvetlenül megmerítkezzen; így képes elkészíteni azokat a dosa lepényeket, amelyeket írásos instrukciók alapján szinte lehetetlen lenne. A gondoskodás (megkésett) elfogadásának aktusa, amelyet az előző fejezet vitt színre, itt még tovább alakul: Kavin maga is képes már a gondoskodás viszonzására, és a családja által továbbadott hagyományokat is folytatni tudja. Apja törött szemüvegét viselve, anyja szakácskönyvét teljesen, tamil nyelven helyreállítva készen áll arra, hogy örökségét értékesként fogadja el. Elmondásából kiderül, hogy a tévéműsor készítéséből kilépett, mert úgy érezte, sem a műsor, sem ő maga nem tud hiteles lenni benne. „Egyszerűen nem tudtam dosákról, szárikról és musicalekről írni. A mi életünk sokkal bonyolultabb ennél… Egész életemben úgy viselkedtem, mintha kellemetlen lenne nekem az, hogy tamil vagyok. Most meg hirtelen tamil akarok lenni, amikor kényelmes nekem, mert egy munka függ tőle? Csak turista vagyok.” A játék záróképében Venba és Kavin egyetértésben, mosolyogva ülnek a teraszon, mindketten elismételve: „Ez most nagyon jó.”

Kavin éppen azáltal tud hitelesen, érdemben kapcsolódni mind az édesanyjához, mind a családi hagyományhoz, hogy beismeri, az ő személyes tapasztalata szükségszerűen a köztességből fakad, számára a hibriditás alapélménye válik az autenticitás feltételévé. A szülő-gyermek kapcsolat pedig egy új, kölcsönös megértésen alapulva helyreáll. A könyvek és kenyérdarabok csókolgatása helyett – legalábbis a Venbában – elegendő és lehetséges az anya arcának megcsókolása.