„Ami a csövön kifér” – Interjú Berg Judittal

Úgy tudom, most is gyerekektől jössz, és nagyon sokat teszel az olvasóvá nevelésért is. Milyen volt ma velük?

Egy kis harmadik osztályban voltam a Lauder iskolában, ahol egy faluközösséget alapítottak a gyerekek, polgármestert is választottak, ő írt nekem, hogy szeretne meghívni. Ez volt az egyik polgármesteri ambíciója. Őszintén szólva már a 2024-es naptáram is betelt, de egy kis polgármesternek nem mondhattam nemet. Cukik voltak, tele kérdésekkel, jó élmény volt!

Termékeny, sokkönyves szerző vagy. Az írás számodra belső kényszer vagy van külső nyomás is a kiadók és az olvasók részéről?

Van külső nyomás, hiszen a gyerekek állandóan kérdezik, hogy melyik sorozatomat mikor folytatom. Gyakorlatilag most öt-hat sorozatom van folyamatban, különböző korosztályoknak. A kiadóknak elemi érdekük, hogy folytassam és minél hamarabb találjak ki új részt, de mindez mit sem érne, ha nem érezném belülről a vágyat, hogy írjak. Mindenki kérdezi, honnan van ennyi energiám, amire mindig azt mondom, hogy onnan, hogy írhatok.

Sokféle műfajt és formát használsz, a Rumini is napló, máskor levélregény vagy dráma. Ez szakmai kíváncsiság vagy a közönség több irányból való megközelítése?

Azt hiszem elsősorban az én szakmai kíváncsiságom. Mindig is nagyon szerettem a Veszedelmes viszonyokat, de amikor elolvastam Ulickajától a Daniel Stein, tolmács című könyvet, rádöbbentem, hogy mennyire izgalmas és sokrétű a levélregény műfaja. Ki akartam próbálni, hogy működne gyerekeknek.

Számomra nagyon fontos, hogy ők jó szövegeket olvassanak, azt gondolom, hogy a gyerekek még jól terhelhetők és alakíthatók.

Egy olyan sorozat esetében, mint a Rumini, ami sok gyereket beszippantott, imádják a kalandokat és a szereplőket, miért is ne játszhatnánk azzal, hogy ismertessük meg a gyerekeket más műfajokkal is.

Akkor ebben van edukációs vállalás is?

Igen, és ezt igyekszem természetesen csinálni, hogy senki ne érje tetten a didaxist a szövegben, se a törekvést. Igazából nagyon szívesen lettem volna tanár, a végzettségem szerint magyar, angol és dráma szakos tanár vagyok, de úgy hozta az élet, hogy sose tanítottam, mert az egyetem alatt megszületett az első gyerekem. Viszont ha valamit örököltem az anyukámtól, az a pedagógusi véna. Már gyerekkoromban is mindig azon kaptam magam, hogy ha olvasok egy könyvet – és ez elég gyakran előfordult –, azon gondolkodom, hogy tudnám úgy elmesélni az osztálytársaimnak, hogy ők is kedvet kapjanak hozzá.

De egyébként sokat kapcsolódsz gyerekekhez…

Igen, ez most kárpótol is azért, hogy nem lettem tanár, ami tényleg nagy szívfájdalmam. Bár ahány rendhagyó irodalomórát tartottam az elmúlt évtizedben, tulajdonképpen rendben vagyok.

Szuperek a névadásaid, ez honnan jön?

Változó, néha olyan, mint amikor az ember fölnéz az égre, és látja a csillagokat, nekem meg előbukkannak a nevek. Máskor ahhoz, hogy egy jó beszélőnevet találjak, sokat gondolkodom. Szinonima- vagy régi magyar nyelvű szótárakat bújok, keresem az izgalmas kifejezéseket, amiket ma már senki nem ismer. Például a Rumini kapitányban van egy kis kacska bagoly, aki sánta, meg a szárnya is béna, őt Kákompillinek hívják. Szerintem az ő kedvességét és sutaságát is tükrözi a neve, ami egyébként a régi magyar irodalmi nyelvben semmittevőt jelent – ez a név hosszú szótárlapozgatás után került elő.

