Idő feletti hatalom – Beszélgetés Pék Zoltán műfordítóval

Műfordítói pályád előtt jazz-zenészként kerested a kenyered, de a zenének az angol nyelvvel való kapcsolatod szempontjából is kitüntetett a jelentősége – nyilatkozataidból tudható, hogy kezdetben nem értetted kedvenc előadóid dalszövegeit, és többek között ezért vágtál bele a nyelvtanulásba. Kijelenthető, hogy a műfordítás a zene közvetítésével érkezett el hozzád?

Nyilván senkinek nem mondok újat azzal, hogy a mai viszonylatokhoz képest a nyolcvanas évek szinte elképzelhetetlenül más életkörülményeket jelentett. Nem volt például internet, ami lehatárolta annak a vidéki srácnak az értelmezési lehetőségeit, aki egyre jobban érdeklődött a zene és az angol nyelv iránt. Emlékszem, a nyelvtani ismeretek teljes hiánya miatt éveken át egy picike szótár segítségével próbáltam megfejteni az angol szövegeket. Ennyiből igen, kijelenthető, hogy a zene vezetett el a műfordításhoz. Egyébként nagyon szerettem gitározni, a kilencvenes évek elején, miután Budapestre költöztem, heti három-négy éjszakát voltam színpadon különböző formációk tagjaként, de volt, hogy ötöt is lehúztunk zsinórban – akkoriban igény volt a budapesti szórakozóhelyeken az élőzenére, és jobban megfizették a zenészeket, mint manapság. Később, a kilencvenes és a kétezres évek fordulóján, a jazz-popban utazó Wei Wu Wei tagjaként, amellyel lemezt is csináltunk, már el sem tudtam képzelni, hogy lesz majd az életemben valami, ami fontosabb, mint a zene. De aztán elkezdett foglalkoztatni a novellaírás, egyetemre mentem, és a tanulmányaim miatt ki is léptem a zenekarból. Már nem csak autodidakta módon foglalkoztam az angollal, komolyan vettem a tanulást, fordítgattam magamnak, amivel párhuzamosan a zene lassan háttérbe szorult. Hamar bebizonyosodott, hogy nincs visszaút, hiszen

szabadúszó műfordítóként, akinek ráadásul ez a munka a fő bevételi forrása, napi hét-nyolc órát kell gépelni, ami eléggé igénybe veszi a gerinc mellett többek között az ujjaimat is,

vagyis egy jó ideje már fizikailag sem érzem magam képesnek arra, hogy fejlesszem vagy egyáltalán szinten tartsam a gitártudásomat. Huszonhat éve jelent meg az első fordításom, az utóbbi egy-másfél évtizedben pedig évi tíz-tizenöt könyvet ültetek át magyarra, szóval nem igazán van energiám másra. Egyébként ezt soha nem éltem meg lemondásként, mert az olvasásnak gyermekkorom óta nagy szerep jut az életemben. Az első meghatározó élményt a Robinson jelentette a számomra. Emlékszem, ültem az udvaron, már sötétedett, de én még mindig olvastam, és hiába szóltak rám, hogy hagyjam abba, nem törődtem mással, csak a könyvvel. A munkában is ezt vagy az ehhez hasonló tapasztalatokat keresem, a történet, a történetmesélés foglalkoztat, ha tehetem, csakis olyan könyveket vállalok el, amelyek már az első néhány oldallal magukba rántanak. Ilyen volt például Matthew McConaughey kötete, a Zöldlámpa. Bár önéletrajzot kevésszer fordítottam az eddigi pályámon, ezzel kivételt tettem, mert elég erősen lehetett érezni benne az elbeszélés sodrását, a történet erejét, ami nekem különösen fontos.

Szabadúszóként megteheted, hogy visszautasítasz kiadói felkéréseket? Van szabadsága egy főállású műfordítónak?

Igaz, megtehetem, hogy elutasítok bizonyos megkereséseket, de ha egy kiadónak sorozatosan nemleges választ adok, akkor fennáll a lehetőség, hogy például a negyedik kötettel már nem engem keresnek meg. Ami érthető, mert ebben a szakmában elképesztő hajtás van, és a fokozott iramban nem lehet mindig csak a saját esztétikai értékítéletünk alapján dönteni. Ugyanakkor a technikai kérdéseknek igenis teret kell adni. Vegyük például a szlenget. Ha most egy ifjúsági könyvet ajánlanak, amelyet X író a mai Y nemzetiségű fiatalok beszélt nyelvén írt, biztos, hogy nem vállalnám, mert nem tudom, hogyan beszélnek a mai fiatalok ebben vagy abban az államban. Egyébként pedig mindenkinek az az érdeke, hogy azt a könyvet fordítsd le, amelyet igazán szeretsz, amelyhez megvan a technikai tudásod, mert csakis úgy lehet tartani az elvárt sebességet, ha mindenki motiváltan, a legjobb tudása szerint dolgozik. Nyilván más szempontok alapján is mérlegelek, például

egy krimivel jellemzően könnyebben elboldogulok, hiszen a lektűrök nemcsak könnyen olvashatók, hanem könnyen is fordíthatók,

