Kire ütött ez a gyerek? – Komplex dokufikció a Lakers dinasztia és az NBA-brand felemelkedéséről

A Győzelmi sorozatról (Winning Time) mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy jó. Minőségi televíziós tartalom, melynek az első évada – hogy miért csak az első, arról később – mindenképpen egy lapon említhető az HBO kábelcsatornának az ezredfordulón hírnevet szerző, a komplex televízió korszakát trenddé tevő nagy sorozataival (a teljesség igénye nélkül talán elég a Drót vagy a Sírhant művek címeket megemlíteni). Kevésbé magától értetődő viszont, hogy e dokumentum és fikció határaival játszó alkotásnak egyáltalán mi keresnivalója van egy kábelcsatorna streamingkínálatában. Ez az írás azokat a párhuzamos történeteket járja körül, melyek metszéspontján a Győzelmi sorozat található.

Negyed dollárra a boldogságtól – média- és kultúripari kontextus

A Winning Time évadnyitó epizódjában két főhősünk, Magic Johnson és Dr. Jerry Buss találkozása, későbbi közös története egy pénzfeldobáson múlik. Az ironikusan pátoszos, a pénzérme lassított röpte köré rendezett, a feszült szereplőket bemutató snittet megelőzően kínosan komikus jelenetnek lehetünk tanúi: az NBA-sportliga központjában a vezető, Larry O’Brien türelmetlen unszolására beosztottjai mindent tűvé tesznek egy pénzérme után kutatva, amellyel kivitelezhető a címlapsztorit jelentő sorsolás. A motívum ráadásul az évadzáró epizódban is visszaköszön egy rövid idézet erejéig, ahol ugyanazok az öltönyösök szintén negyed dollárra vannak egy telefonhívástól, amikor rájönnek, a mérkőzés könnyen olyan médiaeseménnyé válhat, amelyre nincsenek felkészülve. Finoman érzékelteti tehát a készítőgárda, hogy nemcsak Dr. Buss „pedálozik” a csőd elkerüléséért az eszményi piacon is veszteséges klubot felvásárolva, hanem maga a liga is ruppótlan gittegyletként működik.

Pete Croatto kiváló könyvében részletesen mutatja be, hogy a pártszervezői pályája után nyugdíjas állásban megpihenő Larry O’Brien (akinek 1972. június 17-én a Watergate Complex-beli irodájának feltörése ismert botrányba torkollt), de még inkább az asszisztenséből utódjává váló David Stern, akit a sorozat a „Látnok” címkével lát el, hogyan navigálta ki a sportligát ebből az állapotból, és tette sikeres üzleti vállalkozássá. Az Egyesült Államok országos sugárzású hálózatainak legfontosabb sportterméke akkor – és azóta is – az amerikaifoci- (NFL) és a baseball- (MLB) liga volt. Stern ebben a médiakörnyezetben fordul a korszakban új televíziós esztétikát meghonosító kábeltelevízióhoz. Umberto Eco fogalmával élve tulajdonképpen a később kereskedelmi televíziós elbeszélésmódként ismert neotelevízió megjelenéséről van szó, amelynek az 1981-ben induló Music Television (MTV) az eklatáns példája. A rövid szekvenciákban látványos atlétikai teljesítményeket tartalmazó kosárlabda-mérkőzés alkalmas a neotelevíziós ritmusba illeszkedő válogatásvideó elrendezésre.

Nem mellékes szempont mindemellett, hogy kábeltelevíziós tartalomként a liga korán ki tudott lépni a nemzetközi televíziós piacra, globális márkává válhatott.

