Bözödújfalura rakódik a történelem – Kritika Az igazság gyertyái című előadásról

Hatalmas érdeklődés övezte a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat fővárosi vendégjátékát. Nem véletlenül, Az igazság gyertyái két UNITER-díjat is bezsebelt, ráadásul Székely Csaba (író), Sebestyén Aba (rendező) és Cári Tibor (zeneszerző) együttműködése igen bevált Budapesten, gondoljunk csak a Radnóti Színház lassan hat éve levehetetlen 10 című előadására, mely szintén az alkotóhármas munkája. Pár pillanatot leszámítva itt is maradéktalan volt az élmény.

Az előadást a Városmajori Színházi Szemle keretében láthatta a fővárosi közönség, a nézőtér pedig zsúfolásig telt. A jegykiadással és a pótszékesek leültetésével szokatlanul sok idő ment el, és már majdnem fél nyolcra járt, mire a zenekar elfoglalta helyét. Jó két és fél órás Az igazság gyertyái, a biztos szerzői kéz és a rendezés érdeme azonban, hogy végig izgalmas tud maradni. Az egyik UNITER-díjat, azaz a Román Színházi Szövetség rangos elismerését épp Székely Csaba érdemelte ki az ősbemutató szövegéért, a másikat pedig Cári Tibor kapta zeneszerzőként, és a színészi játék mellett valóban ez a két legerősebb elem az előadásban: a történet és a zene.

Bözödújfaluban járunk, melynek neve leginkább 1988-as elárasztása miatt csenghet ismerősen, de egykoron sokkal természetesebb szerep jutott neki: egy különleges székely közösség, a szombatosok központja volt. A szombatosok már a reformáció óta léteztek, a kifejezés pedig olyan keresztényeket takart, akik újra követni kezdték a zsidó szokásokat, köztük a nevüket adó sábátot. A szombatosok közül sokan a 19. században betértek az izraelita vallásba, így amikor a darab indul, az 1940-es években, ők már zsidó identitással rendelkező székelyek, bözödújfalui ragadványnevükön „denevérek” (mert „az se nem madár, se nem egér”), hitbéli nevükön „az igazság gyertyái”.

Ilyen zsidó család Kovácséké is, ahol a családanya, Márta (B. Fülöp Erzsébet) életét két dolog mozgatja: a vallási buzgóság és a férje iránt érzett majomszeretet. Kovács Mózes (Henn János) feleségénél jóval engedékenyebb jellem, nem veti meg sem az alkoholt, sem a kártyát. Fiuk, Sámuel (Varga Balázs) pedig egyre jobban kezd rá hasonlítani, mi több, apja balszerencsés kezét is örökölte, de ismert a mondás, miszerint akinek nincs szerencséje a kártyában, annak szerencséje van a szerelemben. A család negyedik tagja Sárika (Kiss Bora), a kissé hendikepes, bájos falu bolondja, a darab fáradhatatlan narrátora. Kovácsék – ahogy sok szombatos – különutasnak, némiképp elitistának számítanak a többségében keresztények lakta faluban, de szerves részei, megbecsült tagjai a közösségnek. Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásáig senki nem háborgatja a bözödújfalui szombatosokat, 1940 után viszont a fasiszta politika begyűrűzik a székelyek életébe is. A falu menteni akarja a szombatosokat, akik választás elé kerülnek: vagy megtagadják hitüket és identitásukat, vagy osztoznak a kiválasztott népet érő kegyetlen atrocitásokban.

Rosszabbra forduló dolgok

Aki esetleg látta tavaly a szemlén A nép ellenségét ugyanezzel a társulattal, annak feltűnhettek ismerős arcok. A marosvásárhelyi társulat jó levegőt hoz magával, a főszerepet vivő B. Fülöp Erzsébet markáns alakítást nyújt, de kiemelendő Varga Balázsé és Henn Jánosé, ahogy Bartha László Zsolté is, aki a gyávaságát leküzdve hőssé váló plébánost játssza. A Bözödújfalu háromfős elöljáróságát alakító csapat (unitárius lelkész: László Csaba, tanító: Galló Ernő, falubíró: Nagy István) is jó színeket hoz az előadásba, melyben egy kicsit mindenki önmaga szerethető paródiája, hasonlóan a Hegedűs a háztetőn filmváltozatának nyitójelenetéhez: minden falubeliből kapunk egy kis szeletet.

