Wendersi kontempláció egy aszkézisről – Esszé a Tökéletes napok című filmről

Előző írásomban a Kortárs Online platformján arra reflektáltam, miként tud egy alkotás – ha engedjük azt – elemi, saját tapasztalatunkká válni, valamint szépséget, önreflexiót, megnyugvást hozni az életünkbe. Ezúttal egy fokkal tovább lépve arra igyekszem választ találni, hogy a művészettel való együttélés, és annak összefonódása a szürke hétköznapokkal hogyan válhat az egyéni gyógyulás forrásává – mindezt Wim Wenders Tökéletes napok (2023) című filmjén keresztül.

A filmben visszaköszön egy markáns szemléletmód, amely a rendező több filmjében is kulcsszerepet játszik: a látás, a nézés, a szemlélődés motívuma. Ugyanez a fajta kontemplatív létezés elevenedik meg erőteljesen korábbi filmjeiben is, például már a Berlin felett az ég képsorain (1987), ahol Damiel és Cassiel arkangyalok kísérik a berlini lakosok mindennapjait, és értő figyelemmel hallgatják, sőt befolyásolják lelkivilágukat azon céllal, hogy egy kis fényt, tudatosságot, szépséget csempésszenek az életükbe, igazi angyalok módjára. Egy mélyebb üzenete ennek a filmnek, hogy ez a fajta látás, a másikra való odafigyelés az, ami leginkább meg tudja nyitni a másikat számunkra. Egy későbbi, A Föld sója (2014) című filmje mesteri ötvözése a dokumentarista elemeknek és a wendersi poétikának: ebben Sebastião Salgado 40 évet felölelő fotográfiai munkásságát szemlélve elevenedik meg előttünk Afrika és Dél-Amerika hányattatott ezredvégi történelme az éhínség, kiszolgáltatottság képein keresztül. A fotóművész életművéből kirajzolódik egy markáns társadalmi körkép, de a legfontosabb, hogy az ő hiperszenzitív, milliárdnyi nüanszot, szépséget és fájdalmat rögzítő lencséjén keresztül mi is szert tehetünk egy, az emberiséggel való mélyebb együttérzésre.

Ezek alapján Wenders filmjeiben mintha meghívást kapnánk arra, hogy a szemlélődő látás, az elmélyült figyelem, a kontemplatív nézés révén közelebb juthassunk valami esszenciálisabb tudáshoz a körülöttünk levő világról és önmagunkról.

Arra invitál bennünket, hogy érzésvilágunkban is megfelelő helyre tegyük az embertársainkkal szembeni kapcsolatainkat, viszonyainkat, és közben istendarabkákat kezdjünk el keresgélni magunkban és magunkon kívül, azaz, hogy megtaláljuk életünk valós kapaszkodóit a közvetlen környezetünkben.

Tökéletességre törekvés a hétköznapokban

Ez a fajta figyelem és kontemplatív létezés jelenik meg a Tökéletes napok főszereplőjének mindennapi életében is. Egy tokiói férfi, Hirajama (Jakuso Kódzsi) mindennapjait látjuk kibontakozni, aki hivatását tekintve vécéket tisztít. Életének rutinszerű mozzanatait ismételve minden reggel ugyanúgy kel, megborotválkozik, fogat mos, felveszi munkaruháját, majd a lakóhelye melletti automatából kávét vesz magának, és kék furgonjával, mely telis-tele van pakolva házi készítésű tisztítószerekkel, dolgozni indul.

A megtett útjain felcsendülő zeneszámok ugyancsak beszédesek a film üzenete szempontjából, gondoljunk csak a valószínűleg a film címét is inspiráló Perfect Day című Lou Reed-számra, amely részben az önfelejtésről vagy az önmagunkról való lemondásról szól: „just a perfect day / you make me forget myself / I thought I was someone else / someone good” (szabad fordításban: „csak egy tökéletes nap / feledteted önmagamat / azt hittem, valaki más vagyok / valaki jó”), vagy a vége főcím alatt felcsendülő Feeling Good című Nina Simone-dalnak az élet újrakezdéséről szóló soraira: „Oh, freedom is mine / And I know how I feel / It’s a new dawn / It’s a new day / It’s a new life for me” („Ó, enyém a szabadság / És tudom, mit érzek / Új hajnal van / Új nap / Új élet ez számomra”). Ezek a dalok sejtetni vélik a főszereplő korábbi életével kapcsolatos rejtett részleteket, amelyeket a történet elhallgat a néző elől.

