Mindig új regény – Háy János Völgyhíd című új regényéről

Háy János Völgyhíd című új regénye egy generációs narratívát követ, 16–17 éves magyar fiatalok életkörülményeit ábrázolja napjainkban. A történet helyszínét a szereplők családi környezete mellett egy kisvárosi kollégium adja, ezek játszanak kulcsszerepet fejlődésükben és társadalmi interakcióikban. A regény főszereplői, Péter és Deda a lázadás archetípusait jelenítik meg, míg több név nélküli karakter az adaptációt és a rendszerbe való beletörődést szimbolizálja. A történet kitér a fennálló (és a mindenkori) társadalmi rendszer pénzcentrikus jellegére, és természetesen bemutatja, illetve vizsgálja annak a kamaszok életére gyakorolt hatását. A regényben különleges helyet foglal el Zsófi karaktere: ő Deda húga és egyben Péter szerelme. Péter és Zsófi kapcsolatában Háy a kisajátító szerelem jellemzőit és annak pszichológiai hatásait a serdülőkori dinamikában mutatja be. A fiatalok életszemléletének alapvető aspektusa az a meggyőződés, hogy a 30 év felettiek már „öregek”, ami egybevág a fiatal kori életfelfogás és a korral kapcsolatos attitűdök kutatásainak eredményével. A regény komplexitását (pop)kulturális (Pál Utcai Fiúk zenekar koncertje, dalszövegek) és klasszikus (Sienkiewicz Quo vadis című regényének filmes adaptációja) utalások is erősítik, ezek a fiatalok idővel kapcsolatos reflexióit is szemléltetik.

A mű tragikus és elkerülhetetlennek tűnő következményekkel végződik, ami az olvasó számára egyetemes jellegű üzenetet közvetíthet a túlélésről és a túlélés folyamatának megértéséről.

A regény hátoldalán található idézet – „Azoknak, akik túlélték, és azoknak, akik épp most élik túl" – szintén a mű egyetemes érvényét hangsúlyozza, míg az alcímben olvasható „Felnőttek ellen” meghatározás a szöveg hatásának írói szándékát is megjelöli, mégpedig világosan és kizárólagosan. Háy karakteres stílusával a múlt és jelen összetett kapcsolatát tárja fel, és egy egyedi, atmoszferikus világba kalauzolja az olvasót. A Völgyhíd ugyanakkor nem csupán egy fizikai helyszínt jelöl, hanem metaforaként is szolgál, hidat képezve a múlt és a jelen, a valóság és a mítoszok, valamint az emlékezés és a felejtés között. A regényben az öngyilkosság témája különös figyelmet kap, amelyet a szerző bátran és részletekbe menően tárgyal. Ezenfelül a mű a történelmi események és a családi múlt hatását az egyéni sorsokon keresztül is feltárja, komplex és sokrétű karakterekkel, rövidségükben is részletes leírásokkal és súlyos párbeszédekkel életre keltve a kisvárosi kollégiumi-iskolai életet ugyanúgy, mint a bemutatott családok életét.

A serdülőkori öngyilkosság egy rendkívül súlyos társadalmi és mentális egészségi probléma, a WHO jelentése szerint az öngyilkosság a 15–29 éves korosztályban a második leggyakoribb halálok. Ez a korcsoport jellemzően nagy fokú érzelmi ingadozásokat és pszichoszociális változásokat él meg, amelyek fokozhatják a szorongás, a depresszió és az egyéb mentális egészségügyi problémák kialakulásának kockázatát. A serdülőkorban bekövetkező öngyilkosságok mögött különféle okok állhatnak, például családi problémák, iskolai nyomás, zaklatás, a szexuális identitás válsága vagy kábítószer-használat. Különböző tanulmányok szerint az öngyilkosságot megkísérlő serdülők 70%-a tapasztalt valamilyen formában családi konfliktust vagy bántalmazást. A megelőzés és a korai beavatkozás kulcsfontosságú (mint például az iskolai mentálhigiénés programok), valamint a családok és a közösségek támogatása jelentősen csökkentheti az öngyilkosság kockázatát. Általánosságban a serdülőkori öngyilkosság megelőzése összetett feladat, amely globális összefogást, társadalmi tudatosságot és a mentális egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés javítását igényli. Az öngyilkosság Magyarországon, különösen a serdülőkorúak körében, jelentős társadalmi problémát jelent. A rendelkezésre álló adatok alapján évente átlagosan 1700-1800 befejezett öngyilkosság történik, a 15–19 éves korosztályban elkövetett öngyilkosságok száma 2013 óta nem csökken. Európai összevetésben hazánk a 12. helyen áll ezen a listán, körülbelül 5 öngyilkossággal a 14–19 éves korcsoportban százezer főre vetítve. Mindez hangsúlyozza a serdülőkorúak öngyilkosságának súlyosságát Magyarországon, és rávilágít arra, hogy bár az elmúlt évtizedekben javult a helyzet, még mindig komoly aggodalomra ad okot, hogy az 5 befejezett öngyilkosság éppen 5-tel több, mint amennyit el szabadna viselni, mint amennyit fel lehet fogni, fel lehet dolgozni.