Mivel történelmi színműről van szó, rengeteg lényegi adat hangzik el, még ha mindezt egy bohókás, szubjektív szövegbe ágyazza is a szerző. Az igazság gyertyái epizodikusan épül, a jelenetek közt pedig Sárika narrál és bombázza információkkal a nézőket. Kiss Borának jól áll ez a gyermekien naiv szerep, alakításán meglátszik, sok egyéni ötletet épített be. Pozíciója nemcsak ügyesen kitalált, hanem egyes pillanatokban görbe tükröt tart a színpadi narráció elburjánzó gyakorlatának: amikor történetet mesél vagy átkötőket mond, rendszerint megkapja más karakterektől, hogy „már megint magában beszél”, megindokolva, miért kommunikál egy szereplő állandóan kifelé, a közönségnek – ezt általában semmilyen módon nem szokták magyarázni vagy kommentálni a hasonló módszerrel élő előadások. Elvétve és nem túlzóan egyébként is reflektál a közönségre Az igazság gyertyái, és ezek a gesztusok a darab humorával együtt vezetik át a nézőt ezen a valójában hátborzongató és elszomorító történeten. Az előadás nagy erénye, hogy a bürokrácia és a fajelmélet abszurdumaitól elkezdve a sajátos zsidó logikán át a biciklis balesetig mindennel képes megnevettetni.

A szerzőt – ezt érzékelhettük más írásain is – elsősorban nem a pátosz, hanem a vicc mozgatja, és a műben egyszerre van jelen az abszurd és a heroikus, a két szélsőség, amellyel egészen tömören leírható ez a korszak.

Ha valamit, akkor ezt a hektikus miliőt igazán pontosan láttatja a dráma: az emberi kegyetlenség és butaság határtalan, sőt, még a szenvedésben is versenyre lehet kelni, vitát nyitni, hogy ki a székely igazán, aztán egyszer csak abból lesz hős, akire nem is számítottunk, és az helyezi háttérbe önös érdekeit, aki erre korábban képtelennek tűnt.

„A dolgokkal az szokott történni, hogy rosszabbra szoktak fordulni” – intik Mártát, miután elutasítja a hitmegtagadást. Székely Csaba darabjában jól vegyül a zsánerkép a rideg történelmi valósággal, erre erősít rá Sós Beáta díszlete is: bár a jelmezek (Hatházi Rebeka) korhűek, a tér otthonossága ellenére is feltételes, lehet, nem is létezik már. A falucskát pár, falécekből összeálló házikó jeleníti meg, ezek azonban csak a csupasz szerkezeteket adják, mintha Bözödújfaluban semmi sem volna biztos, pedig a fa önmagában erős tradíciókra utal. Az „épületek” közül a legfontosabb természetesen a rendezői jobbon látható Kovács-otthon, ahol Márta a vallását is gyakorolja, és amihez annyira ragaszkodik, hogy képes még a saját szeretteitől is elzárkózni miatta.

Cári Tibor zenéje varázsol hangulatot a zsidó hagyományoknak. A zeneszerző ért az atmoszférateremtéshez: az anyag egyszerre táplálkozik a zsidó dalok világából, a folklórból, a klezmerből, de nagyon egyedi megvalósításban, önálló dallamvilágot teremtve. Jók az énekszólamok, a zenészek – Kostyák Márton (nagybőgő), Makkai István (klarinét), Sipos Péter (hegedű), Leon Zsolt (brácsa), Málnási Zoltán (ütőhangszerek) – jelenléte és játéka pedig rengeteget ad hozzá az előadáshoz. Ezzel szemben a statiszták szerepeltetése átgondolatlannak tűnik, énekes embertömegként szolgálnak, de inkább kilógnak az összképből, mintsem organikus résztvevői lennének a produkciónak. Zene van, de koreográfiák nincsenek, ami nem is gond, hiszen nem musicalről van szó, viszont pár pillanat kivételével láthatóan nincs megkoreografálva a tömeg mozgatása. De ezt leszámítva Az igazság gyertyái nagyon egységes formanyelvvel dolgozik, napokkal később is fel tudom idézni egy-egy pillanatát.

