„Úgy éreztem, túl sok ez a tapasztalat, hogy csak úgy eltegyem magamnak” – Interjú Szövényi-Lux Balázzsal Az első kettő című filmről

Már gyerekkorodban eldöntötted, hogy rendező szeretnél lenni. Mi vonzott a filmben?

Nagyon érzékeny gyerek voltam, és különösen fogékony a művészetekre. Bár nagyon szerettem a zenét, nem tanultam hangszeren játszani. Amikor otthon a szüleim feltettek a lemezjátszóra egy Vivaldit vagy Mozartot, nagyon erős érzelmi reakciót váltott ki belőlem. Történeteket, képeket találtam ki a művekhez. A szüleim odafigyeltek rá, hogy mit nézhetünk a húgommal. A muzsika hangja ötéves koromban nagyon erős benyomást tett rám. Tudat alatt hatott rám a zene, és egyszer csak rájöttem, hogy a film, azon belül a rendezés érdekel igazán. A mozgókép számomra mindig az érzelmi utazásról szól, sosem a technikai oldalról közelítettem meg.

A szüleid nem féltettek ettől a pályától? Nem próbáltak rábeszélni, hogy válassz egy kiszámíthatóbb, „civil” karriert a művészlét helyett?

A mai napig féltenek. Sőt, most féltenek a legjobban. A rövidfilmjeimet tulajdonképpen tét nélkül készítettem, de amikor megjelenik egy rendező első egész estés filmje, akkor egészen más világba kerül. A szüleim látják, hogy anyagilag nem vagyok jobb helyzetben, mint egy átlagos tanár Magyarországon. A filmes pályámon eddig rengeteg rossz élményem volt. Sokszor meg is kérdezem magamtól, miért nem adtam fel.

Tizenegy éves korodban kétórás bábfilmet készítettél. Már gyerekként tudatosan készültél erre a pályára?

Igen, amikor rájöttem, hogy mégsem akarok katona vagy rendőr lenni, eldöntöttem, hogy rendező leszek. A bábfilmet a Harry Potter és a bölcsek köve alapján készítettem el a húgommal. Három évig dolgoztunk rajta. A szüleim többször is kérték, hogy legalább egy jelenetet mutassak meg nekik. Mondtam, hogy még nem, mert nincs kész. Óriási öröm volt az alkotási folyamat. A húgom bábozott, én pedig felvettem kamerával. Akkor tanultam meg a filmezés alapjait. Nagyon élveztem. Azt gondoltam, nincs annál jobb, mint hogy egyszer majd olyan alkotáson dolgozhatok, amit szeretek, és még pénzt is kereshetek vele.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem kommunikáció- és médiatudomány szakán végeztél film szakirányon. Elsősorban filmes alaptudást adott az iskola, vagy sikerült betekintést nyerned a szakmába is?

Az egyetem inkább a médiaismereti tudásra fókuszált, de adott egy alapot, hogy ne a semmi közepén álljak, amíg be nem kerülök egy művészeti egyetemre. Szabadságot kaptunk, a tanáraink nem akarták befolyásolni az ízlésünket, próbálgathattuk a szárnyainkat. Az iskolának olyan technikai felszerelése volt, ami akkor kifejezetten modernnek számított, így tudtunk gyakorolni, kísérletezni.

Miután végeztél a Pázmányon, a skóciai Edinburgh College of Art rendezői mesterképzésén folytattad a tanulmányaidat. Miért döntöttél úgy, hogy a legtöbb ebbe a szakmába vágyó diákkal ellentétben nemzetközi környezetben tanulod tovább a filmezést, és nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen?

Úgy éreztem, hogy az SZFE nem az én helyem. A felvételin nem találtam meg a közös hangot a leendő tanáraimmal. Huszonnégy éves voltam. Azt láttam, hogy ha akkor nem váltok, és nem lépek egy nagyot, akkor soha nem leszek rendező. Az Edinburgh College of Art elég jó gyakorlati oktatást kínált, és nem került évi tízmillió forintba, mint a legtöbb külföldi egyetem.