Az NBA-liga a ’70-es években – ahogy azt a sorozat is megidézi – a Jerry West Los Angeles Lakersét többször legyőző, 11 bajnoki címet nyerő, tehát meglehetősen domináns Boston Celtics dinasztia kiöregedéséről és a velük szinte egyedül versenyre kelő Wilt Chamberlain visszavonulását követő űrről szól. Mi sem példázza jobban a kiegyensúlyozott versenyt, mint hogy 1970 és 1979 között nyolc csapat lesz bajnok a ligában (az évtized elején a New York Knicks, közepén pedig az átalakult Boston Celtics nyer kétszer). Az a Portland Trail Blazers csapat, ahonnan a segédedző Jack McKinney a Winning Time első évadában újító ötleteivel megérkezik Los Angelesbe, csupán egy bajnoki címet nyer, mivel sztárjuk, Bill Walton teste nehezen bírja a sorozatterhelést. Tehát bár kiegyensúlyozott versenyt kínál, a kosárlabdaliga nem tud vetélytársává válni a már említett vezető major sportligáknak (NFL, MLB). Van döntő, melyet csupán délutáni műsorsávban, felvételről közvetít a televízió. Fontos azt is látnunk, hogy az NBA 1967 és 1976 között egy rivális kosárlabdaligával, az American Basketball Associationnel (ABA) is versenyben van, nem csupán a baseballal és az amerikai focival.

Az NBA-termék ugyanakkor nem válhatott volna igazán kelendő árucikké pusztán a sportoló sztárokra építve. A sorozat első évadának egyik antagonistája – a Detroit környéki kisvárosban, Lansingben vagy máshol felnőtt fiatal fekete fiúk szobájában poszterhős –, Julius „Dr. J” Erving imázsa önmagában nem volt elég erős pillér egy globális brand kiépítéséhez. A Winning Time történetében bemutatott Earvin „Magic” Johnson és Larry Bird, valamint személyükön túl a kosárlabdasport-történeti előzményekkel is rendelkező, de alapvetően mégiscsak tűz és víz ellentétét megidéző Boston és Los Angeles, vagyis a Celtics–Lakers rivalizálás képezte azt a narratívát (kelet-nyugat, fekete-fehér, szegény-gazdag szurkolók – mindemellett két egyenlő erő a pályán), amely a sportra specializált tömegmédia számára is eladható termékként jelent meg. De mindehhez kellett az a Dr. Jerry Buss, aki sportesemény helyett divatos, kulturális eseményként próbálta pozicionálni a Los Angeles-i csapat mérkőzéseit. Vagyis egy olyan kultúripari ág kiépülését látjuk, amely ezer szállal kötődik a kortárs tömegkultúrához. Így értve pedig olyan televíziós példákat idéz meg, mint az AMC kultikus sorozata, a Mad Men – Reklámőrültek (2008), de akár ide vehetjük a Netflix Stranger Things (2016) szériáját is, melyekben közös, hogy a pompásan felépített díszletek és jelmezek kulisszájának nosztalgiafaktorán túl a jelenünkben hétköznapinak tűnő kulturális logikáknak, a reklámipar vagy épp a geek-kultúra kialakulásának állít eredettörténetet.

Az ember, akit nem látunk, mégis ott van: Michael Jordan

Az elkaszált Winning Time prológusának történetszálát tulajdonképpen csak az epilógus varrja el – úgy ahogy. Earvin Johnson itt felvillantott HIV-diagnózisa és az ebből fakadó feszültség így a befejezetlenség mementója lesz. Mindenesetre egyetlen képet érdemes most kiemelnünk a prológusból: a feszült várakozás alatt az Ebony magazin címlapján Magic már mintegy az utódjára tekint Michael Jordan képében. Jordan a sorozat második évadát lezáró döntő után pár nappal került a ligába az 1984-es játékosbörzén. Így a diegézisben nem jelenhet meg, ugyanakkor szellemként szinte végig ott lebeg a történetben. Az a Michael Jordan, aki a főhős helyett írta alá az 1979-ben még ismeretlen Nike cég cipőszerződését; aki így a formálódó sneakerkultúra egyik, ha nem a legfontosabb ikonja lett. Vagy akinek az egyetemi csapattársa (James Worthy) kerül újoncként a Lakershöz, és válik később a dinasztia fontos pillérévé.

