Értékfelmutatás minden időben – Zalán Tibor hetvenedik születésnapjára

Zalán Tibor a magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alakja, több mint 50 önálló kötet, valamint számos dráma, hangjáték, mese és dalszöveg szerzője. Többek között József Attila- és Babérkoszorú-díjas, Szép Ernő-életműdíjas, továbbá a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett költő, író, dramaturg. A Kortárs folyóirat állandó szerzője, aki pályája kezdetén segédszerkesztője is volt a lapnak, majd 1985 és 1991 között a versrovat vezetője lett. 1996-tól a Kolibri Színház, 2008 óta pedig a Békéscsabai Jókai Színház dramaturgja. Drámák írására két rendező, Fodor Tamás, majd Merő Béla kérte fel. A vers és dráma után találta meg a prózaírás, Papírváros címmel regényfolyamot indított, melynek eddig négy kötete jelent meg. A Papírváros születéséről és a regényírás alkotói folyamatáról 2022-ben műhelyesszét is írt a KO számára.

Irodalomtörténészi, kritikai munkásságából legendássá vált az Arctalan nemzedék című tanulmánya, mely 1979-ben jelent meg, és már ebben is a pályakezdő lírikusok mostoha helyzetével foglalkozott. Jelentős tehetséggondozói szerepe az irodalmi életben egész életpályáját végigkísérte, hiszen tehetségek felfedezése mellett sok fiatal költő elindulását segítette. A kortárs kultúrára más szempontból is ablakot nyitva az utóbbi években a RAP CINCA műsoraiban a hazai rap-zene legújabb szövegeit boncolgatta irodalmi perspektívából.

A Kortárs folyóiratban végzett munkájáról így mesélt Onagy Zoltánnak a 60. születésnapja alkalmából a 2014 szeptemberi számban megjelent interjújában: „nem engedhettem meg magamnak, ahogy most sem engedem, hogy bárki is beleszóljon a döntéseimbe, a sorsom alakulásába »a közélet felől«. Azonban lássuk csak, kik szerkesztettek akkor ott, akik miatt nemzedékem árulója lehettem volna. Néhány név: Száraz György, Páskándi Géza, Orbán Ottó, Kulcsár Szabó Ernő, Tárnok Zoltán, Fodor András, Tornai József… Ők lettek volna az irodalom, az irodalmárok ellenségei? Nevetséges. Odakerülésem nyilván Kulcsár Szabónak és Páskándinak volt köszönhető, a cél pedig az volt, hogy a lap fiatalítsa a szerzőgárdáját.

Szerkesztésem idején legalább száz fiatal költő kapott helyet és teret a lapban, Szárazzal minden hónapban megvívtuk a magunk csatáját. Ő az értékőrző, én az értékfelmutató folyóirat mellett tettem le a voksomat.

Ez azt jelentette, hogy számára a már befutott és ismert nevek viszontlátása volt a fontos a lapjában, számomra pedig a közölt versek minősége volt a lényeges, függetlenül attól, volt-e neve az írójának, vagy még a kezdet kezdetén tartott.”

Zalán Tibor és Thimár Attila beszélgetése a Kortárs és a Tempevölgy irodalmi táborában, Balatonarácson 2022. augusztus 22-én.

Szerkesztői munkája után is rendszeres szerzője maradt a folyóiratnak, szinte nincs olyan évfolyam, melyben ne jelentek volna meg versei vagy esszéi. A kritikarovatban rendszeresek voltak értelmező recenziók aktuális műveiről, Tarján Tamás pedig egy versparódiával is megtisztelte 2014-ben. Legutóbbi, a Kortárs 2018 júniusi számában megjelent interjújában az irodalmi életről és a pályakezdők helyzetéről fejtette ki ma is ugyanúgy érvényes gondolatait: „szerintem nem csökkent az olvasóközönség létszáma. Az stagnál. Körülbelül mindig ugyanannyi érzékeny ember van. Azt szoktam mondani, hogy a költészet a mandarinok szórakozása. 

Mindig lesz annyi ember, amennyi emberért érdemes írni.

