Pesszimizmus-világjárvány – Kritika a Nemzeti Színház Candide-előadásáról

Október 10-én mutatta be a Nemzeti Színház a Candide vagy radikális optimizmus című előadását Voltaire Candide vagy az optimizmus című szatirikus regénye nyomán. Aleksandar Popovski, a darab rendezője immár harmadik alkalommal dolgozik együtt a Nemzeti Színház társulatával (korábbi rendezései A Mester és Margarita, valamint a Don Juan voltak). A regényt David Jakovljević szerb drámaíró aktualizálta és adaptálta színpadra. Ám az eredeti mű természete miatt sem a szereplők, sem a helyszínek nincsenek pontosan kidolgozva vagy részletesen elmesélve. A karakterek egysíkúak, nincs karakterfejlődés, Candide végig egy reménnyel és szerelemmel eltelt, naiv diák marad. Végsőkig hiszi, hogy Kunigunda az egyetlen gyógyír pesszimizmus nevű betegsége ellen.

Az első jelenetben Candide (Bordás Roland), Pangloss (Rácz József) pszichológus rendelőjében fekszik, ami rögvest egy erős aktualizálása az eredeti műnek, ahol Pangloss mint mestere jelenik meg, míg itt pszichológusa – mindez természetesen sokkal közelebb is áll a mai kor felfogásához. Pangloss megállapítja, hogy Candide súlyos pesszimizmusban szenved, amelynek egyetlen gyógyszere a diák szerelme, Kunigunda (Sipos Ilka), gyógyírja pedig, hogy Candide tegyen meg mindent azért, hogy az övé legyen. Candide meg is fogadja pszichológusa tanácsát: elhagyva a rendelő üresen kongó szobáját, amelyet csupán Pangloss diplomái díszítenek, belép a kertbe, a paradicsomba, ahol Kunigunda várja.

Candide minden bátorságát összeszedve megkéri szerelme kezét, miközben lovagiasan felemeli Kunigunda elejtett „kendőjét”. Csupán gyönyörű eufemizmus kendőről beszélnünk, hiszen a lány a csipkés bugyiját ejti a fiú elé. Ez a „kendőfelvétel” többször is visszatér a darab során, szép jelképeként Candide szerelmének, és egyben vak naivitásának. Így jelenik meg ez a motívum Velencében, mikor Pacheta (Bubik Réka) kérésére a harisnyakötőjét adja vissza Candide. Zavarba ejtő közönnyel történik ez a megcsalás, holott az egyetlen állandó érték, a főszereplő hűséges szerelme törik meg ezzel. Candide egy fél mondattal elintézi az esetet, és megy tovább, ami felveti a kérdést, hogy vajon valódi-e Candide szerelme, vagy csak egy önző és racionális érdek vezérli, hogy pesszimizmusát megszüntesse.

Vanja Magić díszlettervező teljes mértékben kihasználta a Nemzeti Színház százfelé forgatható színpadát, és óriási falakkal választotta el a helyszíneket. Praktikusan oldotta meg a rengeteg helyszínt, amelyek a történetben jelenetről jelenetre váltakoznak. Így találjuk Candide-ot egy szempillantás alatt a paradicsom helyett a létező világok legrosszabbikában, Velencében vagy éppen Eldorádóban.

A darab humora hű maradt Voltaire gunyoros regényéhez.

Felsorakoztat számos ideát, és karakterei segítségével példát állítva elénk sorra nevetségessé teszi azokat. Sokszor egészen gagyinak vagy gyerekesnek tűnő humorral könnyít a mély filozofikus gondolatokon, ahogy például Candide-ot rajzfilmszerűen fenékbe billentve dobják ki a paradicsomból, de sok humoros pillanat alapszik trágár nyelvezeten is.