Jordan felemelkedésének lehetőségét az a sporton belüli paradigmaváltás teszi lehetővé, amelyet Jack McKinney történetén keresztül a Winning Time is bemutat. Az emberfeletti fizikai tulajdonságokkal rendelkező magasemberek dominanciája után az NBA-kosárlabda a ’80-as években felgyorsuló játékkal az alacsonyabb, mozgékonyabb játékosok sikerének ágyaz meg. A sorozatban a futással küzdő Kareem Abdul-Jabbar képe e változás ikonja. A Magic gyors és látványos játékát kihasználó Lakers példája mellett a Winning Time antagonistáinak, Red Auerbachnak és Larry Birdnek a második évadban bemutatott párbeszéde egy másik aspektust emel ki: a tradicionálisan legkevésbé fontos „wing”, vagyis külső pozícióban játszó Bird köré építik a Celtics játékát. Így nem annak a Michael Jordannek kell utat törnie, akit 1984-ben még mindig két magasember mögött, csupán harmadikként választ ki a Chicago Bulls az NBA-játékosbörzén, de saját csapatában már központi szerepet tölthet be. A kosárlabdasport sajátossága, hogy a csapatban – a pályán és a cserepadon is – messze a legkevesebb játékos szerepel az összes major sportliga közül, de a labdarúgással összevetve is.

Így egy-egy játékos teljesítménye nagyobb mértékben határozza meg a csapat sikerét.

Ebből az is következik, hogy a sportág alapvetően kedvez a sportolósztárok kiemelkedésének.

Itt érdemes kitérnünk arra, hogy a kosárlabda az Egyesült Államokban a fekete közösségek és a városi szegényebb rétegek sportja. De a Winning Time két példája, Jerry West és Larry Bird története is rámutat, hogy hasonló okokból a vidéki, külvárosi szegényebb fehér bőrű fiatalok számára is kitörési lehetőség: hiszen a többi, az Államokban népszerű sporthoz képest eszközigénytelen, és szinte bármilyen pályán játszható, akár udvaron is. Remekül ragadja ezt meg a Netflix 2019-es dokumentumfilmje, a Több mint kosárlabda (eredeti angol címe Basketball or Nothing, nyers fordításban „Kosárlabda vagy semmi”), amely pontosabban mutatja be, hogy a történet középpontjában lévő őslakos-rezervátum középiskolás kosárlabdázóinak egyedül a sport kínál felemelkedési lehetőséget. Sportösztöndíjak nélkül a családok képtelenek lennének megfizetni az egyetemi képzések árát. Nincs jégpálya vagy elég fiatal egy erősebb amerikaifoci- vagy baseballprogram kiépítéséhez, az atlétika pedig jobban épít a kevésbé tanulható készségekre. A ’60-as évek feketejogi mozgalmai a sporton is nyomot hagytak. 1968-ban a mexikóvárosi olimpia 200 méteres sprint versenyszámának pódiumán az aranyérmes Tommie Smith és a bronzérmet nyerő John Carlos lehajtott fejjel, feltartott, összezárt ököllel tiltakozott a himnusz alatt az USA színes bőrű állampolgárait sújtó megkülönböztetés ellen. Azon az olimpián, amelyet Muhammad Ali tiltakozását támogatva olyan kosárlabdázók bojkottáltak, mint Bill Russel vagy a sorozatban megismert Kareem Abdul-Jabbar, az akkor még a Lew Alcindor nevet használó fiatal egyetemi csillag. Már maga a névváltás konfliktusokat okozott akkori csapata, a Milwaukee Bucks szurkolóival, akik pedig csapatuk első és sokáig egyetlen bajnoki címét köszönhették Kareemnak. A zord, politikailag aktív imázst építő sztár hiába emelkedett ki teljesítményével a korszakban, nehezen volt piacosítható. Magic, Bird és Jordan távol tartották maguktól a bőrszín és a kosárlabda kérdését. A Winning Time sajnos nem jut el addig, hogy ezt bemutassa. Az első évad médiareprezentációt tematizáló WHITE-BLACK címkéi inkább a társadalmi jelenségre reflektálnak, mintsem a két sportoló imázsára. Ez a politikamentesség pedig fontos kulcs volt a liga és sztárjai fölötti üvegplafon áttörésében.

A fekete kultúra és az NBA kapcsolata az aktivista sportolókat váltó kevésbé politikus sztárok ellenére sem romlott meg. A Winning Time második évadának bántó hiánya, hogy kimaradtak azok a tágabb kulturális kontextust vizsgáló jelenetek és történetszálak, melyek az első epizódban a játékfilozófia, a sport bussiness, a mentális egészség, a drogproblémák, a társadalmi különbségek, a vallás, a sportkarrier utáni élet és célok, a nők üzletben betöltött szerepe, valamint a sztárvilág nehézségei kapcsán figyelmet kaptak a ’80-as évek turbókapitalista fogyasztásba rohanó Los Angelesének kulisszái között.

