„Óriások vállán” – A Kortárs folyóirat július–augusztusi számának ajánlója

„Az MI tudja, milyen egy tipikus szerelmeslevél, de nem tudja, mit jelent szerelmesnek lenni.” Napjainkban a mesterséges intelligencia kérdése mellett nem lehet elmenni. Mindannyian tudunk róla, de nem biztos, hogy minden esetben értjük a működését. Így semmi különös nincs abban, hogy egy irodalmi folyóirat hasábjain is erre keressük a válaszokat. A nyári dupla számban Krizbai Gergely (Krizbó) Mesterséges Intelligencia, művészet és világvége című tanulmánya értekezik az MI kézzelfogható előnyeiről, valamint morális-jogi veszélyeiről. Az írásra Thimár Attila is reflektál (MI, mikor, hogyan? – A mesterséges intelligenciáról és tájairól), és a következő számokban is folytatjuk a kérdés körüljárását.

„Most meg minthogyha mégis / pont ő tehetne arról / hogy már csak három áll / a negyven szélmalomból – / Pedig nem ő / hanem négyszáz megvadult év / taposta szét a többit.” Kemény István versei (A szélmalmoknál, Ipari műemlék, Aiszkhülosz sírja, Romváros) egy tematikus körbe tartoznak, a Don Quijotéból ismert Aldonza Lorenzo / Dulcinea del Toboso alakja köré íródnak. 

„Örültem? Ne sajnáljuk itt a nagy szavakat: velem akkor csoda történt: Lovag Dulcinea megérkezett, és kiszabadított magamból.

Egy-egy kardcsapással végzett a fogvatartóimmal, a pózokkal, a szerepekkel, a túlpontosítással, a költőséggel, a keményistvánsággal.” Ezek a sorok az Állástalan táncos című könyvből felvázolják hogyan lépett színre Lovag Dulcinea és vált egy születendő munka hős(nőj)évé az életműben. A nyári számban ebből a készülő verses lovagregényből közlünk részleteket.

„lelkében / már riadalom, testében is riadalom, jajistenem, riadalom, / jajistenem, hallatszanak furcsa hangok, kaparásznak, / keresgélnek, tapogatnak, körbe-körbe, merre járnak” – Fekete Vince Gyönyörű Apokalipszis című, a Kő hull apadó kútba szövegére reflektáló alkotása az idén márciusban elhunyt Szilágyi Istvánnak állít méltó emléket.

A lapszám gazdag versrovatában olvashatók még Láng Orsolya, Nagy Koppány Zsolt, Schön Károly és Filotás Karolina művei is.

Régi kérdés, hogy milyen tényezőkön múlik, hogy valaki befut-e íróként. A tehetség mindig utat tör, vagy szerencse is kell? Milyen sérelmek lehetnek egy-egy döntés hátterében? Gy. Szabó András novellája egy ilyen helyzetbe enged bepillantást. A főszerkesztő-helyettes címszereplője épp annyi hatalommal rendelkezik, hogy egy nagyon rövid pillanatra megkíséreljen megakasztani egy pályát. A történet nemcsak irodalmi körökben lehet tanulságos.

Kiss Ottó Költözések című novellájában egy család felbomlásának lehetünk a szemtanúi, ahol van kétség nélkül azonosítható tettes és áldozat. Legalábbis első ránézésre. A főhős látszólag nem tehet semmiről, és nem is tesz semmit, sodródik az eseményekkel, de mint mindig, a helyzetnek itt is két oldala van, és minket csak az egyikbe avatnak be. Kérdések szép számmal maradnak akkor is, amikor elbúcsúzunk a szereplőktől, de ha újraolvassuk a szöveget, kirajzolódhat egy másik értelmezés is.

„Lihegve fordult vissza. Már / ha itt vagy: hát szemből, Halál!” Fiatalon elhunyt költő idézi meg ugyancsak fiatalon elhunyt pályatársát. Pécsi Györgyi Szilágyi Domokos Héjjasfalva felé című, a címében is Petőfi halálát idéző verse kapcsán írt esszét a nyári Kortársba.

Szilágyi itt – és sok egyéb versében is – más szemszögből mutatja meg a különböző korok ideológiái által kisajátított költőt és az oktatás által bebetonozott Petőfi-képet.

„Nem a költőt, még kevésbé a legendává vált mártírköltőt idézi meg, hanem a létbe vetett, az életet kínnal, fájdalommal élő tiszta egzisztenciát.”

A tanulmányokat Komsa Gabriella Babits Mihály és Kuncz Aladár kapcsolatát részletező írása gyarapítja. A két hasonló erkölcsi és irodalmi elveket valló embert, a hányattatott sorsú erdélyi író-szerkesztőt és az erdélyi irodalom ügyét a szívén viselő költőt az egyetemi évektől fogva barátság fűzi egymáshoz, amely a Nyugatnál folytatott közös munka során mélyül el igazán. Kuncz később az Erdélyi Helikon szerkesztőjeként is számított Babits támogatására és együttműködésére: „sürgősen igyekezzünk közös alapot teremteni a szétszakadt irodalmi területek működésében, mert ha ezt elmulasztjuk, esetleg többé össze nem hozható divergenciák támadnak. Nem tudok senkit alkalmasabbnak Nálad, aki ennek az együttes irodalmi munkálkodásnak a programmját jobban és gyümölcsözőbben leszegezhetné.”

Nekünk, akik az anyanyelvünket hajlamosak vagyunk „társtalannak” és általában nehezen tanulhatónak tekinteni, meglepő lehet, hogy mennyi irodalomszerető ember érdeklődik a magyar nyelv iránt. Patat Bencének – aki maga is műfordító – számos pályatársával készített interjúja kapott már helyet a lap hasábjain. Ezúttal Robert Svoboda Budapesten élő cseh műfordítóval folytatott beszélgetését közöljük. Svoboda rengeteg klasszikussá vált szerző (például Örkény István, Weöres Sándor, Karinthy Frigyes) művein kívül olyan kortársakat is fordít, mint Spiró György, Varró Dániel vagy Sirokai Mátyás. Esterházy műveinek cseh nyelvre ültetéséért pedig Magnesia Litera és Josef Jungmann-díjakkal jutalmazták.

„A történelmi múlt tehát – legyen bármelyik térségről is szó – majdnem ugyanaz, csak a kulisszái változnak.” Vida Gábor Senkiháza – Erdélyi lektűr című kötetéről korábban közöltünk kritikát a Kortárs Online felületén. Ezúttal a Bence Erika írt a könyvről a folyóiratban, aki Gion Nándor és Végel László műveivel veti össze „a változó hatalmak között hánykódó” határon túli területnek a történetét. És hogy miért lektűr? A cikk erre a kérdésre is választ ad.

A lapszámot Lipkovics Péter, Soltis Miklós és Szöllősi Géza munkáival illusztráltuk.

A Kortárs július–augusztusi számát az online térben is átlapozhatja a kortarsfolyoirat.hu oldalon.