Beszélnünk kell Jeremyről – Kritika a Blue Heron – Egy nyár emléke című filmről

Sophy Romvari már kisfilmjeivel rangos szakmai elismeréseket vívott ki magának a nemzetközi filmfesztiválokon, neve mégis inkább onnan lehet ismerős, hogy nagyapja a legendás díszlettervező, Romvári József volt, aki rengeteg jelentős magyar filmen – például az Oscar-díjas Mephistón is – dolgozott. Romvari szülei a rendszerváltás után költöztek Kanadába, ő pedig már kint született 1990-ben, és a családi örökséget folytatva (édesapja operatőrnek készült) filmes lett.

Romvari több kisfilmje is a terhelt családi múlt körül forgott, ugyanis két bátyja is elhunyt mentális problémák következtében,

ezeket a tragédiákat pedig az író-rendező előbb a Still Processing című rövidfilmjében, most pedig az első nagyjátékfilmjében dolgozta fel. A Blue Heron a ’90-es évek végén játszódik, amikor az emigráns magyar család egy másik városba költözik, és a nyolcéves Sasha (Eylul Guven) próbál beilleszkedni az új helyen, miközben bátyja, Jeremy (Edik Beddoes) egyre kiszámíthatatlanabb viselkedése leterheli és felemészti a család mindennapjait.

A rendező egy idilli világot teremt a filmben, amelyet lassan, de elkerülhetetlenül mérgez meg a feszültség. Az internet előtti korban járunk, amikor az idő még nem túlgyorsulva pergett, hanem képes volt megdöccenni, leállni, aztán nekiszaladni. A gyerekek játszanak, ismerkednek és unatkoznak – Romvari képein izgalmas nézni, ahogy csak telik az élet, mert szinte harapni lehet a nyarat, a meleget, a fiatalság vibráló varázsa átjárja ezeket a jeleneteket. Éles kontrasztok jelennek meg ebben a világban: a környezet – a Vancouver-sziget – gyönyörű, de a család dinamikája egyre jobban sérül, a szülők veszekednek, Jeremy pedig egyre agresszívebben viselkedik. Amikor halottnak tetteti magát a lépcsőn fekve, az még vicces, de amikor dühében betöri az ablaküveget, a tetőkön járkál, vagy a bolti lopások után egy rendőr hozza haza, akkor hamar egyértelművé válik, hogy a kamasz fiú önmagára és talán a környezetére is veszélyes lehet.

Romvari egy nyolcéves lány töredékes emlékképeiből, impresszionista dramaturgiával építi fel ezeket a lazán egymáshoz fűzött jeleneteket. A kis Sasha nem lát rá az okokra, a mélyebb összefüggésekre, ezért Jeremy alakja is enigmatikus, megismerhetetlen marad.

Annál nagyobb hangsúlyt kap a szülők lelkiismerete, akik folyamatosan megkérdőjelezik magukat, hogy mit csináltak rosszul,

és a szomszédok megjegyzései, a rendőrök és a szociális munkások gyakori látogatásai miatt rossz szülőnek érzik magukat. A film érzékenyen fogja meg a mentális nehézségekkel és az elkerülhetetlen nevelési kudarccal járó önhibáztatást – nemcsak a szülők, hanem a testvérek oldaláról is. Míg a legtöbb, problémás gyerekről szóló film (Beszélnünk kell Kevinről, Kontroll nélkül, Anyu) a szülők szemszögéből bontja ki a drámát, addig a Blue Heron a testvéréből, és egy emlékezetes (úszómedencés) jelenetben azt is megmutatja, hogyan próbál problémamentes „jó gyerek” lenni a testvér, hogy ne terhelje tovább az amúgy is folyamatosan stresszelő szüleit. Az emlékfilm dramaturgiája, amely a csendes megfigyelő perspektívájából mesél, így pszichológiai igazolást kap: Sasha azért sem a film mozgatórugója, mert próbál láthatatlan maradni, és magába fojtja még a traumáit is. Gyerekként pedig amúgy is csak töredékeket fog fel a család életéből: elharapott párbeszédekből, egy-egy tekintetből vagy a szomszéd szobából átszűrődő zajokból próbálja összerakni a mozaikokat. Ezt erősíti a lassú zoomokkal dolgozó kamerakezelés is, ami olyan, mintha távolról leskelődve próbálna bepillantani a család életébe.

