Miskolci moziünnep – Válogatás a 19. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál nagyjátékfilmjeiből

A CineFestről

1939-ben a Lillafüredi Palotaszállóban került sor Magyarország legelső filmfesztiváljára, a hatvanas évektől kezdve pedig évtizedeken át Miskolc adott otthont a hazai rövidfilmes és televíziós szakma legfontosabb rendezvényének. Ráadásul ebben a városban született Emeric Pressburger (Pressburger Imre) Oscar-díjas forgatókönyvíró, rendező és producer, valamint Adolf Zukor (Cukor Adolf) Oscar-díjas producer, a Paramount Pictures alapítója és William Fox (Friedman Vilmos) filmgyáros, producer, a Fox Film Corporation alapítója szintén a megye szülöttei.

A CineFest 2004-ben fiatal filmesek bemutatkozási lehetőségeként indult, ám egy idő után a nagyjátékfilmes versenybe már nemcsak a kezdő rendezők első és második filmjeit válogatták be, hanem a szervezők „együtt öregedtek” a készítőkkel, és egyszerűen a legjobbnak ítélt, Berlint, Cannes-t, Karlovy Varyt, Velencét megjárt alkotásokat kezdték elhozni a magyar közönségnek. A versenyprogramban és a Kitekintő szekcióban – mely a nagy szerzők és a CineFest kedvenc sztárjainak legújabb alkotásait, a legnívósabb filmszemlék befutóit tartalmazza – mindig kizárólag magyarországi premierek szerepelnek. 

A fesztivál egyik küldetése, hogy évről évre olyan országok filmkultúrájával ismertesse meg a hazai nézőket, amelyek filmjei az itthoni kínálatban nem, vagy csak elenyésző számban bukkannak fel.

A nagyjátékfilmeken kívül rövidfilmeket, a CineNewWave kategóriában kifejezetten magyarországi fiatalok kisjáték- és rövid animációs filmjeit, 2019-től kezdve pedig a nemzetközi trendeket követve, a CineDocs kategóriában kreatív dokumentumfilmeket tekinthetünk meg. A CineClassics a CineFest 2010-ben indult filmtörténeti programsorozataként magyar vagy magyar származású, világhírű alkotók munkássága előtt tiszteleg. A Cine Tribute keretében retrospektív vetítéseket nézhetünk a fesztivál aktuális életműdíjasának és az európai mozi nagykövetének munkáiból. A tizenhat éve létező Roma Kép elnevezésű program, amelynek elsődleges célja a romák mozgóképes ábrázolásának vizuális antropológiai elemzése volt, 2023-tól CineFest Social néven olyan társadalmi és kulturális helyzetekkel foglalkozik, amelyek filmes reprezentációja az adott évben valamilyen párbeszédindító alkotásban csúcsosodott ki. Az Otthonunk Miskolc program célja a helyi vagy helyi kötődésű alkotók munkáinak prezentálása a nagyközönség előtt. Ebben az évben Magyarországon a CineFest fogadhatta a Making Waves – A hongkongi filmművészet éllovasai programsorozatot, amelynek keretében hat hongkongi filmet mutattak be, és a bennük játszó színészek a fesztivál díszvendégeiként vettek részt a vetítéseken.

Ez Magyarország egyetlen filmfesztiválja, ahol a fődíjakat odaítélő nemzetközi zsűri mellett olyan nemzetközi szervezetek által delegált zsűrik is dolgoznak, mint a FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége), a CICAE (Art Mozik Nemzetközi Szövetsége) és az ökumenikus zsűri, de a közönség is szavazhat a kedvencére. Kiosztják továbbá az Életműdíjat, Az Európai Mozi Nagykövete díjat, a magyar animáció ifjú tehetségének járó Dargay Attila-díjat és a 2023-ban alapított, a miskolci kultúra lokálpatriótáját megillető Dr. Halmay Béla-díjat.

A vetítéseket a közönségtalálkozókon kívül konferenciák, kerekasztal-beszélgetések, workshopok, könyvbemutatók, mesterkurzusok, kiállítások és koncertek kísérik.