Nem igaz az, hogy egy emberért érdemes írni. Egy emberért nem érdemes. Az az egy ember én vagyok. Az összes többiért viszont már igen. […] Az irodalom szerepe jelentősen csökkent természetszerűleg. De ennek így is kell lennie, hiszen az irodalomnak, az irodalmon belül a költészetnek nagy hasonlósága van a komolyzenéhez. A komolyzenei koncerteken megtelnek a termek, de ugyanazokkal, ugyanazzal a kétszáz-háromszáz emberrel. Mert a komolyzenéhez fül kell, felkészültség, érzékenység, kifinomultság kell. És ez kevés emberben van meg. Az irodalom társadalmi szerepe természetesen csökken, ha a társadalomnak a saját szerepe is csökken. Tehát már nem nekünk kell megmondanunk, hogy mi jó vagy mi rossz, mert nem is tudjuk megmondani.”

Zalán Tibort hetvenedik születésnapja alkalmából a Kortárs folyóirat 2002 decemberi számában megjelent Inter arma silent Musae című esszéjét idézve köszöntjük:

„A múzsák kényes jószágok, a fegyverek pedig meglehetősen kényelmetlenek. Még akkor is így van ez, ha a fegyverek is metaforikusan értelmezhetők – értelmezhetők metaforikusan is –, és a múzsák is. Utóbbiakon, egyebek mellett, a művészetek működését értjük talán, előzőeken azokat az állapotokat, amelyek között elvileg a művészeteknek, esetünkben az irodalomnak nem lehet, avagy nem szabad működnie. E két kifejezés közé – nem lehet és nem szabad – természetesen nem tehetünk egyenlőségjelet, de ezt egyelőre tekintsük részletkérdésnek. (Mindenképpen annak kell tekintenünk abból a nézőpontból, hogy mindkettő végeredménye a nem működés, azaz a valamilyen szinten való el/hallgatás.)

Mármost a kérdés csak az, mit tekintünk fegyverek közötti állapotnak. Legkínálkozóbb értelmezés a háborúban levés. Nos, logikus lehet, hogy amíg ugatnak a puskák – manapság automata gépfegyverek és a mi hétköznapi nyelvünkön már meg aligha nevezhető halálosztó csodák –, addig a békét szerető, fegyvert csak képről vagy mozgóképről ismerő, onnan sem kedvelő humán értelmiségi, a művész visszahúzódik a kuckójába, a tévéje előtt mereng vagy borzalmaskodik. A logika szerint. De a világ, ha tetszik, ha nem, ennél zavarosabb forma, és nem a formális logika szerint működik, pontosabban: működött eddig. A magyar költészet nagy alakjai közül számosan éppen a fegyverek között, a háborúk mentén vagy épp közepén hozták létre életművüket. Balassi Bálint, az első magyar nyelven író költőnk végvári katona volt, és harcban esett el, ágyúgolyótól leszaggatott lábbal haldoklott Esztergom falai alatt, mindez a reformáció korában, amikor mások a bibliákat fordították. Zrínyi Miklós, aki a magyar barokk eposz megteremtője, katona volt, kiváló hadvezér, a törökök elleni háborúkban jeleskedett, és alighanem Habsburg politikai ármány áldozata lett, amennyiben valóban nem egy megsebesített vaddisznó okozta a vesztét, vadászat közben, Csáktornya erdeiben. Petőfi Sándor életműve elképzelhetetlen az 1848-as forradalom kirobbantása körüli munkálkodás és az 1848–49-es szabadságharcban való – igaz, nem túl hasznos vagy eredményes – részvétel nélkül; nemzeti költőnk Segesvár mellett esik el 1849-ben, szemtanúk szerint orosz dzsidások végeznek vele, ő fegyvertelen, csak néhány fehér lapot lobogtat a marconák elé, hasztalan. Ady Endre költészetének erőteljes vonulatát képezik azok a versek, melyekben az első világháború borzalmait örökíti meg, a háborútól elrettent ember érzéseit, a humanista értékek elveszítése miatt érzett félelmeit rögzíti, mégpedig úgy, hogy egészségi állapota – és erkölcsi ellenérzése – okán egyetlen napot sem tölt a harcmezőn, csak lélekben; apósa csucsai kastélyának egyik országútra néző padjáról szemléli elborzadva a mészárszékre vonuló hadakat, plédbe burkolózva, kalappal a fején.

