Stílus- és világhatárok – Kritika Bartók Imre Dlöf alkonya című regényéről

Bartók Imre 2024 tavaszán megjelent regényének sok aspektusában az írótól már megszokott motívumhálókra ismerhetünk. A fantasy, a filozófia és az apokalipszis témái mind ismerősek lehetnek akár a trilógiájából (A patkány éve; A nyúl éve; A kecske éve), akár a Lovak a folyóban című regényéből, vagy gondolhatunk a szerző Alfonz és az űrlények gyermekirodalmi szövegére is. Utóbbi után talán az sem teljesen váratlan fordulat, hogy a Dlöf alkonya mint ifjúsági mű debütált a Kolibri Kiadónál. Mindezek mellett mégis sok szempontból meglepő az írói életmű legújabb darabja.

Dlöf világának lakói bár tipikus fantasyalakok, tulajdonságaik mégsem a műfajban megszokottak. Zgru, a vegetáriánus falusi ork szenvedélyes kertész, a növények nyelvét értő lény szabad idejét legszívesebben olvasgatással tölti. Onk, a fejedelmi troll lány bölcselkedő, filozofikus alak. Laynore, a Tolkien óta embernél is tökéletesebb, kifinomult fajúnak tartott elf harcos, aki bár fogékony a belső integritást jelentő Világ Dallamára, mégis igen rosszkedvű, durva figura.

A regény kezdete a világ vége: Dlöf népessége rohamosan fogyatkozik. A kiüresedett települések lényeit egy titokzatos csoport ragadja magával, mely csoport a zombikhoz hasonló módon, lassú tömegként hömpölyögve olvasztja magába újabb és újabb áldozatait. Az átváltozás utáni alakok azonban enigmatikusak maradnak. A rongyokat, állatbőrből készült maszkokat viselő szörnyek fajáról nem tudni semmit, ahogyan a céljukról sem. Nem derül ki, miként is vette kezdetét a metamorfózishullám, ahogy az sem, mi a célja az ismeretlen szörnyeknek a pusztítással.

A fantasy műfajának klasszikus mintázata a kerettörténetben is tetten érhető: az ork a trolllánnyal szövetkezve indul gyalogos vándorútra, hozzájuk csatlakozik később az elf. Az olyan nomád életmód adta kalandok, mint a szabad ég alatt hálás, az éhezés, betérés egy fogadóba vagy a különböző mitikus lényekkel való találkozás, mind közismert formái a cél elérését nehezítő kihívásoknak. De az ismert sémát itt is kissé felülírja a szerző, ezzel megújítva a hasonló regények fókuszát, mint az a műfaji testvérszövegektől megszokott. Dlöf alkonyá-nak hőseit különböző célok tartják mozgásban, ám ezek a célok kissé zavarosak maradnak. Az ork az ismeretlenek által elragadott nagymamájának hősi keresésére indul, ám az tulajdonképpen nem tisztázott, hogy pontosan hol találhatná meg a hátán mesékkel teli púpot viselő rokont. A hozzá csapódó troll lány egyébként is titokzatos, frázisokban beszélő alakja kapcsán mind az orkban, mind az olvasóban igen későn merül fel a kérdés, hogy mi is a feltett szándéka az úttal. Az elf pedig, aki az apokalipszis okán a szövetségre lépés szándékával keresi és leli fel – szerencsétlenségére épp végórájában – a troll királyt, a sikertelenné váló küldetése után mint a troll lány titkos őrzője halad társaival az úton, tulajdonképpen nélkülözve a kísérés aktusán túli célt. Talán pontosabb is vándorút helyett bolyongásnak nevezni a történeti keretet.

Ezek a kissé nehezen meghatározható célok fenntartják az olvasói feszültséget, hiszen egyre türelmetlenebbül várjuk a részletek teljes feltárását. De ami talán ennél is lényegesebb, hogy a nem pontosan meghatározható célok elérésének vagy Dlöf célszerű megmentésének elmaradása miatt a kóválygás során, bár kalandok akadnak bőven az óriási víziszörnnyel való találkozástól kezdve a múmiagoblinnal való társasozásig,

mégis az organikusan felmerülő filozófiai gondolatok válnak igazán lényegi, érdeklődést felkeltő elemmé az olvasás pillanatában.

A feszes szerkezetű regény négy nagyobb egységből épül fel, ezek az egységek pedig további számozott fejezetekre tagolódnak. A fejezetek előtt egy-egy elmés mottó áll Dlöf világának lényeitől, gondolkodóinak írásos munkáiból. „A feledés az emlékezet kistestvére. Csak arra emlékezhetünk igazán, amit egyszer már elfelejtettünk” – olvashatjuk egy helyen Mogg-Zeyna A zuzmók élete című munkájának részletét. A trollközmondás pedig úgy tartja, „Nem te zuhansz, a világ emelkedik.” De nem csak Dlöf lényeinek meditatív gondolatait ismerhetjük meg: az elfnek már-már attribútumává válik az egész úton magánál hordott, számára ismeretlen Seneca Vigasztalások című kötete, amelynek egy-egy mondatát időről időre megkísérli értelmezni valaki a hősök közül. Máskor meg a trolllány töpreng azon, „vajon létezhet-e két esőcsepp, ami a megszólalásig hasonlít egymásra. Vajon létezhet-e azonosság a gondolatokon kívül. Hogy van-e hatalma a nyelvnek a dolgok felett.”