Hogy látod, a mai gyerekek milyen fantáziavilágokkal tanulnak, játszanak?

A mostani gyerekek kevésbé vannak hozzászokva a türelmes olvasáshoz vagy olyan szövegekhez, amelyek nem iszonyatosan izgalmasak, és ezzel nem azt mondom, hogy unalmasak, de el kell időzni velük. Dumas-tól A három testőr szerintem a mai napig rabul ejti a gyerekeket. Én gond nélkül olvastam gyerekként többször is, nem olyan rég elővettem a fiamnak, aki tizennégy éves volt, de magától egy ilyen hosszú könyvnek nem állna neki, szóval felolvastam neki. Jók szoktak lenni ezek az olvasós együttlétek, mert közben beszélgetünk is. Most már tizenhat lesz, de még mindig csinálunk ilyeneket, csak a hangulat kedvéért. Amikor elkezdtem neki olvasni a könyvet, bár életkorilag már akár túl is volt rajta, így is belefutottunk időnként olyan oldalakba, amiket úgy döntöttem, hogy átugrok, mert egyszerűen minimális érdeklődésére tarthatnak számot. Pedig sok szöveghez szokott gyerek, mégsem volt hozzá türelme, miközben én harminc évvel ezelőtt ezt simán megugrottam. Sajnos ez az általános tendencia.

Kár volna tagadni, hogy körül vannak véve kütyükkel, ezek teljesen más módon adagolják nekik az élményeket meg az információt, hozzászoktak ahhoz, hogy darabos, apró, színes infók pörögnek előttük,

közben több oldal között ugrálnak, egyszerre akár több forrásból is tudnak párhuzamosan információt befogadni. Az én generációmra sokkal inkább a lineáris sodródás a jellemző. A mai gyerekeknél jobban működnek a rövid, gyors tempójú szövegek, nyelvileg a kevés jelző, több ige. A másik oldalról a mai gyerekek sokkal alkalmasabbak arra, hogy egy széttöredezett struktúrájú szöveget olvassanak.

Nem is kell ehhez több generáció: a saját szokásaimon is érzem, hogy ma sokkal nagyobb koncentrációt igényel a megszakítás nélküli olvasás, mint tíz évvel ezelőtt.

Igen, és érdekes módon nekem ez az írásban megjelenik: amikor nagy lendülettel és beleéléssel írok, az rengeteg energiát éget el, aztán észreveszem magamon, hogy időnként átlépek pár percre a Facebookra, abszolút nem érdekel, mi van ott, de muszáj, hogy kilépjek abból a nagyon erős koncentrációs folyamatból, amiben benne vagyok.

A Lengemesékből már készült rajzfilm. Számíthatunk a közeljövőben még adaptációra, egész estés alkotásra?

Az egész estés alkotások nagyon sokba kerülnek, és az előző két Lengemesék film is kicsit úgy járt, mint most a cannes-i nagydíjat kapott film: a magyar állam úgy döntött, hogy nem alkalmas a megfilmesítésre, nem kaptunk támogatást. A rajzfilmstúdió teljesen saját forrásból teremtette elő a költségvetés összegét, és végül nyertünk több nemzetközi díjat is. Most a Lengemeséket pont folytatom, eddig a tavasz-nyárból és az ősz-télből született egy film. A hatodik rész nemsokára megjelenik, amiben Vilkó megtalálja az apukáját, utána tervezek egy hetediket, amikor haza is jönnek együtt. Azt beszéltük a Cinemon rajzfilmstúdióval, hogy ebből is lehetne filmet készíteni. Készülnek rövidebb dolgok, a Lengemeséknek is vannak rövidebb epizódjai, minisorozatként. Egy másik filmstúdiónál készül a Cipelő cicákból egy sorozat, az első évad már be is fejeződött. A nagy vágyam, hogy a Ruminiből legyen adaptáció. Nagyon sok tárgyaláson vagyok túl, rengeteg konstellációban – magyar rajzfilmstúdió, külföldi koproducerrel, külföldi tulajdonú, de magyar érdekeltségű stúdió és így tovább. Eddig semmi sem valósult meg. Nem esem kétségbe, mert tudom, hogy tíz projektből ha egy összejön, az már jó arány. Bízom benne, hogy előbb-utóbb a Ruminit is sikerül megfimesíteni.

