„Egy rokoníthatatlan mester” – A 90 éves Bodor Ádám köszöntése

A Kortárs folyóirat és Bodor Ádám kapcsolata egy különösen szépen fonódó mintázatot villant fel a jelen és a közelmúlt magyar irodalomtörténetének kimeríthetetlen kincsestárából. Bodor Ádám A tanú című első kötete 1969-ben jelent meg, melyről már a Kortárs folyóirat is hamarosan beszámolt, méghozzá Czakó Gábor tollából egy értő és értékelő recenzió közlésével az 1972. év júniusi számában. Az író sorra megjelenő műveiről szinte minden esetben születtek kritikák, elemzések a folyóiratunkban, melyek közül is kiemelkedik Alexa Károly Regény és regényítészet című tanulmánya, mely immár az ezredfordulón Bodor Az érsek látogatása című regényét Grendel Lajos Tömegsír és Czakó Gábor Aranykapu című szövegével rokonítja, nem csupán a műveket, hanem a szerzőket is szellemi kortársnak tekintve. Alexa Károly tömör és találó megállapítása szerint ekkor már tisztán látszott, hogy „az áttelepült Bodor – valamikori erdélyi nimbuszát kiteljesítve – a Sinistra körzet után a kritika közmegegyezéses élő klasszikusai közé került, rokoníthatatlan mesterként”. 2019-ben pedig hírül adhattuk, hogy Bodor Ádám és Czakó Gábor, az író első recezense a Kortársban végül együtt kapták meg a kitüntető Nemzet Művésze díjat.

A fent említett első recenzió óta tehát már több mint ötven éve kísérjük figyelemmel Bodor Ádám életművét. Első Magyarországon megjelent kötetéről, mely a Milyen is egy hágó? címet viselte, S. Benedek András írt a Kortárs 1982. áprilisi számában. Következő kötetét, Az Eufrátesz Babilonnál címűt Fogarassy Miklós méltatta az 1985. szeptemberi lapszám hasábjain. A nagy sikerű Sinistra körzetet Reményi József Tamás elemezte Törzskönyvezett sorok címmel 1992 júniusában, majd a Vissza a fülesbagolyhoz címen megjelentetett válogatott elbeszéléseiről Hima Gabriella írt 1993 decemberében.

Az utóbbi évtizedek termését szemlézve Sturm László a 2011-es Verhovina madarai kapcsán így írt Bodor Ádám művészetéről: „Ha rejtjelezve, ha meg-megkérdőjelezve, de fontos újdonságokig juttatja életművét az író: lehetséges az újjászületés, tehát lehetséges a személyiség, a magyarság és az egyetemesség. Milyen időtlen, és ha akarjuk, ma is milyen könnyen aktualizálható tudás.” Kolozsi Orsolya pedig a 2019-es Sehol című elbeszéléskötetről közölt recenziót a Kortársban, melyet így méltatott:

„Bodor Ádám legújabb kötetében is megőrzi és alig változtatja azt a nehezen megfogható vagy körülírható történetmesélési módot, amely a kortárs próza egyik legfontosabb szerzőjévé teszi.”

A sorra megjelenő köteteket kísérő recenziókon kívül számos elemzést, tanulmányt, esszét, sőt beszélgetést is közöltünk az évek során, melyek Bodor Ádám művészetére reflektálnak. „Olyan ajtókat nyit rá az emberi szenvedésre Bodor Ádám, akárcsak Beckett, amelyek általában el vannak függönyözve, homályos ablaküveg mögé vannak rejtve a kórházakban, a hajléktalanszállókon, netalán az egykori kaszárnyákban” – írta például Fenyvesi Ottó Mély vizek, magas hegyek című úti beszámolójában. Máté Gabriella Megújulás – útkeresés – mitologizálás című tanulmányában a jelenkori magyar próza elbeszélő szövegeinek megújulását vizsgálta, és a Sinistra körzetet a mitologizáló szövegek alapműveként kikerülhetetlennek tekinti. Bengi László Hang és törés címmel Bodor Ádám Behavazott lábnyomok című novelláját Petelei István Őszi éjszaka című elbeszélésével vetette össze, és az egész írói életműre érvényes megállapításokat tett: „A tettek Bodor írásában tünékenynek bizonyulnak, és a hiány olyan tapasztalatához vezetnek, amely – kifejeződvén az ember után maradó nyomokban is – értelmezésre szólít fel. A természetet ezzel szemben olyan kiszámíthatatlan ritmus és intenzitás jellemzi, amelyet ugyan a rövidtörténet nyelvi elemei közvetítenek, ám amely nem engedelmeskedik az emberi közlés szabályszerűségeinek. A természet jelei Bodornál ezért mintegy idegenként zárják ki maguk közül a megfejtésükkel próbálkozó embert, kinek számára így a környező világ történései szeszélyesnek, átláthatatlannak és rémisztőnek tűnnek föl. A nyelv eredendően hasadtnak bizonyul, amelyben kérdéssé válik jelenlét és értelem viszonya.”

