Bánki Éva a kortárs magyar irodalom egyik legkiterjedtebb érdeklődésű szerzője, ennek elismeréseképp lett az idei év egyik József Attila-díj-kitüntetettje. Többek között szerteágazó tudományos és alkotómunkájáról, a középkor tanulságairól és az alkotóközösségek fontosságáról beszélgettünk.
Nagykanizsa, Budapest, Lisszabon, Velence életed talán legnagyobb állomásai. Milyen hatással voltak ezek a helyszínek szakmai és művészi érdeklődésedre? Tervezel-e még nagyobb külföldi utazást?
Az az igazság, hogy elsősorban kalandvágyból utaztam egész életemben. A szakmai érdeklődés inkább az anyagi alapot és a morális felmentést jelentette. Tizennégy éves koromban költöztem el a szülővárosomból, mert fojtogatónak éreztem. A pozitívumait, azt, hogy milyen élményeket és műveltséget adott, csak később ismertem fel. Azóta is próbálok budapestivé válni, miközben állandóan elvágyódom innen. Sok helyre jutottam el ösztöndíjjal: Poitiers-be, Santiago de Compostelába, Rómába. Egy negyedévet a lányommal Velencében is eltölthettem. Több ízben is eltávolodtam a Kárpát-medencétől mostanra, és egy amolyan mediterrán-latin irányba változott az ízlésem, az érdeklődésem és vele én magam is. Ugyanakkor sosem fontolgattam, hogy külföldre költözzek, mindig azt gondoltam, hogy nekem itt van dolgom. A nyelvváltásban is csak a ’90-es évek végén gondolkodtam, bár igaz, akkor elég komolyan. Hiszen az utazás ahhoz is kell, hogy amikor otthon vagyunk, tudjuk, hogy kik vagyunk, hogy pontosan hol van az az otthon, és mit is jelent. Ezért szoktam a diákjaimnak azzal viccelődni, hogy szívem szerint a diploma feltételeként szabnám meg pár száz kilométer megtételét Európában.
Van még olyan város, ahová szakmai érdeklődésed nyomán szívesen eljutnál?
A nagy álmom, hogy Brazíliát megismerjem, még nem teljesült. Nagyon remélem, hogy eljutok a nagy brazil tengerparti városokba és egyetemekre. Amit igazán szeretnék látni, az az új Róma, Brazíliaváros, amely a kereszténység reménybeli új középpontja. Egy teljesen futurisztikus, 20–21. századi város a maga kínjaival és szépségeivel.
A diploma után Lisszabonban és Santiago de Compostelában kutattál ösztöndíjasként. Hogyan fordult érdeklődésed a galego–portugál költészet irányába? Milyen jellemzője van ennek a nyelvnek és a kultúrának?
A trubadúrlíra kapcsán természetes volt, hogy a korszak műköltészetét is megismerjem, azt a fajta „ellennyelvet”, amelyen zömében férfi költők női dalokat írtak. Nekünk a sötét középkor általában úgy jut eszünkbe, mint amelynek igazsága és költészete teljesen központosított, egységes volt. Ez nem így van, több költői hagyomány élt együtt párhuzamosan és békésén. Ennek egyik mintaképe a középkori Portugália.
A középkori szerelmi líra, világirodalom és a lovagregény fordításainak munkálataiban, gyűjtésében és irodalom-kultúrtörténeti elméletírásában egyaránt oroszlánrészt vállaltál. Mi vonzott ebben a korszakban?