Olyan közeget kerestem, ahol nemcsak filmesek vesznek körül, nem egy buborékban tanulok.

Skóciában nem volt az osztályomban sem operatőr, sem vágó, helyette festőkkel, látványtervezőkkel jártunk egy csoportba. Ennek voltak előnyei, de okozott nehézségeket is.

A Katapult című rövidfilmed Az első kettőhöz hasonlóan egy olyan szerelmespárról szól, akiknek a fizikai távolsággal kell megküzdeniük. Mesélj egy kicsit az alkotásról!

A Katapult volt az első olyan munkám, amelynél azt éreztem, hogy filmrendező lettem. Korábban nem tapasztalhattam meg, milyen egy profi stábbal dolgozni. Ekkor működtem együtt először Vass Gergővel is, aki egyrészt jó barátom, másrészt remek operatőr. A Katapult elkészítése euforikus élmény volt, és a film mesés utat járt be.

Két díjat is nyert a Chicagói Nemzetközi Gyerekfilmfesztiválon 2020-ban. Elégedett vagy a fogadtatásával?

A chicagói az egyik legrangosabb gyerekfilmfesztivál. Óriási csodának éltem meg a Katapult fogadtatását. Ez a siker repített tovább az első nagyjátékfilmemig. Ha nem így fogadták volna, lehet, hogy már abba is hagytam volna a filmezést.

Az első kettő szintén egy távkapcsolatról és az elválásról szól, és a Katapult folytatásának szántad. Miért döntöttél úgy, hogy az első egész estés filmedben is ezt a témát dolgozod fel?

A történetet egy saját élményem ihlette, amikor távkapcsolatban éltem egy amerikai lánnyal. Meghatározó volt az életemben, és rengeteget formált rajtam. Úgy éreztem, túl sok ez a tapasztalat, hogy csak úgy eltegyem magamnak. Rendkívül intenzív élmény és szinte egy kész dráma volt, amit átéltem. Nem hagyott nyugodni. 

Valószínűtlennek tűnt, hogy ennyire közel kerültem egy olyan emberhez, aki több tízezer kilométerre élt tőlem.

Kétszáz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy két, egymástól ilyen távol élő ember találkozzon, és tartsa a kapcsolatot. Ezt egyszerre éreztem varázslatnak és kínnak.

Nehéz feladat egy ennyire személyes történetet felszínre hozni magadban, majd vászonra vinni? Terápiás hatása is volt számodra az alkotói folyamatnak?

Kettős érzés van bennem ezzel kapcsolatban. Egyrészt bármilyen is lesz a film fogadtatása, tükörbe tudok nézni, és elmondhatom, hogy nem hazudok, mert az első nagyjátékfilmemben olyan történetet meséltem el, ami számomra fontos. Ugyanakkor voltak kifejezetten nehéz napok is a forgatáson, mert néha felszakadtak a sebek. Az első kettő valahol a „gyógyulásomat” is segítette. A forgatókönyv megírása olyan volt, mint egy terápia. Pont ezért volt nagyon fontos kérdés, hogy megtalálom-e azokat a színészeket, akik ezt át tudják érezni és hitelesen el tudják játszani. Akkor lett volna igazán fájdalmas folyamat a forgatás, ha nem láttam volna viszont, amit átéltem.

Az első kettő független forrásból, minimális költségvetésből készült. Mondhatjuk, hogy számotokra szerelemprojekt volt?

Teljesen. Úgy éreztem, hogy a lelkesedésem átragadt a többi stábtagra is. Szinte mindenki eljött a díszbemutatóra, aki dolgozott a filmen. Láttam a szemükön, hogy mindannyian a „gyereküknek” tartják ezt az alkotást. Bár az én személyes történetem ihlette, mégis mindenki magáénak érezte, és tudott kapcsolódni hozzá. Csak így érdemes filmet készíteni, különben csak egymás idegeire megyünk.