így az ilyen megkeresésekre bátrabban mondok igent. És arra is koncentrálni kell, hogy ma már a határidő különösen kényes eleme a munkának, a kötbérfizetési kötelezettségek miatt sem tehetem meg, hogy napokkal vagy hetekkel a kitűzött dátum után adom le a kész anyagot. Az évek során egyébként, azt hiszem, sokkal feszesebb lett a tempó, illetve szigorodott a rendszer, a fordító ma vállalkozói engedéllyel bíró szakmunkásként dolgozik, akinek ahhoz, hogy egyáltalán dolgozhasson, eleve ki kell termelnie a vállalkozása költségeit. Ha valaki ebből akar élni, napi penzumokat kell vállalnia és teljesítenie. Ugyanakkor, ha műfordító vagy, akkor otthonról dolgozol, egyedül, azaz nem áll feletted senki, hogy beossza az idődet. Ezt azért mondom, mert bizony van olyan nap, amikor beledöglök, de hiába, mert egyszerűen nem megy. És akkor nem dolgozom, hanem csinálok valami mást. Igaz, az elmaradást behozom szombaton, vasárnap vagy karácsony napján, mert nekem ez így éri meg, erre van szükségem, a szabadságra, az időm feletti hatalomra ahhoz, hogy dolgozni tudjak. Persze az is igaz, hogy ebben a bizonytalan létformában valójában nincs szabadság, hiszen adódnak olyan időszakok, amikor ha beteg vagy, akkor is dolgozni kell. Ez lehet, hogy túl pesszimistán hangzik, ezért hozzá is teszem rögtön, hogy végső soron nem a pénzért csinálom. Én azért olvasok, hogy ne legyek itt. Hogy megtapasztaljak más világokat, amelyek elütnek attól a mindennapi valóságtól, amelyben élek. Egyfajta menekülés ez, ami nem minden ízében független a politikától, de nem is lehet egyértelműen megfeleltetni neki. Legalább azóta bennem van ez a vándorlásvágy, amióta a Robinsont először olvastam. Ez a késztetés határozza meg az életemet.

Ahogy már utaltál is rá, fordítói pályád még az internet magyarországi elterjedése előtt indult. Hogyan változott meg az internet térnyerésével a műfordítói praxis?

Az első és ma már talán a legkevésbé meglepő fejleménye ennek a történetnek a kézírás elhagyása volt. Az első pár regény fordítását kézzel végeztem, és nagyon nehezen tudtam boldogulni a gépeléssel, mert a gondolkodásom ritmusát is a kézzel írás határozta meg. Most meg már a kézírással történő munka nem megy, bár az is igaz, hogy ma az általánossá lett felgyorsult tempónak megfelelően nem is lehetne a régi, egyébként jól bevált módszerekkel dolgozni. A gépi szótárak megjelenése egyfelől nagyon sokat könnyített a munkán, hiszen az irodalmi nyelv is gyorsabban változik, nagy számban találkozni olyan kifejezésekkel, amelyek jelentéseinek nem lehetne utánajárni úgy, ahogyan régebben tettük, azaz könyvtározással. Másfelől azonban nem feltétlenül lett egyszerűbb a dolgunk, hiszen sok hülyeség olvasható a gépi és az online szótárakban is, résen kell lenni ahhoz, hogy kiszűrjük a hibákat.

A szakmára nézve talán ez az, ami az online jelenlét legnegatívabb következménye lett, a gyorsaságkényszer.