A téma nem vész el, csak évről évre átalakul

A regény története meglehetősen kalandos és immár több évtizedes. A jelen kiadás bemutatóján maga a szerző beszélt arról, hogy a probléma régóta (!) foglalkoztatja. Elsőként egy elbeszélést közölt a Közötte apának és anyának, fölötte a nagy mindenségnek (Palatinus–Noran, 2000) című kötet nyitó történeteként (a kötetcím is a szövegből került ki), majd egy színdarabot írt ugyanezt a témát feldolgozva. Ebben a 2000-ben megjelent kötetben egyébként a Völgyhíd mellett ott van már két másik, később többször előkerülő nagy Háy-mű, A Gézagyerek és A halottember is. Látható, hogy az anyag nem hagyta nyugodni, ezért bővítette egyre tovább, míg 2005-ben újra megjelentette, mégpedig egy kötetben az először 1999-ben kiadott Xanadu című kisregénnyel. (Nem szokatlan eljárás ez Háytól, a Dzsigerdilen című első regényével együtt, annak 1996-os újrakiadásakor jelent meg a Török korom című novellagyűjteménye is. Érdekesség, hogy ez az említett „első regény” most a legfrissebb kiadású Háy-kötet.) Az, hogy színmű, majd abból előadás is született, fontos megjelenés volt, 2010-ben a Színikritikusok díját is elnyerte a legjobb dráma kategóriájában. Ebben az évben a Kolibri Színház játszotta, az előadásról a Revizoron Nánay István írt kritikát. A darabban olvasható az előadás alcíme is: „Színmű azoknak, akik túl akarják élni a felnőttek rémuralmát és azoknak, akik túlélték és felnőttek lettek.” Nánay István ehhez hozzáteszi: „A mű 17–18 éves kollégista főszereplői nem akarják túlélni.” Ebben a cikkben a kritikus 1997-ben megírt és 2005-ben megjelent kötetként hivatkozik a dráma alapanyagára, így minden bizonnyal igaz, hogy Háy a történetet – miközben sok egyéb kötete: vers, próza, színpadi mű jelent meg, és ráadásul ezekben újabb és újabb írói nyelvet próbált ki sikeresen – nem engedte el. Az sem biztos, hogy a mostani változat a végleges formája.