A film mintha egy örök jelenidejűségbe lenne beágyazódva, melyben ugyanazok a történések és „megállók” ismétlődnek ciklikusan, miközben homályos utalásokat kapunk arra, hogy korábban ez nem így volt.

Viszont a képsorokat kísérő zeneszámok szövege alapján nyilvánvalóvá válik, hogy a szereplő saját döntése lehetett valamikor, hogy kilépve korábbi életéből megszakította a kapcsolatot családjával, és korábbi énjét elfeledve egy rendkívül egyszerű, szemlélődő életben találta meg a tökéletes szabadságot önmagának. Nem a motivációk és az okok a fontosak, hanem hogy bármilyen úton is, de eljutott a létezés egyfajta szabadsággal átitatott tökéletességéig, ahol minden a helyén van, leginkább ő maga.

Amit a mozivásznon látunk, az az ebbe az örök jelenbe elvonult szereplő aszketikus élete: egy valódi szerzetesi elvonulás a társadalmi nyomás és a családi kötelékek nyomása alól, mégis felelősséget vállalva tulajdon életéért. Ez a fajta mélyenszántó kötelességtudat és önfeláldozás mutatkozik meg a vécétisztítás mozzanataiban is, mely kulcsfontosságú szereppel bír, és az egyik legerősebb szimbolikát hordozza magában, hiszen a különböző munkák közül is a legkevésbé megbecsült, ám mégis az egyik leginkább nélkülözhetetlen hivatást végzi a nyilvános illemhelyek karbantartásával. Ehhez hozzátehetjük azt is, hogy a nyugati kulturális hagyományból szemlélve erős párhuzam vonható eközött és a lábmosás krisztusi gesztusa között, mely egyszerre szól az önátadó szeretetről, áldozatkészségről, a hierarchiák megszüntetéséről ugyanúgy, mint a lehajolásról és az alázatról, a vezeklésről és megtisztulásról.

Élet és művészet egysége

A film összeköthető az egyensúlyra való törekvéssel, a lelki gyógyulás vagy egyáltalán a mentális egészség fontosságának hangsúlyozásával (legyen szó belső, spirituális, lelki vagy intellektuális aspektusokról ugyanúgy, mint a cselekvő szeretetben való megnyilvánulásokról), és mindez a főhős életének több fontosabb mozzanatában újra és újra visszaköszön. Egyrészt végigkövetjük a főszereplő mindennapjait, melyeknek szerves részét képezi a művészettel, a fenségessel való kapcsolódás általi kiteljesedés. Felfedezni véljük például a komorebi fogalmát, amely a falevelek között átszűrődő fény játékát jelenti az árnyékkal, és ami szubtilisen utal arra szimbólum formájában, hogy még a legkeservesebb történéseinkben is ott van a fény lehetősége, vagy hogy már a sötét alagútba is merjük beleszőni a fényt annak szüksége nélkül, hogy kivárjuk azt a végállomásnál, ahogyan ezt láthatóan Hirajama is teszi a filmben.

A főhős életét áthatja az a fajta perspektíva, mely leginkább a fényképeket készítő momentumaiban vagy a fákat csendesen szemlélő pillanatokban jelenik meg: egyfajta fenségessel való kapcsolódás a szemlélődés révén.

Így hat például gyógyírként a pillanatot rögzítő kép, vagy akár a félresikerült fényképek katarktikus összetépése. De hasonlóak a zeneszámok, melyeket furgonjában hallgatva szemmel láthatóan teljes mélységükben átél, hiszen emlékeztetik egy régi, hátrahagyott életre, a múltbéli én levetkőzése előtti időkre, de már az egóján túllépett személy perspektívájából szemléli őket és önmagát.

Ez esetben nem egy olyan karakterről beszélünk, aki a film elejétől a végéig egy hatalmas ívet tesz meg fejlődése szempontjából, hanem egy kész, érett karaktert látunk, aki életének szépséges lassúságában, nyugalmában megtalálta mindazt, amire a nyugati ember sokszor milliókat költ, hogy felfedezhesse: a benne rejlő békét.