Nem tesz jót se a könyvkiadásnak, se a könyvek minőségének, mert az egy-egy könyvre elkülöníthető fordítói idő drasztikusan lerövidült, a szoros határidőknek történő kiszolgáltatottságban pedig egyszerűen képtelenség kiszűrni minden hibát. Ráadásul nemcsak a fordítónak, hanem a szerkesztőnek és a korrektornak is ilyen nyomás alatt kell dolgoznia... Egyébként a kiadói döntéshozók sincsenek sokkal kezelhetőbb helyzetben. Gondolj bele, ma már nem az van, hogy három éve megjelent egy kötet, és most annak a magyar kiadásáról kell dönteni, megvizsgálva például az eddigi nemzetközi visszhangot. Az ügynökségek megkeresik például a magyarországi intézményeket, hogy jövőre meg fog jelenni egy könyv, igaz, még nincs megírva, de az első fejezettel már elkészült a szerző, tessék, itt van, kéritek-e, vagy sem. A kiadóknak tehát előre kell gondolkodniuk, és bizonyos értelemben együtt kell dolgozniuk a külföldi intézményekkel. Egyébként ez szerintem rendben is van így, ekkora tempóigény mellett szükség van a biztonságot és stabilitást adó szervezettségre, csak hát különös belegondolni, hogy tulajdonképpen kéziratokról van szó, hogy olyan könyvekről születnek döntések, amelyek még meg sincsenek szerkesztve. Mi, fordítók, főleg a világnyelv angol esetében, sokkal kevésbé látunk bele a globális döntési folyamatokba. Ezekre talán csak az olyan kevesek által beszélt nyelvek, kevésbé ismert és/vagy nehezebben hozzáférhető irodalmak esetében van lehetősége hatást gyakorolni a fordítóknak, mint például a flamand.

Ez zavar téged? Lenne rá igényed, hogy beleszólhass, mi kerül a magyar olvasók elé például az Egyesült Államok irodalmából?

Mivel több mint két évtizede vagyok a pályán, mostanra kialakultak azok a baráti-szakmai kapcsolataim, amelyeknek köszönhetően általában az ízlésemnek megfelelő szövegekkel keresnek meg. Egyébként nem hiszem, hogy meg tudnék felelni azoknak az elvárásoknak, amelyek elől a döntéshozók nem térhetnek ki.

Érdekes, hogy miközben a kiadói világban kéziratokra köttetnek üzletek, a műfordítás elméletével foglalkozó szakemberek rengeteg időt töltenek az újrafordítás kérdéseivel.

Nemrégiben William Faulknerről kérdezett egy újságíró, és többek között arra volt kíváncsi, hogy érdemes lenne-e újrafordítani a műveit. Azt gondolom, hogy az újabb kiadványoknál annyira nagy a nyomás, ráadásul annyira sok a klasszikus, hogy egyszerűen nincs elég kapacitás az újrafordításra. Egyébként a klasszikusok, mint Faulkner esetében is az a helyzet, hogy baromi jó fordítások állnak az érdeklődők rendelkezésére, nem igazán van értelme újra elővenni őket. Például Göncz Árpád ültette át magyarra Faulkner Fiam, Absolon! című regényét, amely zseniálisan sikerült. De említhetném Kurt Vonnegut nevét is, akinek magyarul elérhető szövegei Borbás Mária munkáját dicsérik (tegyük hozzá rögtön, hogy a Vonnegut-fordítások esetében nem példa nélküli, hogy többen is dolgoztak egy szövegen), és azok mind jók, tehát fölösleges lenne ismét nekiugrania valakinek. Igaz, a mozgósított szókincs biztosan modernebb lenne, de hát ez nem jelenti azt, hogy az új fordítás jobban is teljesítene a korábbinál. A műfordítás nem arról szól, hogy átültetsz egy szót, egy mondatot vagy egy bekezdést. Mindennek illeszkednie kell mindenhez, és azért ez nem mindig könnyű feladat.

Talán kevesen tudják, hogy háromkötetes író vagy – az 1999-es Barátok és egyéb utánfutók, valamint a 2003-as Elbújik a fénybe című novelláskötetek után 2015-ben jelent meg a Feljövök érted a város alól című disztópikus regényed. Ha egymás mellé rakjuk az írói és műfordítói munkáidat (utóbbiak száma a háromszázat is megközelíti), akkor nagy aránytalanságra lehetünk figyelmesek. Író vagy, akiből műfordító lett? Vagy műfordító, akinek írói ambíciói is vannak?

A kilencvenes évek derekán szinte havonta jelentek meg novelláim irodalmi folyóiratokban, ezekből gyűjtöttem össze a legsikerültebbeket az említett két novelláskötetbe. Az egyetemmel, sőt inkább a műfordítással hagytam abba az alkotást, mert azt egyre jobban megszerettem, és a visszajelzések miatt ma már határozottan úgy gondolom, hogy következetes, átgondolt döntést hoztam.

Inkább legyek jó műfordító, mint közepes író.