Engem, aki a ’80-as és ’90-es években nevelkedett, személy szerint a középkor szabadsága, szabadossága vonzott. Lehetséges, hogy az emberek egy igazság nevében éltek, de rengeteg hagyomány, történet, elbeszélésmód élt egymás mellett. A ’90-es évek szigorúan nyelvközpontú irodalmából egyfajta elvágyódást éreztem e felé a játékosabb álomvilág felé. Valamilyen módon a neolatin világnak és a középkornak az elevensége és sokszínűsége mindig is vonzott. Mivel történelmi regényeket is írok, valahol természetes, hogy például az Aranyhímzésben ezek az ismeretek a történet elmondhatóságáról szóló regényben kerülnek elő. A fantasyvel ötvözve pedig a Fordított idő ciklusban inkább ennek a játékossága jelenik meg. Én magam egyébként sosem műfordítottam, mert hírhedten fegyelmezetlen vagyok. Még sosem tudtam egy versfordítást úgy végigcsinálni, hogy egy ponton ne a saját versem kezdjem el írni belőle. Tanárként azonban kötelességemnek éreztem, ahogy egyre több versfordítás gyűlt össze, hogy a hallgatókkal együtt gondolkodva és alkotva antológiákat állítsunk össze. Ebből lett A tavaszi idő ékessége és az Udvariatlan szerelem. 2010 óta azonban ez a munka háttérbe szorult. Egyrészt, mert egyre kevesebb tanítvánnyal találkozom, másrészt egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a középkort nem lefordítani, hanem átírni lenne érdemes. Annyira megváltoztak az olvasási szokások és a műveltség, hogy a középkorból az lesz élő, amit élővé tudunk írni.
Mit tudhatunk meg a középkor kulturális jegyeiből, milyen hatása van a mai kultúrára?
Ma európaiként szeretnénk abban hinni, hogy egy különösen sokszínű korban és világban élünk. De ez a sokszínű Európa a szemünk láttára változik pár kulturális ismertetőjeggyel felcímkézett skanzenné. Szerb Antal nagyon elkeseredne, ha megtudná, hogy az általa csak száraz francia polgárembernek tartott Chrétien de Troyes öröksége, a lovagregény egy ma sokkal elevenebben élő hagyomány, mint Homéroszé.
Nagyon sok jel mutat arra, hogy egy új középkorban élünk, elég csak a popkultúrát szemügyre venni. Fantasyalkotások tömege jelenik meg folyamatosan hollywoodi produkcióként, és Artúr király például sokkal népszerűbb figura, mint Homérosz bármelyik hőse.
A posztmodern tudatalattija is mintha a középkorból táplálkozna. Van azonban veszélye annak, hogy az antikvitás műveltsége és vele a racionális gondolkodás alapjai feledésbe merülnek. A nyakunkon van a technikai civilizáció, és talán éppen az antikvitás fogalomkészlete és logikája, világosságra való törekvése, rációja jelenthetne segítséget a benne való tájékozódásban.
A tavaszi idő ékessége (2004) és az Udvariatlan szerelem (2006) című kötetek talán a legszembeállíthatóbb gyűjtések. Mit mutat a két kötet ilyen eltérő tematikája?
Pironkodva nyilatkozom erről, hiszen ez a két kötet főleg a tanítványaim munkája. Miután A tavaszi idő ékessége kötetben összegyűltek a klasszikus trubadúrfordítások, a fordítók a trubadúrok obszcén versei iránt kezdtek érdeklődni. Amikor belefogtunk a gyűjtésbe, világossá vált, hogy milyen hatalmas mennyiségű ilyen költemény van. A szerelmi áhítat másik arca ez, a nők kicsúfolása, a szexualitáson, az ösztönökön való felszabadult nevetés költészete. Felszabadultságot mondok, de fontos megjegyezni, hogy ez nem erotikus költészet. Az erotikát a középkor nagyon ritkán tudta megélni. Ezek többsége inkább amolyan Móricka-típusú vers, azaz éretlen kamaszok röhögése a testiségen, amely az egész középkor infantilis-kamaszos vonulatához tartozik. A kiteljesedett, szép, harmonikus erotika majd csak a reneszánszban lesz jelen.
Tavaly jelent meg Petőfi-vírus című ifjúsági regényed, de eddig a pontig már elméleti munkákban is foglalkoztál a középkor ifjúsági irodalomhoz való viszonyával. Miért kezdett foglalkoztatni az ifjúság és irodalom viszonya? Milyen hatása volt a lányodnak erre a figyelemre?