A Behavazott lábnyomokat Lapis József a Kortárs Online Öko-irodalmi top 5 ajánlójába is beválogatta. 2021-ben pedig a Bodor Ádám 85. születésnapjára készült, a fiktív Eronim Mox által jegyzett Receptek végnapokra című könyvről Vass Norberttel, e különleges kiadvány egyik szerkesztőjével, valamint Vincze Judittal, a kötet illusztrációinak megálmodójával beszélgettünk.

Bodor Ádámot kilencvenedik születésnapja alkalmából Alexa Károly Regény és regényítészet című tanulmányának részletét idézve köszöntjük

Az író maga is jól tudja, hogy nyelvszemléletét az ábrázolt világ mögötti irracionálisan jelen való tér és idő határozza meg: „Darabos, intellektuálisan nehezen megközelíthető világ ez, telve megejtő varázslattal. Az embert minden menekülésre készteti, arra, hogy aztán ettől a varázslattól soha ne bírjon szabadulni.” (Magyar Hírlap, 1998. június 6.) „Itt” van nyilván a mentális és ihlető forrásvidéke annak a „mágikus realizmusnak”, amelyet többen észrevételeztek Bodorról értekezvén, s amely oly sokakkal rokonítja őt a világirodalomból, itthoni pályatársai közül elsősorban Krasznahorkai Lászlóval. Ugyanakkor ennek a tájnak van „morális képe” is (lásd Népszava-interjú), ha idevesszük a hősöket, ha ideértjük a megnyilvánulni képtelen morális és civilizációs értékeket is. „Heroikus tett a túlélés maga, a tisztes megmaradás az élet sikere…” – olvassuk a Magyar Hírlap-beli beszélgetésben. A Bodor-féle „szöveguniverzum” históriai determinánsai legfeljebb véletlen példáit teszik lehetővé a túlélésnek: tagadnak mindent, ami garanciáját adhatná akár a leglefokozottabb, vegetációs szintű létezésnek is.

Varázslat és realitás, mágia és csoportdinamikai metszetek szenvtelen sorozata, paranoiás „peregrinációk” és tunya, önmagáról mit sem tudó várakozás, kisszerű célok mint életpótlékok, a testnyelvvel feleselő szavak nyikorgása, az aberrációk gyakran megváltást kínáló vagy arról tudósító bája, pokolba hanyatló üdvtörténet és groteszk mítoszkatalógus, érzékeny és minduntalan billenni látszó egyensúly téboly és szokványosság között, a lét „megfogalmazhatatlan” üzenetei és a riportos híradások váltakozása, a hatalom lidércnyomásos természetessége és a szeretet – vérrel elegyedő – izzadmányba, takonyba, nyálba fúló szépsége, a grammatika magába záródó jelei a látomások hullabűzt és sirálysikolyt sodró nagyszerűségében, érzéki víziók és kattogóan primitív – a megszólalóról mit sem tudósító – beszédfutamok, minden kedélyes (legalábbis a „helyiek” megítélésében), de minden sötét és fenyegető („bensejükben” ezt ők is érzik), mert a jelen és a múlt megismerhetetlen, a jövő pedig kivédhetetlen, idegenek jönnek idegenből egy definiálhatatlan helyre, megfogalmazhatatlan és kimondhatatlan, de erősen sejtetett (és borzongatóan nemes vagy helyeselhetően vérszomjas) céllal, bizonyíthatatlan, hogy a cél megéri-e a kockázatot, nem tudhatni biztosan, hogy elpusztított, de azért zizegő, egzotikus rovarok tárlóját kell-e fürkésznünk, vagy leírhatatlan arcok tablója előtt bámészkodunk borzongva, „minden megtörténik”, hogy elfelejtsük: a Teremtés során valaha elválasztódott a földi élet és a túlvilág, az… és sorolhatnánk, sorolhatnánk ennek az egyszemélyes szöveguniverzumnak a „tételeit”, ahol nyelv és világ (is) végzetesen egy, és ahova az író (véglegesen?) „berendezkedett hideglelős következetességgel”, hogy a Hajnóczyt búcsúztató beszélyszerző, Mészöly Miklós emlékezetes szavait is idehívjuk.