Bartók Imre úgy illeszti a nietzschei gondolatot lényének hangosan kimondott töprengései közé, hogy az nem hat szuszogósan didaktikusnak egy ifjúsági regényben, mégis jól körülhatárolható e mondatok mentén az ismeretelméleti probléma.

Bár elsőre rétegműfajnak tűnhet a Dlöf alkonya, a fantasylények nem várt személyiségjegyei, a világ megmentésének tematikájába rejtett filozófiai tartalom és a bármilyen korosztály számára izgalmas és érthető felvetések mégis kitágítják a potenciális olvasóközönség táborát. Bartók Imre jó arányérzékkel játssza egybe a műfaji sajátosságokat: az akciójelenetek feszesek, a fogalmi meditációk tapinthatók. Ugyanakkor a váltások olykor túl dinamikusak. Az alig kétszázötven oldalon megteremtett világ történései sűrítve követik egymást. Olvasóként néha nehezen hangolódunk át a világ örökkévalóságának féloldalas elmélkedése után például egy gigantikus méretű szörny előli menekülés pillanatába. Sokszor pedig, mire feltámad bennünk az izgatottság érzése, hiába olvasnánk még barokkos küzdelmekről, a feszült helyzet pár oldal után elcsitul. Mire befogadóként megérkezünk, vagyis felkelti érdeklődésünket a szöveg egy újabb fordulata, a történések lényegre törő leírása már véget is ér.

A Dlöf alkonyá-nak nyelve sűrű, de közhelyektől mentesen pontos. „Időközben megint szemerkélni kezdett az eső. Ők sem értették, hogyan, de a holdfény ellenére a vízcseppek most nem ezüstösen ragyogtak előttük – feketék voltak. Parányi, sötéten csillogó fullánkjaival szurkálta őket az éjszaka.” Máskor egy zörgő beszédhang válik szinte megfoghatóvá egyetlen egyszerű mondat eredetiségében: „Szegecs az üres pohár alján.” 

Ugyanez a felesleges duzzasztásoktól mentes nyelv az, amely Bartók Imre finom humorának, kényszeredettséget nélkülöző frappáns stílusának is megágyaz: „Fokozódik a zaj, goblinkezek csapják asztalukra korsóikat. Mindenki rág. Nagy-nagy csócsálás a világ.”

Bár a regény ideje egybeesik Dlöf világának pusztulási folyamatával, mégsem marad el maga a világ megteremtése sem a szövegen belül. Megismerjük az elfek és az orkok elképzelését a teremtésről, a trollok világrajövetelének titkát, búgóhalakról és kúszóvarjakról olvashatunk. Dlöf vidékének saját állatai, növényei vannak. Tájait pedig nemcsak az olvasói képzelet festi le, hanem Krizbai Gergely jellegzetes illusztrációin keresztül is megelevenednek. A könyvillusztrálás sok izgalmas témát felvető műfaj, hiszen egyrészt a műhelytitkokon elgondolkodva felmerül a kérdés, hogy a vizuális elem mennyiben az illusztrátor – ily módon egyfajta első olvasó – képileg megelevenített visszajelzése az író teremtette világról, és mennyiben az író megrendelése a végrehajtásról, ahol a szöveg szerzője paramétereket ad és vétóz meg, hogy a megszülető kép mankóként segítse a történet közvetítését.

De ami talán olvasói szempontból még ennél is jelentősebb kérdés, hogy mennyiben korlátozza és mennyiben tágítja ki a vizuális fantázia határait szöveg és kép együttese.

Krizbo rajzai mindkét kérdésben a térnyerést erősítik. Egyrészt a rajzok soha nem egy-egy szövegrész pontos megjelenései vonalakkal, sokkal inkább hangulatképek, amelyeken feltűnik egy-egy fontosabb motívum, alak. Másrészt a fekete-fehér, meseszerű képeken soha nem látjuk a távolról körvonalazódó főszereplők arcát. De ahol némileg részletesebb is az ábrázolás, ott is az ötlet, a stílus az igazán meghatározó, nem a milliméterekig pontos aprólékosság. Az illusztráció inkább erős érzetet ad Dlöf világáról, mintsem tükrözi azt.