Ennél a darabnál kifejezetten ajánlott, hogy a néző elengedje klasszikus színházi előadásokon edződött elvárásait, akár csak a hétköznapi logika és valószerűség szempontjából. Halott szereplők kelnek életre, a helyszínek a szárnyaló fantázia szülöttei, miközben a történetek mind apokaliptikusak és abszurdak. Érdemes viszont figyelni azokra az apró színpadi gegekre, amelyekből több tucatot is elrejtett a rendező, mint például Candide szemüvege, amelyen keresztül lencse híján a diák rendszeresen törölgeti szemét, ám szerelme valódi természetére továbbra is vak marad. Nagy precízségre vall, hogy minden részlet jelentőséggel bír az előadásban: az Újvilágba tartó hajó neve, a lencse nélküli szemüveg, az indokolatlannak tűnő magassarkúk, a felfújható bábuk sokasága vagy akár a coca-colás feliratú köpeny a szerzetesen. Ezt a rengeteg apró részletet azonban a néző nem fogja mind észrevenni, sem megérteni, de ennek célja az elidegenítés ugyancsak lehet.

Egy szinte apokaliptikus világba csöppenünk, ahol minden zavaros, még az időbeliség is kétes, így csak hozzájárul a világ kaotikusságához.

Egyszerre szánjuk és szeretjük ezt az apolitikus, naiv diákot, hiszen csodálatra méltó a kitartása és a szerelme. Bordás Roland Candide szerepében rengeteg mély filozófiai monológot ad elő egymás után, ami könnyen monotonná válhatna a néző számára, mégis olyan őszinteséggel, kétségbeeséssel és reménnyel beszél szerelméről, Kunigundáról és a hozzá fűződő ideákról, hogy a néző nem unja meg hallgatni. Lehet, hogy a szavakra már nem is figyelünk, mégis megmelengeti a szívünket az az elszántság, amellyel vissza kívánja szerezni a boldogságát.

Candide szerelme tárgyának, Kunigundának a megszokott irodalmi közegben ugyan nemes lelkű, tiszta és viszontszerető lánynak kéne lennie, de itt a főszereplőtől semmiféle jellemzést nem kapunk a lányról azon kívül, hogy szép. Ebben a darabban Kunigunda valóban csak ennyi, egyszerűen szép, és semmi más. Mindenki szemet vet rá, és mindenki meg is kapja. Ez nem azt jelenti, hogy Sipos Ilka nem alakította volna megfelelően a karaktert – sőt, tényleg szépen énekel, táncol, és mondja szövegét –, csupán annyit, hogy ebben a szerepben mintha valóban nem lenne több.

Nincs kémia Candide és közte, és ez így van rendjén, hiszen Kunigunda egyáltalán nem szerelmes Candide-ba.

Egyetlen pont van, ahol egy elragadó pillanat születik meg gyönyörűen kettőjük között: amikor Kunigunda megcsúnyult, már senkinek sem kell, és csak egy összetört öregasszonyként botorkál oda a diák elé. (Itt érhet minket ugyan egy kis idősíkzavar, hiszen eddig nem tudhattuk, milyen időkezelést követ a történet.) Kissé talán egyszerű megoldás Kunigunda szépségét a fiatalsággal, és így a csúnyaságot az öregséggel egyenlővé tenni, de látványos és megrázó jelenet, mikor Candide szintén a szemünk láttára öregszik hozzá szerelméhez, és esik össze, miközben felismeri a megtört lányban Kunigundát. Ám bármennyire is szép ez a jelenet, a rendező mégis rögtön megtöri, és megnevetteti a nézőket. Hiába Kunigundán az ősz paróka, mindenki egyszerre visszatér kortalan alakjába.

Cacambo, Candide segítője az egyetlen karakter, aki logikus gondolkodásra tudja bírni a naiv diákot. Két lábbal áll a földön, és végül ő oldja meg az ifjú helyzetét. Herczeg Péter, akit számos alkalommal láthattuk már komikus vagy éppen szánalmasan nevetséges szerepekben (mint például Joszif A kaukázusi krétakörben vagy Ottó a Bánk bánban), pontosan elhelyezett mozdulataival, szövegeivel kényelmesen mozog a szerepben.