Hol akadnak el ezek a projektek?

Sok évvel ezelőtt egy reménybeli külföldi koprodukciós partner kérte, hogy Magyarország, tehát a magyar állam is vegyen részt, és állami szinten valósuljon meg a koprodukció. A Nemzeti Filmintézet akkor hajlandó lett volna erre, de az összes filmjogot magukénak szerették volna, amire nemet mondtam. Nem adom oda csak úgy senkinek. Sok helyen azt mondták a filmkészítők, hogy érdekli őket, de megvárják, hogy a könyv befusson az adott országban. Közben a külföldi kiadók nagyon örülnének, ha lenne film, mert ettől várnák, hogy a könyvek is jól fogyjanak.

Sokféle korosztálynak írsz, ovisoktól a kamaszokig. Ez a te igényed?

Ha kisgyerekeid vannak, akkor szinte csak az ő korosztályukra tudsz koncentrálni.

Nekem iszonyatosan sok energiám ment rá az anyaságra, és ezt most jó értelemben mondom.

A mesélés, a kézműveskedés, különböző programok, hogy jutunk el az oviba és hasonló kérdések. Annyira mélyen benne voltam ebben, hogy egyszerűen képtelenség volt kilépni belőle. Ami eszembe jutott napközben, és később könyv formát öltött, az ennek a korosztálynak szólt, mert egyszerűen ez volt hozzám közel. Ahogy a gyerekek cseperedtek, úgy könnyű volt nekem is váltani, de továbbra is megmaradtak a kicsiknek szóló sorozataim.

Kiknek írsz legszívesebben?

Ruminit mindig szívesen írok, ami mégiscsak öt- és tízéves gyerekeket céloz; egyébként jobb szeretem, ha kicsit nagyobbak olvassák, hétéves kor fölött. Azt mondanám, hogy nagyobbaknak, kamaszoknak írok most legszívesebben. Ott nagy szerepe van a tervezésnek, a kutatómunkának, egyszerűen szellemileg nagy a kihívás, amit nagyon szeretek.

Mi az írás folyamata nálad?

Attól függ, hogy mi a téma. Az ifjúsági regényeimet néhány esetben több mint egy éven át tartó kutatómunka előzte meg. Utánaolvasok, átnézem a szakirodalmat, ha van helyszín, mint Az őrzőknél a Mátyás-templom és környéke, akkor odamegyek felderíteni többször is. Fontos, hogy beszéljek szakemberrel. A munka másik része, hogy struktúrát találjak a történetnek. Honnan hová tartunk? Kik lesznek a szereplők? Mi lesz a fő konfliktus, és nagyjából milyen megoldást szeretnék? Sokat gondolkozom azon, hogy tudnám még izgalmasabbá tenni a történetet. Szeretem, amikor kiderül a mögöttes igazság, és hogy voltaképpen teljesen más, mint azt elsőre sejteni lehetett. Kimondottan gondolkozom olyan konfliktusokban, amelyek megvezetik az olvasót. Bár minden szó igaz, amit leírok, a végén mégis más értelmet nyer.

Minél idősebb leszek, annál többet gondolkozom a szereplők jellemén. Ez régebben abszolút ösztönös volt nálam, aztán lassan egyre tudatosabbá vált.

Az is a munka része, hogy sokat olvasom újra, javítom és pontosítom a mondataimat, hogy végül azt jelentsék, amit szeretnék. Mindezek ellenére elég gyors szerzőnek számítok. Nem lehet megspórolni a kutatómunkát, de amikor leülök írni, akkor nincs időm arra, hogy ábrándozzak és az ihletre várjak. A lényegre kell szorítkozni, ami a csövön kifér, mert szűkre van szabva az időm.