Sokat számíthat egy rendező pályáján, hogy hogyan sikerül az első egész estés filmje. Mennyire volt rajtad nyomás?

Olyan érzés volt, mint lefutni a maratont. Amíg az ember nem áll oda a rajthoz, teljesíthetetlen kihívásnak gondolja. A forgatás felénél azt éreztem, nem hagyhatom abba. Az volt a legfontosabb, hogy beérjek a célba. A bennem élő kisfiúnak tartoztam azzal, hogy nem adom fel. Magamra is nagy nyomást helyeztem, meglehetősen önkritikus vagyok. Még szoknom kell a filmezést.

A főszereplő lány, az amerikai Sasha szerepére négyszáz jelöltet hallgattatok meg, végül Hannah Saxbyra esett a választásotok. Mesélj a casting folyamatáról!

Több külföldi castingügynökséget is megbíztam, hogy segítsenek megtalálni az ideális jelöltet. Ajánlottak olyanokat is, akiknek már volt színészi tapasztalatuk. Aztán jött Hannah Saxby, akinek csak minimális tapasztalata volt, és pont abban az évben kezdett színészetet tanulni egy amerikai egyetemen, amikor a filmet forgattuk. Az ő castingvideója volt a legjobb.

Azt éreztem, hogy egy olyan ember beszél a kamerába, aki jól tudja, mit jelent távkapcsolatban élni.

Hannah barátját Bergendi Barnabás alakítja, aki már gyakorlott színész. Sokat kellett próbálni, hogy létrejöjjön a kémia?

Barnabás a Felvidékről utazott Budapestre a castingra, több alkalommal is, mert szerette a szerepet, és én is éreztem benne az erőt és a tehetséget. Nagyon sok jelölt közül választottam ki őt is. Hannah és Barnabás a való életben inkább testvérek lennének. Nagyon tisztelték egymást, és jó baráti kapcsolat alakult ki köztük. Sokat kellett dolgozni rajta, hogy meglegyen köztük a kémia. Szituációs feladatokkal, játékokkal, közös utazásokkal készítettem fel őket a forgatásra.

Említetted, hogy nagyon kritikus vagy magaddal szemben. Sok mindenen változtatnál utólag a filmedben?

Már a végső vágat után pár héttel azon gondolkodtam, hogy mit csinálnék máshogy, ha több pénz állna a rendelkezésemre. Észrevettem olyan hibákat, amiket sosem fogok megbocsátani magamnak, ellenben voltak olyan jelenetek, amikről már akkor azt gondoltam, hogy varázslatosak. Még barátkoznom kell a filmemmel. El kell fogadnom, hogy nem lehet tökéleteset alkotni, ha technikailag, időben és anyagi szempontból is limitáltak a lehetőségeink. Rájöttem, hogy nem éri meg emiatt ostoroznom magamat.

Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy gyerekkorod óta szeretnél rendezni. Mondhatjuk, hogy teljesült az álmod? Mit éreztél, amikor a díszbemutatón legördült a stáblista?

Gyerekként teljesen máshogy képzeltem az álom megvalósulását. Ideális esetben nem kell ennyi kompromisszumot meghozni, amennyit nekem kellett. A díszbemutatón óriási hálát éreztem azok iránt, akik ott álltak körülöttem a színpadon. Az első kettő számomra egy segélykiáltás is volt. Muszáj volt önerőből elkészíteni, és hinni benne, hogy legközelebb már tudok úgy is filmet készíteni, hogy nem mínuszban jövök ki a végén.

Milyen filmet készítenél legközelebb?

Grecsó Krisztián Vera című regényét szeretném megfilmesíteni. Már beadtuk a tervet a Nemzeti Filmintézethez. Teljesen máshogy kapcsolódom a történethez, mint Krisztián, de nagyon tetszett neki az ötletem. Reméljük, hogy megkapjuk a támogatást. Ugyanazzal a stábbal folytatnám a munkát, mint akikkel Az első kettőt forgattuk.

Az első kettő április 13. óta látható a mozikban a Vertigo Média forgalmazásában