Bodor szövegvilága, amelynek egyneműsége a három évtizeddel ezelőtt megjelent első kötetétől folyamatosan nyilvánvaló, és éppúgy magába zárja napilapos „karcolatait”, mint elbeszéléseit, új könyvének első – három-négy részre tagolódó – „nagy” mondatával plasztikusan megjeleníthető.

„Medárd előtt egy héttel a fodrászat első vendégei hozták hírül, hogy kora hajnalban elfogták a Senkowitz nővéreket. A két vénlány hónapokkal korábban megszökött az Izolda negyedből, a tüdőbetegek elkülönítőjéből. A szökevényeket állítólag Gábriel Ventuza tábori lelkész bőrpórázon vezette vissza a telepre, ahol egy tyúkketrecbe zárva mindjárt ki is állították őket közszemlére. Nevelőanyám, Colentina Dunka nem akart hinni a fülének, de mivel…” Az idő konkrét is, meg nem is, a nevek, sőt a nevek írása (Gábriel) abba a régióba, a Sinistra „körzetbe” visz, ahonnan annak idején megkönnyebbülten távoztunk. A szenvtelen és idézetformájú történet egyszerre hihető és frivolan képtelen, pletyka (fodrászat) és borzongató látvány (ember a tyúkketrecben). Az eset egyszerre utal-vall bestiáriumra és valami bizarr egyházi-gyógyászati terepre. Az előadás perszonális és – mint a Bodor-szövegekben oly gyakran – bizonytalan rokoni kapcsolatokra való kihívó utalással „konkretizált”. Egyszerre a civilizációnak és az archaikus barbárságnak a kulisszái. Egy történet, amely még el sem kezdődött, már véget is ért. Motiváció nincs, csak büntetés, előzmény nincs, csak látvány, magyarázat nincs, csak végrehajtás – a „végrehajtás” szót az „egzekúció” régi és szokványos értelmében használva.

A Senkowitz nővérek „sorsa” (az ő létmozgásuk néhány mozzanatát megörökítő bekezdéssor) egyike annak a néhány, az azonosításukkor komoly elemző figyelmet igénylő „történetnek”, amely azt a látszatot próbálja kelteni, mintha „itt” bármi is történhetne, mintha ennek a – valamiféle és csak emlékeinkben, sejtelmeinkben élő „természetből” kimetszett – rezervátumnak volnának dimenziói az időben is. Nyilvánvaló, hogy a történetnek ez a fajta „leminősítése” szervesen következik az író „leltározó” szemléletéből, amely egyneműsíti-nivellálja az epikus információkat, s természetesen ez az önnön írói világképe iránti makacs elkötelezettség teszi lehetetlenné azt is, hogy egy vagy néhány regényalak szereplővé válhassék, szereplővé, azaz olyan személyiséggé, aki felelős (akár a legcsekélyebb mértékben és dologért) a létezésben. „…ha a regénynek lehet még a cselekmény egységének törvényeit is majdnem ignorálni, s ha szabad csupán egy vékony fonal által tartani össze a különben szétváló történeteket, akkor legalább annyit igényelhetünk tőle, hogy a szépízlési élvezet mellett nyújtson valami más rezultátumot is, melyet világnézetnek vagy bölcselmi eszmének, vagy társadalom feletti ítészetnek, vagy a létező viszonyok művészi utánképzésének, vagy korrajznak, vagy egy még meg nem oldott erkölcsi és állami problémának, vagy egy szenvedély eddig még jól ki nem lesett mozzanatának, vagy egy révpartnak, melybe a hányatott emberiség siet, egy tengernek, melyen küzdünk, egy csendhelynek, melyet a küzdés eredményeiért odahagyánk… jövőnek, jelennek, múltnak nevezhessünk.” Ha némely kritika éppen a cselekménymozzanatok egymást súlytalanító együttállása, valamint egy „igaz” főszereplő hiányával magyarázza csalódását és hiányérzetét (Margócsy István, Élet és Irodalom, 1999. december 10.), fölhozhatók megfontolásra érdemes érvek, amelyek a fentebbi idézet szerzője, Bodor borús szemhatárú erdélyi elődje által „halmozott” igények zömének megfeleltetik a regényt. Amit egyébként a Kemény Zsigmondnál köznapibb észjárású kortárs, Jósika így fogalmazott meg – szabadjon megismételni: „Korrajzokban – Zeitgemälde – nem elégszünk meg a költői valószínűséggel, hanem a kor- s annak szellemére nézve valóhűséget követelünk.”