Ez a fegyverekhez közeliség és alkotáskényszer még akkor is elgondolkodtató lenne, ha az említett figurákat az irodalom kevés kivételei közé sorolnánk; elgondolkodtató abból a szempontból, hogy mégiscsak egy nemzeti irodalom csúcsteljesítményei között tartjuk számon az életművüket. És így van ez más irodalmak esetében is, valamennyiünk fel tud sorolni a maga nemzetének történetéből olyan jeles alkotókat, akik forradalmak, szabadságharcok vagy háborúk idején, bennük formálódva alakították ki ma is maradandónak tekinthető életművüket. Hogyan is vagyunk akkor ezzel a hallgatással, amit a régi latin közmondás sugall, és oly szívesen idézünk minden, irodalmilag vagy művészetileg sikertelennek tartott időszakban, illetve időszakra alkalmazva?

Mivel a múzsák a megszólalást, illetve a megszólalás minőségét hivatottak szimbolizálni, alighanem a fegyverek körül kereshetjük megint a választ. Arma virumque cano – így Vergilius, de mára mind a fegyver, mind a vitéz – vagy más fordításban férfi (harcban jeleskedő dalia) – megéneklése anakronisztikus gesztusnak tűnik fel. Azért-e, mert a két világháború emléke és átörökített emlékezete irtózatot kelt bennünk a véres hősködés és vértelen pusztulások iránt? Azért-e, mert elpuhultunk a hősiességhez, mi több, a hősiesség megénekléséhez? Vagy azért, mert ízlésünknek már nem felel meg a nyílt vérfolyás? Netán azért, mert a hős-kategóriát elfoglalták a Bruce Willis-féle akciófilm-figurák a tudatunkban, illetve olvasóink, közönségünk tudatában? Lehetne magyarázat, mondjuk, hogy az erőszak és az erőszak erőszakkal való megoldása/megtorlása olyan mesterfokon jelenik meg előttünk a médiában, hogy a napi háborúk szánalmas küszködésnek minősülnek tudatalattinkban hozzájuk képest.

Egyáltalán, mit tekinthetünk ma háborúnak? Az-e a volt és ismét fenyegető iraki háború, annak tekinthetők-e a közelmúltban lezajlott romániai események, a jugoszláviai, hosszan elnyúlt harcok és ma is tartó villongások, hogyan minősíthető a World Trade Center elleni tavaly szeptemberi terrortámadás – és még sorolhatnánk hosszabban-rövidebben az eseményeket, melyek háborús fejleményekkel járnak, vagy annak látszanak. És feltehetjük a kérdést, most, ezekben a pillanatokban, amikor itt és ilyesmikről beszélgetünk, vajon mi történik Afganisztánban, melyik hegyi terroristaállást robbantják be az amerikai rakéták, illetve melyik amerikai repülőt lövik le épp a hegyekben bujkáló gerillák? Akad-e ennek, ezeknek megéneklője, avagy ott valóban hallgatnak a múzsák, ahol ténylegesen robban a bomba, omlik a mennyezet, ég a tető?

Közhely, de létező és szenvedhető (félelmem, hogy megszokható) állapot, hogy a háború a lakásunkba költözött, a mindennapjaink természetes részévé vált, a múzsák hozzászoktak ehhez, hozzá a háborúk napi megérkezéséhez este nyolc óra tájban, kicsit meg is szerették a helyzetet, mert mégiscsak szórakoztatóbb és nagyvonalúbb dolog a háború, mint a napi korrupciókkal, csúsztatásokkal, politikai gengszterizmusokkal és gusztustalanságokkal való foglalatosság. Egyenesebb gyilkolódási forma. Valamennyien bent ülünk tehát a háborúban nyakig, ha fizikailag nem is, vagy nem mindnyájan, mentálisan igen, és ez az új helyzet új kezelési módokat kíván meg tőlünk. Vagy nem kíván semmit, és ez is a kezelés egyik módja. Beletörődünk, hogy mindig is fegyverek közötti létezés volt az emberé, csak nem volt annyira nyilvánvaló számára, mint amilyen lett mára, és az említett latin közmondás csak némely partikuláris pillanatra érvényes, vagy még arra sem.

