Egy családregény kezdete – Kritika Biró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című regényéről

„[…] igazából nincs mit megírni ezen az életen” – szögezi le Biró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című regényének elbeszélője, vagyis az író maga, de ennek ellenére bizonyítani szeretné tanárai, családja és szerelme, Sára előtt is, hogy tud regényt írni. Egyetemi tanulmányai mellett több íróiskola és alkotótábor munkájában is részt vett, „tanult írni”, elsajátította a „fineszeket”. Talán épp ennek köszönhetően képes az íróvá válás népszerű és elterjedt attitűdjét belső perspektívából, iróniát meghaladó szarkazmussal ábrázolni. A maró (ön)gúnyból jut bőven a készülő mű más fejezeteibe is.

Előképei regényről szóló regények lehetnek: Sinkó Ervin Egy regény regénye című művétől Nádas Péter, Mészöly Miklós, Lengyel Péter, Bognár Antal, Tolnai Ottó hasonló elbeszélői munkáin át Háy János analóg alkotói magatartásáig, amely legutóbb Boldog boldogtalan című 2024-es regényében érvényesült.

A mellék- és epizódszereplők (az elbeszélő öccse és a nagyapja) mellett, akik egy-egy új vagy eltérő szemponttal gazdagítják a narráció rálátási távlatait, három olyan konstans hőse van a regénynek, aki „bele is szól”, szuverén látás- és beszédmódjával alakítja vagy kétségbe vonja a történet hitelességét. Ilyen szereplő az anya, az apa és az író kedvese.

A „született” regényhős

Az ismert férj árnyékában élő és elhanyagolt sportolófeleség, a regényíró édesanyja kiváló elbeszélő és „született” regényhős. Dús fantáziája és az ezotéria iránti rajongása nemcsak idősebb fia számára jelent gazdag élményforrást az íráshoz, hanem így tölti ki tartalommal, semlegesíti semmitmondó életük sivárságát is.

Nyers, erőszakos és hímsoviniszta apja (aki a főszereplő nagyapja is egyben) zsarnokoskodása elől még a tizennyolcadik születésnapja előtt szökik el a fővárosba, ahol kezdetben egy számára rendkívül vonzó, de valójában az ördögtől is alig szebb, látszólag nagymenő kalandor, de igazából csak egy kisstílű bűnöző, Ábrahám oldalán él izgalmas, a törvényt rendre megkerülő életet. Ebbe a kétes üzletek, a kocsilopás és a hatóság félrevezetése éppúgy beletartozik, mint a lebukás veszélye. A szőke herceg Al Caponéról ugyan hamar kiderül, hogy csak „egy békásmegyeri suttyó”, akinek sármos vonásait már a húszas évei végére „leradírozza” az anyag, de a börtön réme csak évekkel később, váratlanul köszönt be az életükbe. A már kétgyermekes, és az ismert sportoló férj oldalán élő asszonyt a rendőrség éjszaka rángatja ki az ágyból. Letartóztatják, de a fogdából rövid időn belül, magyarázat nélkül kiengedik.

Az elbeszélő folyamatosan relativizálja történetei valóságértékét, amikor megjegyzéseket fűz saját írásához. Az anya történetével kapcsolatban többek között a következőket jegyzi meg: „Ilyen kliséket is írhatnék most ide, jól jönne egy kis nyomorpornó, hogy fogyjon a könyv, meg hogy érthetőbb legyen anyám karaktere…”

Tovább fokozza az olvasó bizonytalanságát, hogy az egykori nagymenő, de az elbeszélés aktuális idejében kiégett, (állítólag) rákos daganattal küszködő, már az új családjával élő apa is beleszól, kijavítja vagy kétségbe vonja az elbeszéltek hitelességét. A volt felesége ábrázolását eltúlzottnak, saját színre lépését, amikor vezetés közben idegesen rángatja a sebességváltót, kimódoltnak titulálja: „[…] Nem élted át. És semmi sem úgy volt, ahogy azt elképzeled. Szerinted anyád tényleg ilyen volt? De most ez csak egy példa. Egy ilyen nőbe szerettem én bele? Azt meg hagyjuk is, hogy nem kéne azért felnyalni mindent, ami kijön a száján, tudom, hogy az anyád, de akkor is eloszthatnád kettővel a sok hülyeséget.” Másutt saját elbeszélői kompetenciáit vonja kétségbe: „De nem stimmel ez se, valójában fogalmam sincs, hogy apám mivel próbálna felszedni egy csajt, én már csak azt a karaktert látom, aki itt van ezen a lapon, és ez a valaki még akkor is a macsót alakítja, amikor évekkel később esti mesét olvas nekem az ágyban.”