Az érsek látogatása (milyen szép barokkos operacím is ez!) bár elvarázsolja a teret és az időt, gondoskodik arról, hogy egy pillanatig se legyen kétségünk afelől, hol is vagyunk. S egy frivolnak, sőt – ebben a téridőben – ripőknek tetsző gesztussal még a (fő)cselekmény(ek) végbemenetelének (kezdetének) dátumára is utal: 1990. (Az egyik szereplő, akinek tetemét fia megszerezni óhajtja, a határ menti embercsempészetbe 1920-ban fog bele – amikor is egy váratlan és abszurd természetföldrajzi változás következtében a térkép egyik napról a másikra már nem azt jelenti, amit korábban –, s ezt a humanitárius-vállalkozói tevékenységét pontosan hetven esztendőn át folytatja. Míg meg nem ölik, és meg nem nyúzzák.) Tisza, Jereván, Odessza, Al-Duna, Csernovic – ezek nagyjából a szűkebb földrajzi közeg tájolási pontjai, külön-külön nincs jelentésük, csak együtt: ahhoz a helyhez vagyunk egészen közel, amit az előbbi könyv „Sinistrának” nevezett, s ahonnan sarjadt már valaha egy figyelemre méltó – nemzetiségileg semmilyen értelemben nem definiálható – beszélyciklus, a Borisz Davidovics síremléke, Danilo Kiš tollából. Nem ország ez, hanem geográfiai vízió, Szerbia és Románia és Bukovina és Galícia… És Erdély… Az a határ, sáv és övezet, amely földrajzilag még Európa ugyan, de mentalitásában már valami egészen más. Olyan világ ez, ahol a drill gépezetként működik, de megjelölhető – földi? e világi? – célképzet nélkül, ahol a kegyetlenség és a pusztulás mindenki által elfogadhatóan természetes, a brutalitás elemi erejű és közönyösen kedélyes, a rejtélyek átvilágítják önmagukat, a nyilvánvalóságok titkai viszont megfejthetetlenek, a törvényeket képtelenség megismerni, de kötelező igazodni hozzájuk, ahol senki nem óhajt – mert egyrészt nem tud, másrészt mert nem mer, harmadsorban mert nem lehet – különbséget tenni valószerű és irracionális között, s mindez azért, mert a lét nem a „földi” és a „transzcendentális” kettősségének jegyében működik, hanem valami diabolikus és örökkévaló egységben, múlhatatlan jelen időben. (Mindazonáltal – így zárójelben megjegyezve – bizonyos újszerűség észlelhető a Sinistra körzet „időkezeléséhez” képest. Ez az újdonság az időnek valamiféle „alkalmi” konkretizálása, azaz tagolása, ami a „múltat” – pillanatokra! – már szinte a „história” címkéje alá sorolja. Az a hetven év, ami „a hegyivadászok ideje” volt [?], a pusztulásnak egy megrázóan szép mozzanatával veszi kezdetét, amit tekinthetünk a civilizáció megszűnése pillanatának is, vagy akár „a polgári idő” végének: a Senkowitz-féle hangszerkereskedés zongoráiban fél bárányokat sütnek az érkezők. Ropogó nemes fa, zengve fölpattanó és örökre elcsöndesedő húrok.)

Ha tehát ezt a beszélyformájú könyvet „Zeitstücknek” vélelmezzük (1990!), akkor világos az író ítélete arról, hogy ott (itt) mi is változott meg. Brutálisan fogalmazva: rendszerváltozás helyett (és: gyanánt) jelmezcsere. Hegyivadászok és ezredesek helyett vikáriusok, püspökök, helynökök, szeminaristák, archimandriták. Sőt, az író azt a publicisztikus „negédességet” is megengedi magának, hogy egy ilyesféle párbeszédet rögzítsen: „Jól néz ki, Tuna” – mondja Kosztin archimandrita az elbeszélő nevelőanyjának, felnézve az olajosan fénylő újságpapírról, ahonnan halat majszol. „Az ezredes úr is”, jön a jól nevelt válasz, amit semmiféle tiltakozás nem követ. (Íme, a szerzetes, aki közvetítő a szakrális és a profán világ között… A szerzetesség és a katonaság közt oly „egyszerű” az átmenet itt és ekkor, hiszen mindkettőnél egyaránt kötelező az önstigmatizáció, a haj, az egyenruha, a rituális viselkedés – az elkülönülés, azaz a hatalom szuverenitásának érdekében…)

A teljes tanulmány itt olvasható.