Papírforma és könnyes búcsú

A bözödújfalui szombatosok története valóban színházért kiáltott, olyan történet, amelyet érdemes elmesélni. „Az igazság gyertyái”, azaz a szombatosok valóban a halál torkából menekültek meg, amikor a marosvásárhelyi gettóból saját felelősségre elengedte őket Botskor Lóránt csendőralezredes. Nem túlzóan, de Az igazság gyertyái a jelennel is kommunikál, például amikor a gettóban játszódó jelenetnél a mából származó kordonszalaggal szeparálják el a zsidókat, de ennél sokkal erősebbek az „organikus”, szövegben elhelyezkedő, tartalmi áthallások, mint például annak a finom felvillantása, hogyan változhat a rajongás megvetéssé, mit tesz a sértett ember, ha lehetősége van rombolni.

„Nem mi döntjük el, mi a világ folyása” – mondja Márta, miután már előtte is világos, milyen borzasztó veszedelmek várnak rá és családjára, mégsem lép, mert valami azt mondatja vele: nem tud máshoz hű maradni, csak magához.

Azt gondolom, az ilyen egyszerűnek ható, de megfelelő pillanatban elhangzó mondatok teszik igazán univerzálissá azt, ami egy egyénnel vagy egy makroközösségben történik – és ebben igazán erős Az igazság gyertyái.

Székely Csaba jó érzékkel formálta drámává, ahogy Bözödújfalura rakódik a történelem, Sebestyén Aba pedig papírforma szerint rendezte meg a darabot. Hiányérzetem talán leginkább épp emiatt lehetett, hiszen Az igazság gyertyái – talán épp az alkotók összeszokottsága miatt? – valahogy nem tudott igazán meglepetést okozni. Nem mintha egy színpadi előadásnál feltétlenül kötelező volna, hogy meglepjen, de épp a finálé vált túl kiszámíthatóvá és didaktikussá. Ekkor Sárika könnyeivel küszködve lezárja a történetet, melynek méltatlan vége egy gyors elbeszélői időugrással az, hogy Bözödújfalut 1988-ban egy új víztározó építése miatt elsüllyesztették, és immár halak úszkálnak azokon az utcákon, ahol egykor ínségben és bőségben, békében és viszályok közt is, de valahogy együtt éltek a különböző felekezetű lakosok. Valóban szörnyű ebbe belegondolni, viszont a könnyes lezárás kapcsán nem szabad elfeledni a tényt: ez az előadás nem Budapestnek készült, hanem Marosvásárhelynek. Nevetünk a két komikus csendőrkarakter székelységpolémiáján, de ahogy ezt igazán az erdélyi közönség érti, úgy visszaadhatatlan az a katarzis, amikor a finálé mondatai abban a színházban hangzanak el, amely szűk 50 kilométerre fekszik magától az elsüllyesztett falutól. Épp emiatt az ősfeldolgozást látva roppant kíváncsi vagyok, mit kezd majd Az igazság gyertyáival Alföldi Róbert Budaörsön, de ez már egy másik kritika tárgya lesz. A marosvásárhelyi előadás nagy sikert aratott a Városmajorban, ezt bizonyítja, hogy a szemle közönségdíját épp ez az előadás nyerte el, a zsűri pedig B. Fülöp Erzsébetnek ítélte a legjobb női főszereplő díját. A 2023/2024-es évad kiemelkedő színházi teljesítményeit elismerő Színikritikusok díját pedig három kategóriában is az előadás alkotói nyerték el: a legjobb előadás (Sebestyén Aba rendező), a legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg (Székely Csaba) és legjobb női főszereplő (B. Fülöp Erzsébet) elismeréseként.