Természetesen a lovagregény kapcsán mindig felvetődött, hogy az saját korának, a középkornak ifjúsági irodalma lehetett, amely az írástudatlan nemesség fiataljainak próbált meg életmintákat adni. Így érdemes volt a befogadók életkorát mint szempontot is figyelembe venni. Soha nem terveztem ifjúsági regényt írni. Amikor gyermekem született, az egy másfajta figyelmet jelentett, közel tíz év teljes odafordulását igényelte. Életem egyik legőrültebb kalandja volt, amikor a lányommal, Eszterrel, negyedévre Velencébe költöztünk, amelyből aztán megírtam a Telihold Velencében-t. A várost egy idősödő értelmiségi nő és egy kilenc-tíz éves kislány szemszögéből írtam meg, itt kerül elő először a gyermek nézőpontja, és egymás mellé az, ahogyan egy omladozó, késő középkori palotát egy ötvenes középkorász és ahogyan egy kilencéves kislány lát. A Petőfi-vírusban egy kamaszcsoport dinamikáját és viszonyrendszerét próbáltam megírni, amelyben a lányom iskoláját és csoportélményeit vettem alapul. Már az Esővárosban is foglalkoztam a parasztság Petőfi-mítoszával, a Petőfi-vírusban pedig egy kamasz fiú az, aki karizmatikus vezetőként csábítja el osztálya egy részét egy föld alatti kalandra.
A kreatívírás-kurzusaid, illetve a KRE kreatív írás specializációja annak indulása óta nagy népszerűségnek örvend. Mit gondolsz, milyen szerepe lehet egy mentornak egy szépirodalmi alkotó indulásában? Melyek a népszerűbb művészi formák a ma alkotó fiatalok körében, mire irányul a figyelmük?
Erről talán a fiatalokat lenne érdemes megkérdezni, nem vagyok abban a pozícióban, hogy az ő szószólójuk legyek, és óvakodnék attól, hogy az ő törekvéseiket felcímkézzem. Egy szépíró fejlődésében igazából kevés múlik a mentoron, inkább a befogadó közösség az, amely nagyon inspiráló tud lenni. A közösségteremtés az, amit egy kreatív írás specializáció nyújtani tud, hiszen nem én hatok rájuk, hanem a társaik visszajelzése, az lesz a legfontosabb, hogy közösen megtaláljuk az egyéni hangjukat. Ennek a működését nem is mindig értem. Nem titok, hogy a mai fiatalok a közösségi oldalaknak hála felszabadultabban és spontánabban írnak, mint az én nemzedékem. Ugyanakkor valószínűleg szintén ugyanezek hatására műveletlenebbek és a koncentrálóképességük is rosszabb.
Amit úgy látok, hogy általánosságban fejlesztésre szorul, a szövegük iránti türelem, az önkritika, és annak hiánya, hogy tudjanak reflektálni a saját és mások munkáira.
Gyakorolniuk kell a kétkedést, meg kell kérdőjelezniük azt a bevésődött hozzáállást, hogy minden szöveg azonnal kizárólag egységes minőségű lehet. Meg kell tanulniuk távolságot teremteni a munkájuktól, el kell sajátítaniuk azt a szemléletet, hogy amikor befejeződik az írás, akkor kezdődik a szerkesztés és a javítás fázisa. Úgy látom, az érdeklődésük most leginkább a kisprózák és a fantasy műfaja felé tendál. Érdekes módon az animalitás témája mintha különösen izgatná a mostani nemzedéket. Mintha az ember határai másképp képződnének meg az ő világukban, mint az előtte lévőkben. Kicsit irigylem őket, mert nekem ez mindig hiányzott az életemből. A ’90-es években, amikor írni kezdtem, az irodalom jóval kevésbé volt nyitott a társadalom iránt, ebben a közegben pedig nem nagyon találtam olyan barátokat és írótársakat, akikkel meg tudtam volna osztani gondjaimat és tapasztalataimat. Annyira egyedül éreztem magam, hogy azon gondolkodtam, spanyolul kezdek el írni. Rengeteg előnye, megtartó ereje van annak, ha valaki nincs egyedül a kérdéseivel.