Lehetséges azonban a fegyverek közöttiségnek egy olyan értelmezése, amelyik jellegzetesen kelet-közép-európai jelenséget modellez. Az említett fegyverek jelenlétét a bőrünkön éreztük a közelmúltig, illetve emlékük itt kísért közöttünk mind a mai napig. Nem szólaltak meg, csak néha, és hallgatásuk a mi hallgatásunkat őrizte, erőszakolta ki és ellenőrizte. A diktatúra fegyvereire gondolok, amelyek valósan jelen voltak életünkben, és mivel e fegyverek között teltek napjaink – metaforikusan vagy valóságosan, attól függően, hogy kinek-kinek mi adatott, soft-diktatúra vagy keményebb diktatúraforma –, a múzsáinkra is erős hatással voltak. Az elnyomás, az elhallgattatás szándéka önérzetes múzsáinkat ugyanis a legjobb irányba noszogatta: a megszólalás, a megszólaláskényszer irányába. Tapasztalati tény, hogy a diktatúrák lágyulása az irodalom és a művészetek felvirágzását hozta ebben a térségben a hatvanas évektől, az ellenállás romantikáját, majd nosztalgiáját teremtette meg. A hippik virággal küzdöttek a fegyverek ellen, az írók és költők – nem sokkal nagyobb hatásfokkal, de talán több kockázati tényezővel – metaforákkal. Számtalan jelentős életmű formálódott ki a szocializmusnak nevezett rémség prése alatt, az orosz és szövetséges fegyverek árnyékában. Itt nyer fontosságot a bevezetőnkben elnagyolt vagy inkább elnapolt különbségtétel a nem szabad és nem lehet között. A nem szabad tiltását szabad ember szabad múzsája nem ismeri, hiszen a művésznek mindent szabad, amit a művészete megkíván, az más kérdés, hogy a nem lehet társadalmi, ebben az esetben politikai ellehetetlenítő működése gátat vet a műalkotás megjelenésének, nyilvánosságra kerülésének, forgalmazhatóságának. Szabad alkotni, de nem lehet vele a nyilvánosság elé lépni. Ismerjük, tapasztaltuk; hol elfogadtuk, hol lázadtunk ellene. De csak az tudja, tudta, hogy van különbség a kettő között, aki vagy az egyiknek, vagy a másiknak ellent tudott mondani. Ez alapkérdés volt ahhoz, hogy a múzsák ne hallgassanak, vagy ne hallgattassanak el.

Számos életmű megy ma veszendőbe, azoké nyilván, akik erre a különbségtételre képtelenek voltak, vagy más, harmadik utat választottak. Ők voltak, akik a múzsájukat a fegyverek védelmére bízták, akiket ezek a fegyverek őriztek, és ezek a fegyverek daloltattak különböző szinten – az udvari költőktől a szalonképesebbnek magukat feltüntető rendszersimogató művészekig terjed a skála. Igazából az ő múzsáik hallgattak el a fegyverek védelmében, a panegirikuszszerzők múzsái, de az is lehet, nekik nem is volt szükségük múzsákra, daloltak ők maguktól is, daloltatta őket az eszme, a mozgalom, a haszonszerzés, avagy az elhallgattatástól való félelem. Mit tagadjuk, voltak közöttük tehetséges művészek is, sajnos. De ne többet erről – ez is sok volt talán.

A fegyverek mai világunkban nem is a háborúk, az erőszak formális jelenlétét, hanem a permanens válságot jelentik. A világ permanens válságát. Mivel a média mindenhová beférkőzése, azonnali szétsugárzása és szinkron együttléte miatt – lásd a World Trade Center második repülőjének egyenes adásbeli becsapódását az egész világ tévéképernyőin, képernyőibe, elképedt képébe – nincsenek már lokális háborúk, valamennyi háború közös, és valamennyi háború mindaddig a másé, amíg nem a mi udvarunkon ugat fel a géppuska. Ezzel azt mondjuk ki, hogy felismerten permanens fegyverek közötti lét a létünk, olyannyira, hogy már a világűrből is tömegpusztító fegyverek néznek le ránk a szelíden bujdokló hold árnyékából; és kimondjuk azt is, hogy a fegyverek közötti létezés a létezésünk tartozékává, némi továbbgondolással: létezésünk fedezetévé, lassan-lassan feltételévé vált. (Arról már ne is beszéljünk itt, hogyan veszi át a katonai fegyver köznapi fenyegető, zsaroló és pusztító szerepét a gazdasági fegyverek talán még emezeknél is kegyetlenebb és megsemmisítőbb arzenálja!)”

A teljes írást itt olvashatják.