Válogatás a hivatalos program nagyjátékfilmjeiből

Édes Kelet (rendezte: Sean Price Williams)

Az Amerikai Egyesült Államokon nemcsak földrajzilag, hanem az ideológiák, a kultúra és a vallás szintjén is átívelő Édes Kelet (The Sweet East) főhőse, Lillian (Talia Ryder) kissé a Fehér Nyulat követő Alice-ra emlékeztethet bennünket: egy osztálykirándulás alkalmával, amikor egy szórakozóhelyen valaki lövöldözni kezd, úgy dönt, hogy megszökik az éppen útjába kerülő Calebbel (Earl Cave), innentől kezdve pedig furcsábbnál furcsább kalandokba keveredik. A kamasz lány egyik pillanatról a másikra maga mögött hagyja az addigi életét és vele együtt az addigi énjét is. Egyre többször hazudik és manipulál másokat, a megismert emberek múltját, tapasztalatait és gondolatait a sajátjaként adja elő, legyen szó akár párkapcsolati bántalmazásról, akár arról, hogyan ítélik meg az európaiak az Újvilágot. Hamar elszakad a Caleb köré szerveződő tüntetők csoportjától, hogy azután a nem kevésbé különös Lawrence (Simon Rex) vegye a szárnyai alá, aki egyetemi tanár létére titokban a fehérek felsőbbrendűségét hirdető gyűlésekre jár. Lillian mindig olyan, amilyennek mások látni akarják – Talia Ryder folyamatos átalakulása igéző, az igénytelen tinit ugyanolyan hitelesen hozza, mint a saját nőiességére ráébredő, a másokra, főként a férfiakra gyakorolt hatását próbálgató, öntörvényű, de kétségtelenül talpraesett fiatal nőt, aki semmilyen körülmények között nem hagyja, hogy kihasználják. A film legkellemesebb meglepetése számomra Simon Rex mértéktartó és érzékeny alakítása volt, aki nem mellesleg 2021-ben elkísérte Sean Bakert közös filmjük, a Vörös rakéta cinefestes premierjére. Lillian felnövéstörténete néha álomba, máskor inkább rémálomba illő. A nem csupán a narratíva, hanem a vizualitás szintjén is megjelenő abszurditás Sean Price Williams operatőri munkájának kreatív és humoros megoldásait dicséri. Az Édes Kelet szélsőséges karaktereket és helyzeteket vonultat fel, reflektál az USA múltjára és jelenére, egyszerre ünnepli az általa megtestesített sokszínűséget és szabadságot, valamint kritizálja, kigúnyolja felszínességét és túlkapásait.

Ízek és szenvedélyek (rendezte: Trần Anh Hùng)

A 2023-as CineFest legromantikusabb filmjének címére jó eséllyel pályázó Ízek és szenvedélyekben (La Passion de Dodin Bouffant) a híres gourmand, Dodin (Benoît Magimel) és rendkívüli szakácsnője, Eugénie (Juliette Binoche, aki 2016-ban, amikor megkapta az Európai Mozi Nagykövetének járó díjat, a CineFesten járt) az új receptek kiötlésén, a finomabbnál finomabb fogások elkészítésén és elfogyasztásán keresztül kommunikálnak, így fejezik ki egymás iránt táplált gyengéd érzelmeiket. A 19. és 20. század fordulóján egy Loire-völgyi udvarházban járunk, amelynek középpontja a konyha, ahol az egész nap az ételek, a főzés és az étkezés körül forog.