Riválisok

Az apa távolságtartó, fölényes és kioktató. Van benne valami narcisztikus, ahogy igyekszik letörni a fia ambícióit, kétségbe vonni megértéseit és sikereit. Néha egészen „meredek” javaslatokkal és erősen ironikus észrevételekkel áll elő, ami újfent megkérdőjelezi az elbeszélés komolyságát. Például: „[…] csinálhatnál hülyét magadból is. Írhatnál, mondjuk arról, amikor nem állt fel három hétig, és én fizettem neked a pszichológustól kezdve az urológusig mindent.” Vagy: „És hát elmúltál tizennyolc. Kamuzzál csak, ameddig bírod szusszal. De azt tudjad, hogy felnőtt majd akkor leszel, ha tényleg bedobom én is a törölközőt, mint nagyapád szegény, és össze kell rántanod három nap alatt egy hagyatékit meg egy temetést.”

A regényíró kedvese, Sára szintén regényt ír, emellett az első olvasója és kritikusa barátja alakuló művének. Magatartása szintúgy nem mentes a féltékenységtől és – mert képzettebb irodalmárnak tartja magát a fiúnál – a leminősítő megnyilatkozásoktól sem. A világról és a regényirodalomról szóló eszmefuttatásai fölöslegesen aprólékosak, lamentációi hosszadalmasak, fejtegetései önmagukba fordulóan unalmasak. Reakciói gyakran hisztérikusak, irigyek, kiszámíthatatlanok. Kapcsolatuk egy háztartási mintaboltban ér véget, miközben soha létre nem jövő közös otthonuk tárgyait próbálják ki. Giccsbe hajló szentimentális befejezése lesz így a Sára-történetnek, alakja is – minden radikálisan feminista megnyilvánulása ellenére – élettelen papírmasé marad. Pontosabban: ő az egyetlen igazi regényhős – noha a könyv végi kötelező köszönőszöveg hivatkozik egy Sára nevű személyre, tehát valós személynek is tekinthetjük. Feltehetően így képzeli el egy huszonéves fiatalember – a környezetében ható erősen maszkulin minták alapján – az ideális értelmiségi nőt, aki egyesíti magában a vágykeltő „dögös”, a nőies és a feminista jellemvonásait.

A világ, amely körülveszi, s amely a regénye „anyagát” is szolgáltatja, durván, sőt erőszakosan maszkulin jellegű. Hímsovén és szexista attitűdöket preferál. Erről tanúskodnak a regény uszodai jeleneteket ábrázoló fejezetei, amelyekben a gyengéket zaklató, az eltérő viselkedésmódokat mindenáron eltipró közösségi szellemiséget leplezi le a versenysportba belekényszerített elbeszélő. Ezt a magatartást képviseli az élsportoló apa, jeleníti meg a vízilabdaedző és az edzései, ahol a legfontosabb nevelési elv a betörés és a megalázás. Áttételesen ugyan, de erről szólnak az anya történetei is. Utóbbi narratíva legjellemzőbb pillanata, amikor férje szeretőjével megy leszámolni egy kávézóba, beveti a férfielvű társadalom összes preferált szexista értékét, majd döbbenten tapasztalja, hogy egy más elvek formálta közegben ezeknek nincs sem jelentése, sem hatóereje: „[…] ahogy nézte őt az ajtóból, megértette, hogy nem számít ez az egész, felesleges volt kicsípnie magát, mert nem tudott volna úgy felöltözni, hogy ne ő legyen ebben a kávézóban a legjobb nő, de pont ez az, amiből az apánknak most már egy életre elege van, ami miatt előbb vagy utóbb úgyis elhagyná őt.” Ezzel a felfogással és magatartással szakít az elbeszélő is, amikor többé nem hajlandó uszodába menni, s ennek kivetülése az is, hogy felnőtt korában képtelen elviselni a „szőrös test” látványát, meg a férfitest árasztotta „oroszlánszag”-ot.

Pontos kritika és ütős fordulat(ok)

Az anya – legalábbis az elbeszélő által közvetített perspektívából – elszenvedője és haszonélvezője a rendszernek, együtt sodródik vele, kihasználja anomáliáit, de intellektuális értelemben nem képes felülemelkedni rajta. Mégis – bár érzelmi alapon – ő fogalmazza meg a legpontosabb kritikai ismérveket működéséről: „Mi egy defektes család vagyunk, ezt én beismerem nektek szívesen. Apátok a legdefektesebb, szerintem ez nem szorul különösebb magyarázatra, de nem fogok itt úgy csinálni, mintha ő lenne a hibás mindenért.”