Ahogy ez valamennyire a szövegről is elmondható. De ez a homály sem az írói pontatlanság, hanem a felcsigázás eszköze: érezni, Dlöf alkonya még nem ért véget. Hogy kivirrad-e újra, talán egy következő kötetben kiderülhet, ahogy az is, sikerül-e a trolllány küldetése, megtalálják-e az ork nagymamáját és az elf megérti-e jobban Senecát. Talán azon is tovább gondolkodhatunk majd, hogy vajon mit jelent az az újra és újra előkerülő kifejezés, hogy „teremtmények más teremtmények egébe szőve”. Vagy éppen a kötet legizgalmasabb filozófiai felvetésén, vagyis azon, hogy milyen következményekkel, kalandokkal jár a világ végének idején az idő hiánya. Hiszen „Dlöf vidékein egykor szokásban volt a feljegyzett eseményekhez úgynevezett »dátumot« rendelni, ezzel azonban egy ideje az összes nép felhagyott, miután haszontalannak ítélték a gyakorlatát”. Van-e valódi fenyegetettsége a létezésnek, ha a „jelen az egyetlen hajlék, ahonnan nem űzhetnek ki bennünket”?

Nietzsche, zombik és apokalipszis, mégis, mese ez a javából, mind formáját, mind tartalmi magját tekintve. 

A Dlöf alkonyá-nak rétegzett narrációs szerkezetében számtalan tudaton keresztül tekintünk az ismeretlen világra.

Az egyes szám harmadik személyű elbeszélő végig ott lebeg a szövegtestben. Jól érzékelhető az eseményekhez való viszonyulása, együttérzése a hősökkel. Olykor velünk, olvasókkal is kapcsolatba lép: „De nézzük csak, hányan bóklásznak most errefelé[…]. Nézzük hát, de hiába a díszszemle, nem találunk mást, mint ismerőseinket.” Az ehhez hasonló betoldások miatt a kötet olvasása közben nem feledkezünk meg magáról a mesélő alakjáról. Ugyanakkor míg hőseink útjai össze nem érnek, az elfről szóló fejezetekben az elf gondolatai válnak áttetszővé, az ork és a troll utazásánál pedig az ork szellemi világa tárul fel az olvasó előtt. A közvetlen gondolatidézés eszközeként időről időre megjelenő dőlt betűs részek pedig még a függő beszédnél is intimebb közelségbe hozzák az egyes szereplők tudatát.

Nyelvi tobzódás a Dlöf alkonya, amelynek csak tetőzése a fiktív nyelvek egyedi zeneisége. Ha Bartók Imre nem is alkotott teljes grammatikai paradigmákat az egyes fajok nyelveire, az elf, óelf vagy épp ork vers- és dalrészletek következetesen visszhangozzák saját nyelvük hangzásának jól felismerhető karakterét.

A folyton jelen lévő mesélő archaikus orgánuma az ismétlődő mondatszerkezetek lüktetésében érhető leginkább tetten. A regény harmadik része három azonos narratív keretbe foglalt fejezetből áll, mindegyik egy-egy főszereplő múltszilánkját mutatja be, az egyikből végre a titokzatos trolllány belső gondolatait is megismerhetjük. Az azonos struktúrájú nyitány és zárlat közé foglalt történeteket szinte lehetetlen úgy olvasni, hogy kíváncsiságunkat ne keltse fel az izgalmas stílusú mesélő kiléte épp annyira, mint maguk a történetek. Az elbeszélés aktusa nem alá-fölé rendeltségi viszonyban értelmezett kiszolgáló eszköze magának az elbeszélt történetnek, hanem azzal szinkronban olvasva ugyanolyan hangsúlyos szereplője a szövegnek, mint maga a verbalizált eseménysorozat.

A számtalan titok és kaland izgalma mellett a kötet didaktikusság nélkül szól a barátságról, és talán leginkább a kapcsolódás fontosságáról. Az ork ezen a különös úton találkozik életében először trollal és elffel is, a trolllánynak meg is vallja: „Örültem, hogy nem vagyok egyedül, igaz, elismerem, még annak is örültem volna, ha egy foltos puckány társul be hozzám, annyira fájt az egyedüllét azután, hogy… Örültem neked, Onk.” Nincs ebben patetikusság, nem egymásnak rendeltetett lények találkoznak. A véletlen egymás mellé keveredés, a barátság természetessége rajzolódik ki a Dlöf alkonyá-nak oldalain, annak nehézségeivel együtt. A regény lényeinek különböző világképei sokszor szó szerint egymással összeférhetetlennek tűnnek. „Jó kérdés, micsodák a csillagok? Vajon a nagyanyja tudja a választ? És vajon az orkok válasza más, mint a goblinok, törpök, trollok válasza? Éjnek évadján, lehetséges-e közösen felpillantani a magasba?” Egészen addig, amíg meg nem értjük a tanítás fontosságát: „Ismerd meg a barátodat. Ismerd meg önmagadat. Talán a kettő elválaszthatatlan egymástól.”