Több írásod megjelent már az elit irodalom és a popkultúra 20. századi viszonyáról, illetve a krimiirodalom témájában. A krimi talán az egyik legnépszerűbb irodalmi műfaj jelenleg. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka? Mit jelent számodra a krimi, miért kapott ilyen szerepet a tudományos érdeklődésedben?
A bűnügyi regény volt az, amely a popkultúrában engem mindig is foglalkoztatott, több okból is. Egyszerű világból, családból származom, és édesapám nagy krimiolvasó volt. Az iránta érzett szeretetem folytán szinte az összes szocialista krimit elolvastam. A bűnügyi regényben mindig vonzott a rejtvényfejtés: a megismerés fokozatai, az igazság megtalálása. Egyes amerikai krimiszerzőknél aztán találkoztam azzal, ahogy ez a rejtvényfejtés a társadalomábrázolás részévé válik, ez pedig mindig nagyon izgatott. Talán az sem véletlen, hogy a legjobb regényt a rendszerváltásról egy sajátos krimi formájában írták meg, ez Tar Sándor Szürke galambja. Az én életem legnagyobb fordulata is a rendszerváltás volt. Harminc éve szeretném tudni, hogy mi volt ez. Teljesen felforgatta a világomat, édesapám például belehalt. Nagyon érdekelt a rendszerváltás irodalmi recepciója, de keveset írtak róla, hiszen ekkor nem a társadalomábrázolás volt a fókuszban. A legjobb pedig, amit írtak, az ez a krimi volt. Efelől vonódtam bele tehát, személyes okokból a téma kutatásába. Amikor otthon vagyok, nem szoktam krimiket olvasni. Nem is áll hozzám közel ez a forma, de a Szürke galamb óta látom, hogy nagy lehetőségek vannak benne, és érdemes foglalkozni vele.
Verspublikációid többek között a Kalligram, a Mozgó Világ és a Napút hasábjain jelentek meg, prózai munkásságod azonban tíz kötetnél is többet számlál. Mit jelent számodra alkotóként a két eltérő műnem? Milyen alkotásmódok milyen témához, állapothoz, alkotási gyakorlathoz kötődnek?
Mivel valóban sok műfajban és műnemben kipróbáltam magam, úgy tűnhet, hogy én egy, az útját tudatosan kereső művész vagyok. De ez nincs így, spontán szoktam megszólalásmódokat találni. A líra folyamatosan jelen van az életemben, még akkor is, ha számomra nem olyan fontos, mint a próza, mindig is egyfajta mellékes alkotástevékenységként tekintettem rá. Mondhatni, a prózaírásra is lírával készülök: versekben próbálom kitapintani, megtalálni azt a hangot, amelyen egy-egy elbeszélő mű megszólal majd. Tényleg nagyon sok műfajt kipróbáltam, de ezeket inkább tapogatózásnak nevezném, új formák keresésének. Valahogy úgy írok, ahogy utazom: mindig eltévedve és az ösztöneimre hallgatva.
Esőváros című első regényed egy háromgenerációs, Csallóközből kitelepített parasztcsalád életéről mesél. Miért kezdett el foglalkoztatni ez a világ, hogyan, honnan indult el benned a történet, és hogyan találtál hangot hozzá?
Ez egy elég sajátos, magától értetődő dolog volt, az Esőváros nagyapám története tulajdonképpen. Egy mágikus realista regény a csallóközi parasztokról. Értelmiségiként mindig is foglalkoztatott, hogy a spontán polgárosodás útjai miért zárultak le, milyen tévutak miatt szűkültek be Magyarországon. Hogy nálunk miért mindig egy felülről levezényelt polgárosodásban gondolkodtak, mintha az emberek maguk nem akarnának felemelkedni. Ennek a lehetőségeivel vetettem számot egy szerelmi háromszög történetén keresztül. Egy félértelmiségi nagybácsi hangját használva ennek elmondására.