Az Ízek és szenvedélyek képes kulináris élvezetet nyújtani anélkül, hogy a néző enne:

a gondosan válogatott és hozzáértéssel kezelt zöldségek, gőzölgő levesek, omlós húsok, tucatnyi hozzávalóból megalkotott mártások és különleges desszertek, valamint a hozzájuk illő italok ábrázolása olyannyira plasztikus, hogy azok illatát, ízét, textúráját, hőmérsékletét szinte mi magunk is érezzük. Trần Anh Hùng vietnámi forgatókönyvíró-rendező ezúttal két francia színészkiválósággal forgatott filmje máshoz nem hasonlíthatóan kalauzol el bennünket a konyhaművészet világába. Itt a reggeli, az ebéd és a vacsora esemény, a kifinomult ízlés összekötő erővel bír, a főzés a másikról való gondoskodás gesztusa, az udvarlás eszköze. A tisztelet és az odafigyelés, amely a menü összeállításához, az alapanyagokhoz, az elkészítési módokhoz és a tálaláshoz való viszonyulást jellemzi, összekapcsolódik az örömök megélésével, sőt magával az élni akarással. Dodin és Eugénie a művész és a szerelmes szenvedélyével, minden értelemben társakként működnek együtt a konyhában, Jonathan Ricquebourg hosszú beállításokban mutatja, ahogy valóságos táncot járnak a tűzhely körül, s bár mindig a tökéletességre törekednek, nem a hiúság hajtja őket, még akkor sem, amikor vendégül látnak egy közel-keleti előkelőséget. Trần Anh Hùng, aki a cannes-i fesztiválon elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, nemcsak meghozza az étvágyunkat és kedvet csinál ahhoz, hogy mi is kötényt kössünk, hanem elfeledteti, hogy a pár mondatban összefoglalható történethez mérten kissé hosszú a százharminchat perces játékidő, illetve azt is, hogy emberek a való életben aligha beszélgetnek így egymással, még ha mesteri szakácsokról és hasonlóan hozzáértő barátaikról van is szó. Alkotóként olyan odaadással közelít a gasztronómia és a szenvedély témájához, mint a karakterei a kezükbe kerülő nyersanyagokhoz, és mindkét esetben igaz, hogy a végeredmény összetettebb, mint amit szavakkal ki tudnának fejezni.

Előző életek (rendezte: Celine Song)

In-Yun. Ha két idegen elsétál egymás mellett az utcán, és a ruháik véletlenül súrolják egymást, az azt jelenti, valaminek lennie kellett közöttük az előző életeikben. Ha két ember összeházasodik, azt mondják, nyolcezer rétegnyi In-Yun volt közöttük nyolcezer élet alatt. A koreai kifejezés a keleti filozófiának a gondviseléshez vagy sorshoz hasonló, kifejezetten az emberi kapcsolatokra vonatkozó koncepcióját jelenti.

Celine Song önéletrajzi ihletésű filmes debütálásában intim portrét fest arról, hogy a mások iránt érzett gyengédségünk, a valakihez való tartozásunk mennyiféle formát ölthet.

Az Előző életekben (Past Lives) gyerekszerelem szövődik Nora (Greta Lee) és Hae Sung (Teo Yoo) között, ám a lány családjának Koreából Kanadába emigrálása elszakítja őket egymástól. Tizenkét évvel később, az interneten veszik fel újra a kapcsolatot, az ambiciózus Nora ekkor már New Yorkban, drámaíróként építi a karrierjét, míg Hae Sung a kötelező katonai szolgálat után mérnöknek tanul. A távolság ismét kettejük közé áll; gyorsan erősödő érzelmeik megkívánnák a személyes együttlétet, csakhogy nincs lehetőségük a másikhoz utazni, ezért szünetet tartanak. Újabb tizenkét év elteltével Hae Sung pár napra Nora városába látogat, aki ekkor már a szintén író Arthur (John Magaro) felesége. Elkerülhetetlen, hogy ők hárman feltegyék maguknak és egymásnak az örök kérdést, „mi lett volna, ha…”, még ha tisztában vannak is vele, hogy sosem kapnak rá választ. Az Előző életek szépsége abban a csendes elfogadásban rejlik, amellyel a karakterek tudomásul veszik az életük alakulását, a meghozott döntések következményeit, azt, hogy valaminek az elvesztésével mást nyernek, és fordítva. A kivándorlás és az identitás tehát ugyanannyira fontos témái a filmnek, mint a szerelem. Celine Song, aki nem csupán rendezője, forgatókönyvírója is ennek a finom, mély érzésű alkotásnak, nem esik abba a csapdába, hogy heves érzelmi kirohanásokba vagy összecsapásokba hajszolja a karaktereit, és szó sincs arról, hogy választás elé állítaná a női főhősét. Úgy jeleníti meg Nora és Hae Sung kötelékét, úgy játszik el egy másik élet – sőt több egymásba fonódó előző élet – gondolatával, hogy közben látjuk, érezzük, hogy Nora boldog, teljes életet él a férjével, megtalálta a helyét Amerikában. Figyelemre méltó, ahogyan a film Arthur megszólalásán keresztül reflektál arra, hogy amerikai férjként ő lehetne az akadálya az egymásnak rendelt Nora és Hae Sung évtizedekre visszanyúló vonzalma beteljesedésének. Csakhogy Arthur – John Magaro kimagasló alakításában – nem tipikus „harmadik fél”, végig megértően és támogatóan viselkedik, de közben nem rejti el, mennyire sebezhetővé teszi Hae Sung felbukkanása. Egy egyenes út és egy felfelé vezető lépcsősor, az ágyban fekve feleségéhez bújó férfi, két kéz, ahogy a metrón kapaszkodik… Shabier Kirchner egyszerű, ám annál kifejezőbb képei a moziból való távozás után is sokáig a nézővel maradnak.