Ezért is olyan remek húzás Romvaritól, hogy a film felénél egy váratlan váltással átkerülünk a jelenbe, amikor a filmrendezővé nőtt Sasha már felnőttként próbálja megérteni, mi történt a családjával kiskorában. Bravúros az átkötés: ahogy a ’90-es évek végét is a technológia állása (flopilemezek, lassú számítógép) jelezte, úgy az időugrást is: Sasha anyja még vezetékes telefonon hív valakit a múltban, Sasha pedig mobilon veszi fel a jelenben. Ez szavak nélkül is összefoglalja a film lényegét: ami törés volt a család életében, az törés lesz a narratívában is, miközben kiderül, hogy ezek a problémák évtizedek múltán is megoldatlanok maradtak. Ha a film első fele arról szól, milyen érzés felnőni egy diagnosztizálatlan mentális problémákkal küzdő báty árnyékában, akkor a második fele már inkább arról, hogy hogyan lehet felnőttként megérteni ezt. Sasha szociális munkásokat interjúvoltat meg, hogy mondják el a szakvéleményüket Jeremyről és arról, hogy hogyan változott a szociális ellátórendszer azóta (tanulság: ezek a rendszerek a nyugati államokban is csak döcögősen működnek, és elsősorban a lelkes, tenni akaró szakemberek tartják életben), miközben barátok visszaemlékezései, családi fotók és videók árnyalják a bátyjáról alkotott képet.

A Blue Heron radikális álláspontja az, hogy ezekre a kérdésekre nincs megnyugtató válasz: egy ilyen mentális betegséget – pláne, ha nem született rá kielégítő diagnózis – nem lehet maradéktalanul visszafejteni. A diagnózis pedig önmagában amúgy sem változtatna a helyzeten: bizonyos történéseket megmagyaráz és elfogadhatóvá tesz, de a problémákat nem oldja meg. A Blue Heron így a végére a szülői és testvéri tehetetlenség mélyen megindító mementójává válik, amely mégsem összetörve, hanem a gyógyulás reményével hagyja ott a nézőjét. Ezt szavatolja a film csúcsjelenete, amikor nemcsak az idősíkok, hanem a képzelet és a valóság is összecsúszik, és a felnőtt Sasha a szociális munkás szerepében olvas fel egy levelet a szüleinek, amely könyörtelen realizmussal néz szembe a kudarccal, ugyanakkor egy virtuális öleléssel mossa le az évek során rájuk kövült bűntudatot.

Romvari a film vallomásos jellegével is hatásosan játszik el, és úgy képes elhitetni a nézővel, hogy itt a meztelen valóságot látja, hogy közben a történteket biztonságos távolságba tolja magától annyira, hogy képes legyen reflektáltan beszélni róluk.

Sokan azt hiszik, hogy a Blue Heron második fele tulajdonképpen dokumentumfilm, amelyben magát a rendezőt láthatjuk, de Romvari valójában egy ügyesen építkező autofikciós filmet forgatott,

amelyben az érzelmi hitelesség volt az elsődleges szempont, és – már csak az emlékek képlékenysége miatt – sem ragaszkodott hozzá, hogy pontosan azt vigye filmre, ami gyerekkorában történt vele.

A rendező pont ezzel a módszerrel tudta igazán elmélyülten és éretten feldolgozni a gyerekkorát és a terhelt családi örökségét. Míg kisfilmje, a Still Processing még – ahogy a címe is utal rá – nyersen, valós időben dolgozta fel a múlttal való szembesülést, miközben a magát játszó Romvari soha nem látott családi fotókat és videókat nézegetett, a Blue Heron már képes elengedni a dühöt, meglátni a gyerekkorban a szépséget, játszani az emlékekkel, és rásimítani a ragtapaszt az örökké vérző sebre, amelyet a mentális zavarok rombolása és az elhunyt testvér(ek) hiánya jelent. A szíven ütő filmnek a mentális betegségekkel – depresszióval, skizofréniával – küzdő zenész, Daniel Johnston dala, a Some Things Last a Long Time adja meg a tökéletes végszót: vannak sebek, amelyek egy életen át sajognak.