Az egész mű felszínes száguldás, tele mély filozófiai monológokkal, amelyek nem tudnak megülni a folytonos rohanás miatt. A nézőnek nagyon kell koncentrálnia, hogy minden gondolatot felfogjon, ám ezt a tempót szinte lehetetlen követni. Ennek oka részben az alapanyagnak választott mű műfaja is, hiszen eredetileg egy szatirikus regénynek íródott, amely nem foglalkozik a helyszínek vagy szereplők pontos leírásával, hanem inkább a gondolatok mélységére helyezi a hangsúlyt. A két és fél órás előadás második felvonása ezért már túl sűrű, a monológok unalmassá válnak, hiszen vannak olyan visszatérő karakterek is, akik ismétlik magukat. Nincs karakterfejlődés, így például a Berettyán Sándor alakította Báró Jr. csónakban előadott beszéde semmiféle érzelmet nem vált ki a nézőből. (Az első monológját is alig lehetett érteni, ugyanis a túlzott lelkesedés miatt hadarni kezdett.) Számos olyan alkalom követi egymást, mikor az egyébként jelentőségteljes mondanivaló egyszerűen elveszik az előadás tömörsége vagy éppen a színészi játék hiánya miatt.

A mélységesen tragikus történetek teljes közönnyel vannak elmesélve.

Emögött nyilván határozott rendezői szándék lapul, hiszen ezzel teszi a darab nevetségessé azt az alapgondolatot, hogy ez a lehetséges világok legjobbika. Ám mindez a színpadon egy idő után unalmassá válik, és a tizedik monológra már oda sem figyel a néző, hiszen a végeredmény úgyis ugyanaz lesz minden esetben.

Itt felmerülhet a kérdés, hogy bár kötelező olvasmányról van szó, érdemes-e középiskolásoknak megnézniük a darabot. Az eredeti mű sem ezt a 14-15 éves korosztályt célozta, de ez az előadás sem alkalmas 10.-ben a kötelező olvasmány helyettesítésére. Hiába vannak benne a kissé abszurd zenés betétek, hogy könnyítsék a darab komolyságát, vagy hogy kiengedhessen a néző egy hosszabb világmegváltó gondolatmenet után, a sok monológ túl szárazon van elmondva ahhoz, hogy a középiskolásoknak hatásosan adja át a mű lényegi mondanivalóját. Az előadás hatásos élményt nyújt, de az eredeti mű mélységét nem éri el.

Külön megemlítendő Denis Golenja videódizájn-munkája, amely az utazós jeleneteknél használt tetszetős Van Gogh-i hangulat megteremtéséért felelt. A szcenírozás egységesen színvonalas, a dramaturgia viszont ugyancsak a néző elidegenítését szolgálja, mivel a jelenetek határozottan és pontosan el vannak választva egymástól, sőt címeiket minden esetben külön a díszlet falára ki is vetítik. Ezzel a gesztussal eltántorítják a nézőt attól, hogy szoros összefüggést keressen az epizódok között. A jeleneteket összekötő kapocs egyedül a határozott célját kergető Candide, aki meg kíván gyógyulni a pesszimizmus nevű kórós betegségből, és ezért szó szerint világokon át üldözi szerelmét.

Az előadás egésze mindemellett egy szép keretes szerkezettel dolgozik. A darab elején minden szereplő a színpadra sereglik, és a kertről és annak megműveléséről énekel. Az előadás végén a sok kalandon átesett szereplők újra összegyűlnek, és elismétlik gondolataikat egyetlen cserepes virág mögé felsorakozva. Összességében remek ötletek tárháza az előadás, egyetlen hibájának oka az alapanyagnak választott mű nem éppen színpadbarát műfaja. A nézőnek igencsak kipihenve kell érkeznie az előadásra, hogy két és fél órán keresztül koncentrálva tudjon figyelni minden apró részletre. Látszik azonban, hogy friss még ez a darab, viszont lesz ideje megérni, hogy minden a helyére kerüljön.