Hulló levelek (rendezte: Aki Kaurismäki)

A sivárnak tűnő, magányt árasztó Helsinkiben a megélhetésért küzdő, egyik állástól a másikhoz csapódó Ansa (Alma Pöysti) és Holappa (Jussi Vatanen) tulajdonképpen első látásra egymásba szeretnek, találkozásaik sorsszerűek, mégis minden a kapcsolatuk kibontakozása ellen dolgozik, az elveszített telefonszámtól kezdve a férfi alkoholizmusáig.

A Hulló levelek (Kuolleet lehdet) kilóg a CineFest többi versenyfilmje közül, olyan, mintha a nyolcvanas évekből maradt volna ránk.

Ezeket a helyzeteket és fordulatokat már ezerszer láttuk, a maguk esetlen módján boldogságra és a másikkal való kapcsolódásra vágyó, hétköznapi figurák ismerősnek érződnek, a film szentimentalizmusa kedvesen unalmas. Akár azt is hihetnénk, hogy évtizedekkel ezelőtt járunk, ezt a hatást keltik a ruhák, a szobabelsők, a tárgyi világ és az olyan helyszínek, mint a múltból itt ragadt munkásszálló és internetkávézó, csakhogy amikor nem régi slágerek szólnak a rádióból, az orosz–ukrán háború híreit hallhatjuk. A melodrámára játszanak rá a zenei betétek – a társasági élet helyszíne egy füstös karaokebár –, ugyanakkor a humor, az irónia is képviselteti magát, például abban a jelenetben, amelyikben Ansa és Holappa egy randevú alkalmával A holtak nem halnak meg című Jim Jarmusch-filmre ülnek be a moziba, és kifelé jövet két másik néző azt vitatja meg, hogy a zombik támadása melyik nagy rendező alkotására emlékeztette őket. Meglehetősen sötét kép rajzolódhatna ki a világról: nem lehet megfeledkezni az Oroszország közelsége jelentette fenyegetésről, és a boltok az éppen lejárt élelmiszereket inkább a szemétbe dobják, minthogy a rászorulóknak adják vagy megengedjék a dolgozóknak, hogy hazavigyék. A Hulló levelek mégis inkább mélabús, mint depresszív, egy szerelmi történet, nem pedig az elidegenedő és a munkásosztállyal szemben érzéketlen társadalom kritikája. Az, hogy az alig több mint nyolcvan perces játékidő leteltével milyen véleményt alkotunk a Cannes-ban a Zsűri díjával jutalmazott finn forgatókönyvíró-rendező, Aki Kaurismäki legújabb „mutatványáról”, hogy a közhely közhely marad-e, vagy képes újat mondani azzal, hogy nem mond újat, már az ízlésünktől és a hozzáállásunktól függ.