Együttműködsz az UNICEF-fel, de segíted az Utcáról Lakásba Egyesület munkáját is. Hogyan látod íróként a szerepedet a társadalmi felelősségvállalásban?

Az íróknak küldetése, hogy minél jobb szövegeket adjanak az olvasóknak, a gyerekeket olvasásra szoktassák, fejlesszék a szókincsüket – ez egy háttérfeladat számunkra. Mindezek mellett azt gondolom, hogy a teljes értelmiségi rétegnek felelőssége, hogy ne menjünk el szó nélkül az igazságtalanságok mellett, és álljunk ki azokért a dolgokért, amik mindannyiunk közös ügyei. Számomra felfoghatatlan, hogy az oktatás teljes tönkretétele, az egészségügy teljes lezüllesztése, a korrupciós ügyek ellen nem áll ki egy emberként a teljes értelmiségi társadalom. Ha a személyes szabadságunkat, a gondolkodásunk függetlenségét fenn akarjuk tartani, akkor ez összeegyeztethetetlen azzal, hogy gondolok valamit, látok egy olyan ügyet, ami miatt szólnom kellene, mert változásra volna szükség, és elmegyek mellette szótlanul.

Van mögötted Év Gyerekkönyve díj, Merítés díj, IBBY Honour List, József Attila-díj, néhány hete pedig HUBBY szerzői különdíjat kaptál. Most megjelent az első felnőtteknek szóló könyved. Hogyan látod a következő éveket, mi foglalkoztat mostanában?

Sokan kérdezték, hogy fogom-e folytatni a felnőtteknek szóló krimit, amire most nem érzek késztetést. Évek óta erős késztetésem volt, hogy írjak felnőtteknek, és elkezdtem rosszul érezni magam, hogy eddig nem tettem meg. Egy idő után elgondolkodtam azon, hogy félek-e tőle vagy képtelen, esetleg alkalmatlan vagyok rá. Az írás tárgya így találkozott a belső bizonyítási vágyammal. Most bizonyítottam és elégedett vagyok, kaptam sok jó visszajelzést, és amit ki akartam hozni a könyvből, azt sikerült. Abszolút elképzelhetőnek tartom, hogy kedvem támad majd újra effélére, de most, a közeljövőben nem hiszem. Jobban izgat, hogy az Almát és Driftert folytassam, nagyon sokan várják a harmadik részt, ezért elkezdtem már olvasni űrkutatás, kvantumfizika és fekete lyukak témakörben szakirodalmat is. Sokan várnak új Ruminit, szerencsére gyűlnek az ötleteim, ami jó, mert Ruminit írni a világ egyik legjobb dolga. Remélem, hogy jövőre, miután a Félixet befejeztem, lesz rá alkalmam. Lesznek még idén színházas újdonságok, készül egy Rumini-bábelőadás Nagyváradon, Dunaújvárosban egy rock, folk-punk musical a Firkin együttessel a Rumini Tükör-szigeten-ből, ami zseniálisan izgalmas munka. Néhány nappal ezelőtt fogalmazódott meg bennem, hogy vágyok valami egészen újra is, kitalálni egy olyan szereplőt, aki köré épülhet egy új világ és egy olyan történetfolyam, ami akár egy következő Ruminihez hasonló is lehetne.

Hogy érzed, ez a hirtelen jött felnőttnek szóló könyv hogyan befolyásolta az alapvetően gyerekkönyves profilodat?

Abban bíztam, hogy az olvasók nagyobb része majd olyan anyuka lesz, aki sok könyvemet olvasta a gyerekeknek, és kíváncsi lett arra, hogy mit tudok neki mondani. Ha nem is tudatosan, de bizonyos értelemben ez egy női krimi lett: három nő áll a középpontjában, az ő egymáshoz való viszonyuk határozza meg az egész történetet. Mindegyikük más korosztály, az egyik a húszas, a másik a harmincas, a harmadik a negyvenes éveiben jár, és az életükben van valamilyen korosztályra jellemző elakadás. Miközben próbálnak ezen úrrá lenni, összefonódik a sorsuk, és belekeverednek egy bűnügybe. Ha az volna a kérdés, hogy inkább férfiak vagy nők fogják-e szeretni a könyvet, azt gondolom, hogy inkább nők, de volt már néhány férfi olvasó, aki azt mondta, hogy ha ez tényleg úgy van, ahogy írom, akkor köszöni szépen, mert most megértett pár dolgot a feleségéről.