A Völgyhíd első megjelenésekor a már említett Közötte apának és anyának… kötet nyitó darabjaként szereplő írás az akkori recenzens, Dérczy Péter figyelmét sem kerülte el. Az Élet és Irodalomban megjelent írásában a műfaji besorolás jelentőségét említve emeli ki, hogy üzenete van annak, hogy nem novellák vagy elbeszélések, hanem alcíme szerint „történetek” szerepelnek a kötetben. Háy történeteket mesél, ami Dérczy szerint nem működik zökkenőmentesen, ugyanis „az elbeszélés narrációs megoldatlanságai arra utalnak, hogy egy mai történet mai környezetben való elmesélése még komoly nehézségeket rejt. A Völgyhíd így Háy epikusi pályáján, szerintem legalábbis, ugyan szükségszerűnek tűnik, de egyelőre inkább csak kísérlet e pálya irányának kijelölésére. (Bizonyára lesz folytatása.) Minthogy e tekintetben a további nyolc történet is ekként fogható föl.” A téma feldolgozása kapcsán Háy általánosságban érzékeli a Völgyhíd főszereplőinek problémáit és a lehetséges válaszokat is: a „rossz világgal” való szembenállás egyetlen lehetőségeként az öngyilkosság adódik. Dérczy szerint a történet lecsupaszított, s ezt a benne szereplő realista betétek, a hajléktalanok dialógusa, a német turistapár beszélgetésének ironikus narrációja csak erősítik. Ugyanez igaz egyébként az ókeresztyén hagyományból származó, Péter apostol életének végét elmesélő legendákra, ez utóbbi epizódjai, párhuzamosan a mai történettel, hol feloldásként, hol feszültségkeltésként kísérik az időben lineárisan sorolt eseményeket. Hasonló írói eljárás egy másik, a jelenben zajló eseményekhez képest virtuális világ, a számítógépes játékok közegének beemelése, amelyet – az álmokhoz és visszaemlékezésekhez hasonlóan – Háy rávetít a valóságra. Másfajta, de jelentős kulturális utalás a kortárs könnyűzene (az első változatban a Kispál és a Borz Lovasi András által írt szövegei, most a Pál Utcai Fiúk dalrészletei) vagy épp egy film (Született gyilkosok) beemelése.

Háy a következő változatokban, s így ebben az itt tárgyalt kiadásban is benne hagyta ezeket a részeket, ugyanakkor a történet befejezésében elvégzett nagyon komoly változtatásokkal egészen más regényt írt.

A 2005-től számított következő közel 20 év kötettermése csak részben cáfolja Dérczy jóslatát. Mert ugyan igazolja annyiban, hogy egy mai történet mai elmesélése valóban „komoly nehézséget” jelent, de Háy (elég A mélygarázs vagy A cégvezető című regényekre gondolni) ezekkel – a szövegek mennyiségéből és minőségéből ítélve – eleve számol. Mintha a Völgyhíd továbbírása, átszerkesztése és különösen a zárlat megváltoztatása azért történne, hogy újrapróbálja azokat a narrációs technikákat, írásmódokat, amelyeket eddigi pályája során megismert, kipróbált, használt és jónak talált. Mindezt én is csak feltételezem, mindenesetre, ha így van, könnyebben elfogadható számomra, hogy új könyvként hivatkozik rá nemcsak a kiadó (mint intézménynek megvannak a sajátos szempontjai), hanem a szerző is. Új, de nem (csak) azért, mert aki kamaszként olvasta a 2000-es évek elején, az ma már akár szülőként is megteheti ezt. Hanem azért is, mert más a perspektíva, mások az értelmezési mezők, amelyekből másfajta olvasói önreflexiók születnek. Elég elvégezni a két szöveg általános összehasonlítását.

A 2005-ös Völgyhíd zárlata: „elakadás és csókok… lassan jutottak el a padhoz. … Péter azt mondta, most örökké egymáséi lesznek, a lánynak remegett minden porcikája, nem értette, mi fog most velük történni. … Most örökre egymáséi lesznek, mondta a fiú és Zsófit is húzta magával. … keresztülvetette egyik lábát a vason, a lány is érkezett, a fiú magához vonta. … Az egy más világ lesz, más, mint amiben eddig voltunk. … Szeretlek – mondta a lány, aztán a szája beleveszett Péter arcába, egyre puhább volt minden, ami alattuk tátongott és Péter hirtelen megbillentette a testét és a lány is billent vele együtt. Lassan jutottak el addig a pontig, ami eldönti az irányt, fordultak lefelé a korlátról.”