Aranyhímzés című köteted egy kalandos, krimivel, misztikával átitatott történelmi regény, amelynek szépirodalmi státuszát illetően mégsem merül fel kérdés. Mi volt előbb: a Szent Gellért és László király iránti személyes vagy történelmi érdeklődés, vagy a műfajokat átjáró narratíva iránti alkotói kíváncsiság?
A középkor történeteiből és irodalmából éppen a legendák azok, amelyek nem nagyon foglalkoztatnak. A magyar legendák érdekessége az, ahogy megpróbálnak egy közösségi tapasztalatot önmagukba csempészni. Már 1000-ben is volt egy nagy rendszerváltás, amelyet a szenteken kívüli többség is valahogyan megélt. Ezek pedig nagyon érdekes elbeszélések lehetnek. A gyilkosság eseménye a regényben egy mellékes szál. A krimiben megszokott megfejtésre törekvő olvasói magatartás itt érvényét veszti, hiszen ha a gyilkosság kérdéseire választ is kap az igazság keresője, arra vonatkozóan nem, hogy eredetileg ki is volt ez a Gellért. Habár a világ nem teljesen kiismerhető, valamit mégis kell mondani róla. Ha nem mondunk, akkor ezzel annak is elveszítjük az esélyét, hogy az egyes emberről beszéljünk. A történetben egy öreg pap szembesül a történelem elmondhatóságának, az igazságnak a kérdéseivel, száz évvel hőse, Gellért halála után. Az írás morális dimenziójára kitérve az is megfogalmazódik, hogy írni akkor is kell, ha nincs teljes igazság.
A Magyar dekameron egy téren és időn átívelő, kalandot, történelmi, szociális, narratív változatokat végigjáró és egymásra olvasó gyűjtemény. Honnan indult ennek a regénynek az ötlete, és hogyan választottál hozzá elbeszélői hangokat?
Ezek amolyan keserű novellák, amelyekben a latin csatangolásaim tapasztalatait próbáltam szembesíteni azzal a világgal, amelyet itt, Magyarországon ismerek. Arra igyekeztem rákérdezni, honnan ered ez a minket jellemző szomorúság, és mit jelent ez az édes keserűség, amely mindig benne van a szerelmi történetünkben. Azt hiszem, talán ez a legkomplikáltabb művem, egy ciklikus elbeszéléskötet, amelyben tényleg nagyon sok műfaj van jelen. A szerelem problémájáról próbáltam meg beszélni benne. Amikor írtam, a járvány témája még nem volt ennyire aktuális. Itt azonban nagyon az, és a járvány a szavak, a megszólalások, a félelem, a megalázások terén jelenik meg. Mintha Kelet-Európa ebből a járványból, a szavakkal való pusztítás betegségéből nem tudna kigyógyulni. Ne felejtsük el, hogy Boccaccio Dekameronjában a szereplők azért mesélnek humoros történeteket, mert a nevetés gyógyít. És a tíz fiatal, aki ezt hallgatja, valóban túlélő, akik a szép történetekkel erősítik immunrendszerüket. De hova lettek a mi szép történeteink? Mi teszi ennyire keserűvé a mi szerelmeinket?
Fordított idő című regénytrilógiád, amely talán legismertebb, legolvasottabb szépirodalmi alkotásaid egyike, az általad irodalomtörténészként bejárt igen változatos utakat fűzi össze, így legtöbb kritikusod ennek fényében olvassa. Mennyi előzetes kutatómunkát igényelt ez a történelmi fantasy?