Egyébként többen is kérdezték már tőlem, hogy annyi könyvet fordítok, köztük rengeteg regényt, egészen hosszúakat is, hát miért nem írok végre egyet, ennyi olvasás és fordítás után nyilván látnom kell, hogyan érdemes nekiállni. De ez nem így működik. Van három könyvem, de ettől még nem tartom magam írónak. Ha három műfordításom lenne, akkor nem tudnék műfordítóként se gondolni magamra. Az írás és a műfordítás műveléséhez sokkal nagyobb elmélyültségre van szükség. Ehhez pedig idő kell.

A műfordítás alkotómunka?

Erre nem tudok határozott választ adni. Mert ha például a szóviccekre gondolok, amelyek átültetése elképesztően izgalmas, a kreativitásnak jóval nagyobb teret adó feladat, akkor igen, de azért a szövegtől való eltéréseknek, az önálló szépirodalmi ötletek érvényesíthetőségének megvannak a maguk korlátai. Én szeretek közel maradni a szöveghez, amennyire csak lehet, bár sokak szerint esetenként egészen távol kerülök tőle.

Ezt hogyan kell érteni?

Pontosan nem tudom, mire gondolnak, akik ezt mondják, mert az, hogy egy műfordítást valaki magyarosnak érez-e, vagy sem, sokszor egészen szubjektív értékítélet eredménye. Engem egyébként inkább a hangkeresés és a hangadás mozzanatai szoktak foglalkoztatni. Arra törekszem, hogy ne egyetlen, átfogó műfordítói nyelven gondolkozzam, hanem belebújva az adott szerző bőrébe, már amennyire ez egyáltalán lehetséges, mindig valamiféle sajátos orgánumot alakítsak ki. Most dolgozom egy szövegen, az oklahomai cheyenne és arapaho törzs tagja, az indián Tommy Orange írta, akinek korábban lefordítottam a There There című debütáló regényét, amely Sehonnai címmel jelent meg a 21. Század Kiadó gondozásában. Baromi jól ír a srác, de nagyon nehéz megtalálni a fejezetekhez illő hangokat, mert néhol belebújik a szereplőibe, mintha átadná nekik a szót, aztán magukra hagyja őket, kívülről beszél róluk, a mondatok pedig összekuszálódnak, félig élőbeszédszerű, félig míves írott szövegre emlékeztető textúrát hoznak létre. Nagyon érdekes tapasztalatokkal jár ez a munka, rettentően élvezem, annál is inkább, mert miközben ilyen megoldásokkal foglalkozom, szükségszerűen egy másik szövegváltozat alakul ki a kezeim közt. Az ebben a szép, hogy ha más fordítaná le ugyanezt a könyvet, akkor ő egy másik, az enyémmel korántsem mindenben egyező variánst hozna létre, és alighanem én is más szöveget adnék ki a kezeim közül, ha ezt a munkát nem idén, hanem jövőre kellene elvégeznem. Mindenesetre alárendelem a saját variánsomat a forrásszövegnek, hiszen hű akarok lenni hozzá, vagyis még annak ellenére is felállítok valamiféle hierarchiát magamban, hogy variánsnak nevezem a fordításomat.

A történelem számos példát szolgáltat arra, hogy a műfordítóknak nemcsak a forrásszöveghez kellett igazodniuk, hanem az ideológiai kívánalmakhoz is. A műfordítás tehát bizonyos korszakokban, például a kommunista diktatúrákban, egészen súlyos politikai tétekkel bíró tevékenység volt. Pályád során érzékeltél-e valaha hasonló terheket?

Mindenki tudja, hogy a közelmúltban a nemzetközi színtéren történtek már olyan esetek, amikor egy-egy könyvben a politikai korrektségre hivatkozva átírtak bizonyos kifejezéseket. De ilyenkor a fordítónak szerintem nincsen felelőssége, pontosabban nem őt kell felelősségre vonni, mert az említettekhez hasonló, talán cenzúrának is mondható változások mindig kiadói döntés eredményeiként következnek be. Ha a kiadó megkér, hogy az általa problémásnak talált helyeken így és így járj el, de te nem ennek megfelelően cselekszel, mert nem akarod károsítani a forrásszöveget, akkor ott a szerkesztő, aki a kiadói érdekeket képviselve majd elvégzi helyetted az előirányzott korrekciókat.

Olyanra viszont már volt példa, hogy az egyik munkám vonatkozásában szexuális identitással és gyermekvédelemmel kapcsolatos kérdéseket tettek fel nekem,

de akkor is a forrásszöveg sérthetetlenségét képviselve jártam el. Mondom, ez a kiadó felelőssége, nekem jellemzően eddig ezzel nem kellett törődnöm.