Az új regény zárlata: „Nem veszélyes? – kérdezte Zsófi. – Ilyenkor semmi nem veszélyes, ilyenkor minden olyan, hogy biztonságos. – Te is? – kérdezte Zsófi. – Felülsz? – Igen. Melléd. Most csak mi vagyunk itt. Az egész korlát a miénk, az egész viadukt a miénk, a levegő alatta a miénk, és te az enyém vagy, én meg a tiéd. Megcsókollak. – Jó – mondta Zsófi, amikor Péter átölelte, megcsókolta, és a szájával lassan elkezdte dönteni, nyomni hátra és hátra és hátra. – Mit csinálsz most? – ezt kérdezte Zsófi ijedten. – Csak simogatlak, ne félj – ezt válaszolta Péter. – De nyomsz hátrafelé – ezt mondta Zsófi. – A kezem ott van, foglak, ne félj – ezt mondta Péter. – Ne nyomj hátra, hallod? Ne nyomj! Félek – ezt mondta Zsófi. – Csak megcsókollak. Érzed, ahogy egymásba folyik a lélegzetünk – ezt kérdezte Péter. – Péter, én félek, félek, engedj már el, Péter, Péter – ezt mondta Zsófi. – Ne félj! – De átbillenek, Péter, Péter! – Egy másik világba, ahol jobb lesz! – Péter, fogj meg, Péter! – Egy más világba, ahol fény leszel majd! – Én nem akarok fény lenni! Ez egy hülyeség, Péter – mondta Zsófi. – És én is fény leszek, egy kis csillag, ahogy Deda mondta. – Péter, Péter, Péter!!!! Lassan jutottak el addig a pontig, ami eldönti az irányt…”

A két befejezés összehasonlításából kitűnik, hogy a szöveg átformálása az értelmezést is megváltoztatja. Az első verzió még olvasható egy közös, alapvetően romantikusnak is mondható döntésként, még úgy is, hogy Zsófi elhatározása nem terjed ki az öngyilkosságra, csupán arra, hogy mindenben részt akar venni, amiben szerelme, Péter. Nem dönt, sodródik. Az új Völgyhídban egyértelműen ellenáll Péter szándékának, szó nincs közös döntésről vagy akár egy, a másik fél által meghozott döntés elfogadásáról, tulajdonképpen Péter öngyilkossága egyben gyilkosság is. Egy, a Tiszatájban 2001-ben megjelent kritikájában Rácz I. Péter még felvetette, hogy az öngyilkosság mintha valami módon szükségszerű tett volna: „a regény gazdagon halmozott metaforikája és tudatosan szerkesztett eseményei, párbeszédei létrehozásával problematizálja az ilyen életállapotból való kilépés morális értékelésének lehetőségeit. Azonban ezek a kérdésirányok és az e mögött húzódó metafizikai naivitás az elbeszélésben nem részesül ironikus vagy valamilyen távolságtartó gesztusban. Így egyrészt legitimálja az írás (poszt)romantikus ideológiáját, másrészt etikai dimenziójában alapot adhat olyan értelmezéseknek, melyek olvasatában az öngyilkosság mint szükségszerű és indokolt tett mutatkozik meg.” Ismerve a kritikus által elemzett szöveget, cáfolom az általa leírtakat, de ha kérdésként egyáltalán ez felmerül, a Völgyhíd mostani változata egyértelmű választ ad:

a regény kíméletlen őszinteséggel tárja fel a tragédiához vezető utat, és ezzel (is) egy hatalmas felkiáltójelként mond ellent az ilyen típusú, még idézőjelben sem könnyen leírható „megoldásnak”.

Egy irodalmi mű ugyanakkor nem képes elvégezni azt a sokrétű feladatot, amely a benne tárgyalt problémák és így a problémákból születő rossz, bizonyos esetekben tragikus megoldások csökkentéséhez vezetne. A mentális egészségügyi oktatás és tudatosság növelése, az iskolákban és közösségekben folytatott tájékoztatási kampányok, a támogató szolgáltatások hozzáférhetőségének javítása vagy épp a szülők és pedagógusok, tehát a felnőttek képzése a serdülőkori stressz jeleinek felismerésére az elvégzendő feladat. Ehhez hozzávehetjük a média szerepének kezelését vagy épp a legfontosabbat, a társadalmi, benne különösen a családi támogatás erősítését, a különböző közösségek bevonását a fiatalok támogatásába. Egy könyv, még ha a maga módján és erejéből évtizedek óta napirenden is próbál tartani egy fontos témát, erőtlen. Azonban Háy Völgyhídja mint mű erős, és immár, ahogy fentebb írtam, együtt is olvashatja húsz évvel ezelőtti és mai kamasz.