A trilógia az eltűnt évszázadokban, a 7–8. században játszódik, amely nagyon hálás elbeszéléstéma, tekintve, hogy semmit sem tudunk róla. Vannak olyan elméletek, hogy az egészet csak kitalálták. Éppen a korszak sötétsége és kiismerhetetlensége vonzott. Természetesen az előtte lévő és utána jövő évszázadokból lehetett leginkább arra következtetni, hogy milyen történetek voltak lehetségesek és valószínűek ebben az időszakban. Nekem nagyon sokat segítettek a margináliák, ezek a kis középkori rajzocskák, amelyek bőséggel maradtak ránk a 11–12. századból. De régebbi korok hiedelemvilágára is lehetett belőlük következtetni, egy tényleg rendkívül mesés és mágikus valóságra, amelyben az akkori emberek élhettek.
Ez a mélysötét középkor azért is vonzott még, mert a Frank Birodalom kiépülését megelőző években még senki sem volt elég erős ahhoz, hogy uralma alá hajtsa a többi államszerveződést, így rengeteg társadalmi formáció, sokféle kulturális hagyomány élt egymás mellett, amely mind meg volt győződve arról, hogy az övé az egyetlen.
Kutatni így tehát nemcsak hogy nem kellett, de nem is lehetett. Leginkább az érett középkorból következtethettem arra, hogy egy korábbi korban hogyan gondolkodtak az emberekről, állatokról, életről, halálról, szerelemről. Elképzelni egy olyan világot, amelynek egyszerűen nincs hatalmi középpontja. Ez egyszerre ideális és riasztó.
A nőszempontú lovagregény bizonyos értelemben visszamenőleges hagyományteremtő kísérlet. Hogyan tudtad a karaktered hitelesen megszólaltatni? Miért ekkor, miért így?
A regény egy nagyon férfias korban egy királynő kalandjait és lehetőségeit veszi sorra. Egy olyan nőszereplőt választottam elbeszélőnek, aki az alávetettek, az elkorcsosult emberek, a szorgok közül származik. Egy szerencsés véletlen folytán mégis a normann udvarban nevelkedik. Egyrészt a legalávetettebbek közé, a rabszolgastátuszú, emberszámba sem vett szorgokhoz tartozik, másrészt hercegekkel, hercegnőkkel áll kapcsolatban. Az én életemnek ilyen dimenziói nincsenek, de mégis valahol azonosulok a hősömmel. Azt gondolom, hogy teljesen szabálytalan politikai és uralmi viszonyok között ténylegesen lehetséges lehetett egy ilyen nőuralom. Egy olyan szigeten, amelyről a kor uralkodói hajók és térképek nélkül azt sem tudják, hogy létezik. Az akkori rendezetlen viszonyok között nem kizárt, hogy egy szigeten valaki megkíséreljen megteremteni egy ilyen utópisztikus berendezkedést. Nem véletlen, hogy sokan ezekre a sötét évszázadokra helyezik Artúr király uralkodását is, mert volt pár száz év a kora középkorban, amikor igazán nem volt uralkodó, és ez sokféle kísérletnek teret adhatott. Azt gondolom, hogy nem teljesen történelmietlen ez az elgondolás.
Mik a terveid még a közeljövőben?
Hamarosan megjelenik az édesapámról, a ’80-as és ’90-es évek Kanizsájáról, a zsidó kispolgári világról – amelybe én apai ágon tartozom – írt regényem, az Apja lánya. A könyv a titkolózás kultúrájával vet számot. Én a saját, nagy betegségemet annak is tulajdonítom, hogy annyi titok mérgezett gyerekkoromban, hogy azt egy idő után nem tudtam hordozni, és valamikor szembe kellett néznem vele. A könyv egy év múlva fog megjelenni, előtte pedig még a Navigátor című ifjúsági regény jön majd, amely a portugál felfedezések első évszázadáról szól. Később egy mozaikosabb regénytípussal tervezek, amely korunk egyik legérdekesebb viszonyát, a szülő-gyerek kapcsolatot boncolgatja. Száz év múlva ezek a szerepek teljesen elmosódnak, és egy ilyen világban játszódó mozaikos kalandregény megírása foglalkoztat.