Az igazi leleplezés és fordulat azonban a kívülálló és mellékszereplő fiatalabb fiúhoz, az elbeszélő öccséhez fűződik. Véletlenül tanúja lesz annak a telefonbeszélgetésnek, amelyet apjuk a szeretőjével folytat, minek következtében nemcsak az apaképe rendül meg végérvényesen, hanem az anyját és a bátyját is szembesíti családi életük, történetük hazugságaival. Nem csak arról van szó tehát, hogy a regényben leírtak jelentős mértékben kitaláción alapulnak, hiszen ez a regény egyik konstruktív eljárása, hanem magának a regényírásnak az esetlegességére és a narráció viszonylagosságára is ráébreszti az írót. Arra jön rá ebből, hogy valójában mindegy, ki mit gondol az általa elbeszéltekről, s hogy mennyire tartja valóságosnak azokat, mert az eredmény (a megértés) személyes átéltség és egyéni perspektíva függvénye. Ezért van, hogy az apa szempontjából ugyanazok a jelenségek eltérő módon értelmeződnek és manifesztálódnak, hogy az anya egészen másféle konzekvenciákat von le az egyes történésekből, mint családjának más tagjai, s hogy az öccse is egészen egyedi módon éli át az eseményeket: „neki nincsenek meg”, vagy „nem úgy vannak meg” családjuk történetei, mint neki vagy az anyának.

A különböző perspektívák összemosása vagy szembeállítása miatt egyre nehezebben különböztetjük meg a regényfikciót a valóságtól, a valóban megtörténteket a regényben történtektől. Végül az a sejtésünk támad, hogy már az elbeszélő sem képes határvonalat húzni a regény és az élet valósága között.

A legkegyetlenebb döfést azonban azzal ejti olvasói önbizalmunkon az író, hogy saját névváltoztatásáról helyez el utalásokat az elbeszélésben. Az olvasónak, aki a regény elején meg van győződve arról, hogy egy önéletrajzi ihletettségű családtörténetet olvas, mert énelbeszélőjét ugyanúgy hívják, mint a hús-vér írót, rövidesen rá kell ébrednie, hogy ez egyáltalán nem biztos, hogy így van. Mert nem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy akkor melyikük változtatta meg a nevét, azaz választott írói nevet magának: az író vagy az elbeszélő.

Nevetni önmagunkon is lehet

Biró Zsombor Aurél első regénye azért jól működő és egyéni nyelvet megszólaltató családtörténet-narratíva, mert valójában nem az autofikció újabb magyar változatát írta meg, hanem annak a paródiáját. Görbe tükröt tart nemcsak a kortárs magyar prózát alakító műfajtrendek alkotói elé, hanem saját korosztályát, a Z generációt is szembesíti a divatmagatartások anomáliáival. Az elsőként említett jelenség alatt a kortárs magyar trauma- és betegségirodalom túlburjánzását kell értenünk, azt az elképzelést, hogy a hatásos irodalmi „belépőt” csakis az elbeszélő által gúnyosan említett „nyomorpornó” garantálhatja. Ennek legerőteljesebben akkor mutatkoznak a hátulütői, amikor az elbeszélőnek erről nincsenek valós vagy hiteles forrásból vett tapasztalatai. Csak elképzeli a mélyszegénységet, a családi erőszakot vagy az abúzust, miközben értelmiségi, középosztálybeli szempontjaihoz nem társul kellő empátia sem. Sőt, arra is van példa, hogy utóbbi hiányát valakik épp a vagányság jellemzőjeként próbálják meg irodalmilag eladni.

Nem Biró Zsombor Aurél az első és egyetlen író, aki az utóbbi egy-két évben elbeszélői ötletének kudarcáról írt regényt. Ilyen kísérlet volt például Mán-Várhegyi Réka Vázlat valami máshoz című műve is 2022-ben. Biró azonban ennél is tovább lép, és az ilyen regényekben törvényszerűen megjelenő pszichoterapeuta segítsége helyett természetes módszerekkel igyekszik orvosolni a kudarcélményt. Azt mutatja meg, hogy a sikertelen kísérletek nevetésre is késztethetnek bennünket. Mi több, önmagunkon is felszabadító erővel lehet gúnyolódni.

A Visszatérő álmom… hosszú és majdnem megjegyezhetetlen címével a magyar könyvkiadásban is előtérbe kerülő önmenedzselő programokra, marketingfogásokra utal. Arra a generációs elképzelésre játszik rá, hogy a sikerregény írásához nemcsak tehetségre, „nagytörténetre”, regényírói vízióra, hanem különböző írói műhelyekben való részvételre, vezető kiadók általi íróvá avatásra is szüksége van az „írópalántának”.

A bevezetőben regényről szóló regényekről, olyan narratívákról esett szó, amelyek sorába Biró Zsombor Aurél műve is beilleszthető. Innovatív jellegét viszont az adja, hogy nyelve által módosít is ezen a műfaji trenden. Poétikai kérdésekről fogalmaz meg kritikát úgy, hogy beszédmódja teljesen eltér előképeinek tudományoskodó nyelvezetétől, vagy ha mégis él ezekkel az értekezői és elméletírói fordulatokkal, azt „röhögve” teszi. A Visszatérő álmom… ezért könnyed, sőt szórakoztató olvasmány – nem csak bölcsészek számára.