Hogyan látod a magyar gyerekirodalom helyzetét?

A kétezres évek eleje óta folyamatos a fejlődés. A rendszerváltás utáni teljes káosz és a Móra Kiadó hegemóniája után betört rengeteg igénytelen vacak, nyugatról behozott könyv, de a kétezres évek elejére megjelent néhány kis kiadó, akik jó, igényes magyar irodalmat minőségi illusztrációkkal jelentettek meg. Az előző nagy meseíró generáció addigra kiöregedett, Csukás István még élt, Marék Veronika, hála az égnek, még mindig él, Bálint Ágnes, Janikovszky Éva már sajnos nem, Békés Pál nagyon hamar elment – hirtelen lett egy űr. A kiadók felől érkező igény azt hozta, hogy fel is bukkantak új szerzők és illusztrátorok. Ma, ha azt hallod, hogy Pagony, Csimota, Cerkabella, akkor tudod, hogy az egy bizonyos stílus, és ott van garancia a minőségre. A Friss tinta! antológia megjelenése 2005-ben mérföldkőnek számított szerintem, egy olyan új koncepciót és gyakorlatot hozott létre, ami az azt megelőző húsz évben nem létezett arra, hogyan közöljünk jól modern gyermekverseket. Takács Mari egy olyan könyvtervet talált ki, ahol régi grafikákat és nyomatokat ötvözött a saját festményeivel, ez egy teljesen új irányt adott a korábbi gyerekirodalomnak és illusztrációnak. Most úgy érzem, kapásból fel tudnék sorolni húsz nagyon jó kortárs szerzőt, legalább ennyi jó illusztrátort is – és mindig vannak újak.

Leginkább arra volna szükség, hogy a válságos időkben – nemcsak a gazdasági válságra gondolok, hanem a kultúra zéró támogatásával sújtotta időkre – ezek a kis és közepes kiadók megmaradjanak, és az alkotók megélhessenek abból, hogy írnak.

Persze ehhez az is kell, hogy az olvasóknak legyen pénzük könyvekre is.

Van valaki, akit szakmai előképnek tekintesz?

Imádtam Janikovszky Éva műveit, Bálint Ágnest mint személyt és az ő meséit is szerettem, de Janikovszkyt szerzőként jobban. Lázár Ervinnek minden írásáért odavagyok, és Csukás Istvánért is. Mi rengeteget kaptunk gyerekként ettől a generációtól. Kezdő íróként én Marék Veronikától kaptam sokat, ő mindig szeretettel, nyitottsággal és segítő szándékkal fordult felém, ilyen értelemben nekem ő etalon és egy nagyon fontos személyiség. De meg tudok nevezni olyan, velem nagyjából egykorú és nálam fiatalabb szerzőket, akikkel a beszélgetéseinken keresztül és azáltal, hogy olvassuk egymás műveit, folyamatosan inspiráljuk egymást. Ilyen Mészöly Ági, Kertész Erzsi, Szabó Borbála, Wéber Anikó, Gimesi Dóra. Nagyon jó a kapcsolatom Harcos Bálinttal, Molnár T. Eszterrel, Dániel András pedig jó barátom. Kiss Judit Ágnestől nemrég olvastam a Zsálya hercegnőt, a második rész olyan emberi mélységeket tár föl, hogy ennek hatására most kifejezetten késztetést érzek, hogy az én meséimbe is kerüljenek líraibb részek. Nem azért, mert őt akarom utánozni, hanem egyszerűen adott valamit, amivel érdemes tovább dolgoznom a magam eszközeivel.