A Tökéletes napok egy olyan ember története, aki a meditatív létezés köré alakította tevékenységeit, keveset áldozva a testi örömöknek, a pillanatnyi vágyak kielégítésének – és annál inkább szellemi, lelki táplálékot keres egy olyan életmódban, amelyet talán legkifejezőbben a szerzetesség fogalmával tudnánk leírni (csak éppen egyházi intézményes kereteken kívül). Csak érdekességképpen térek ki arra, hogy ez a jelenség egészen hasonló a keleti és a nyugati egyházakban, hiszen a katolikus egyházban is számos női és férfi rend követi az elvonult, egyszerű élet hivatását a mai napig, hasonlóan akár a keleti buddhizmus különböző irányzataihoz, és ezt a sort még sokáig folytathatnánk. (Sőt, csak hogy egy magyar vonatkozású példát is említsünk, ennek keleti hagyományait, gyakorlatait és a nyugati keresztény gondolatokat érdekesen egyesítették például a jezsuiták, akár a magyar származású Jálics Ferenc a szemlélődés útjáról szóló írásaiban.)

Főszereplőnk a jelenben éli mindennapjait, elfogadva életét úgy, ahogyan az magát adja: nemes egyszerűségében, nem kívánva sem kevesebbet, sem többet tőle. Nem válik áldozatává a vele való történéseknek, bár érezni vélünk valahol a benne élő derű mögött egyfajta mélyenszántó szomorúságot is – mégis ezzel együtt lesz teljes a karakter és maga a film is.

Ebben a polaritásban lesz igazán hiteles a kép, amelyet kapunk, hiszen a fény sem létezhet árnyék nélkül, úgy, ahogy az öröm, a boldogság sem az érzelmek sötétebb árnyalatai hiányában.

Ezzel egyetemben pedig Hirajama igyekszik minél több alkalmat találni arra, hogy a profán értékeknél valami „magasabbal” is tudjon találkozni az irodalom, a zene, a fotózás és hivatásában az illemhelyek tisztításának szinte szakrális tudatossággal végzett tevékenységei által.

Abba a munkába is képes belecsempészni a csodát, mely sokak számára üresnek, unalmasnak és akár megalázónak is tűnhet. Az egyik vécéfülkében elrejtett cetlin XO-t (vagy más néven tic-tac-toe-t, azaz 3-szor 3-mas amőbát)játszik egy ismeretlennel. A film tökéletes illusztrálása annak, hogy hogyan élhetünk teljes életet azáltal, hogy magunkhoz öleljük az apró örömöket. Nem többre vágyni, csupán hagyni annak lehetőségét, hogy az egyszerűségben felfedezhessük a többletet, a szolgálatban a szépséget, az önös érdekeinket feláldozó folyamatban kicsinyes énünk átadását valamilyen felsőbb hatalomnak, küldetéstudatnak.

És hogy hogyan tudunk mindebből tanulságot levonni nézőként? Vagy egyáltalán kell-e bármiféle tanulságot levonnunk? Mit tanulhatunk egy tokiói vécéket takarító férfi mindennapjainak mozzanataiból, aki szabadidejében a komorebi szépségében merül el, igyekszik azt annak minden lenyűgöző formájában lencsevégre kapni? Semmiképpen sem azt, hogy a válasz a mindannyiunk által áhított boldogságra, kiteljesedésre az egész életünket magunk után hagyva keleten keresni a boldogságot. Viszont azt mindenképpen, hogy a hétköznapi örömök észrevétele és teljes megélése mellett a cseppet sem hétköznapi művészet milyen kiteljesedést nyújthat számunkra. És talán a filmet szemlélve eszünkbe juthatnak akár a számunkra kedves emberek, ismerősök, akik nem közeli hozzátartozóink ugyan, nem is ismerik lelkünk legrejtettebb zugait, de akik apró figyelmességekkel elismerik a nap mint nap megtett fáradságos és becsületes munkánkat. Vagy esetleg akad a mi környezetünkben is egy fa, amely a mi saját barátunk lehet, és amelyre felnézve emlékeztethetjük magunkat a saját stabilitásunkra, rezilienciánkra, kimozdíthatatlanságunkra az élet viszontagságaival szemben. Ereszthetünk gyökeret ott, ahol nekünk jólesik, és alakíthatjuk a saját környezetünket, tevékenységeinket, lényünket, gondolkodásunkat úgy, hogy egységben tudjunk élni önmagunkkal és a minket körbevevő világgal. Végezhetjük a munkánk, szolgálhatunk úgy, hogy az leginkább a közös jó érdekében történjen. És ez már maga a gyógyulás, hisz ez a legtöbb, amit tehetünk.