Az első évad beteljesíti a főcím paratextusának ígéretét, a második évad viszont mintha meg is feledkezne róla.

Érdemes is inkább átpörgetni, ne fájjon a szívünk, hogy egy öltözői kamaradrámát kapunk a pénzünkért. Pedig a megjelenített időszakban egy fontos médiatörténeti mozzanat zajlik le az NBA-ben. Az 1983 februárjában rendezett All Star-gálán – vagyis a kosárlabda csillagainak gálameccsén – a hagyományos nyitó himnuszt Marvin Gaye énekelte, de az állami és iskolai ünnepségek kortalan megszólalásmódja helyett soul és R’n’B elemeket keverő saját előadói stílusában. Az ünnepelt-botrányos megítélésű esemény nyomán az NBA All Star-gálája a fekete művészelit számára is gálaeseménnyé vált, a ’90-es évek hiphop- és raptrendjei pedig több szinten kapcsolatban maradnak a kosárlabdaligával.

Michael Jordan válik azzá a sportolóikonná, aki a tömegmédia korszakának tökéletes pillanatában globális sztárként léphet elő. Szinte minden mozdulatát kamerák követik, de nyilvános imázsa még külön tud válni nem kifejezetten megnyerő személyiségjegyeitől vagy akár botrányosabb ügyeitől. Jordan 2020-ban tulajdonképpen maga mondja el saját történetét a Last Dance (magyarul a Netflix streamingplatformon Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig) című sorozatában. 1997-ben a ligát akkor már bő évtizede vezető David Stern arra kéri Jordant, hogy a megelőző hét évben három, majd két év szünet után két újabb bajnoki címet nyerő Chicago Bulls szezonját, de főleg magát Jordant egy dokumentumfilmes stáb követhesse. Ekkorra már egyértelmű volt, hogy a csapat akkori formájában az utolsó szezonjára készül, a szezon pedig korszakhatár lesz. A játékos mindebbe úgy egyezett bele, hogy kizárólagos jogokat kap a felvételek fölött. A tízrészes minisorozatot több – jogos – bírálat is éri amiatt, hogy a főszereplő-jogtulajdonos-producer saját hőskölteményét mondja el benne. Noha a Celtics–Lakers rivalizálás kifulladása utáni Jordan-korszakot, az ezzel párhuzamosan a ligára jellemző globális terjeszkedést, a sportcipő- és reklámipari kapcsolatok kialakulását tulajdonképpen érzékenyen bemutatja.

Szintén David Stern a motorja annak, hogy a korábban amatőr, egyetemi sportolókra építő kosárlabda-válogatott, a Team USA NBA-játékosokkal vágjon neki az 1992-es nyári olimpiának Barcelonában. A Dream Teamnek nevezett csapatnak Magic, Bird és Jordan egyaránt tagja, és sportolói kvalitásaik mellett legalább annyira globális reklámarcai a sportligának, mint azok a kelet-európai játékosok, akiket a Szovjetunió felbomlása után importál az NBA. Ez a vándorlás eleinte nem tekinthető tömegesnek, de meglehetősen sok nemzeti piac képviselője jelenik meg rövid időn belül, ezzel párhuzamosan pedig ezeken a nemzeti piacokon az NBA reklámértéke is megnő. 1998-ban Magyarországról Dávid Kornél lesz része ennek a hullámnak, aki a Jordan utáni, mai napig bajnoki cím nélküli időszakát kezdő Chicago Bulls csapatába kerül. Így a szupersztár Jordan mellett a liga egyik arcává válik ő maga is a globális piac egy szegletében, Magyarországon.

A megingó trón és a sportközvetítésből dokufikcióba pattanó labda

2003 nyarán Michael Jordan visszavonul, a ligába pedig megérkezik egy újabb korszakos tehetség, LeBron James, aki ezt a sportmédia által gyakran használt címet szokatlan mértékben teljesíti be: idestova huszonegyedik szezonjában már megdöntötte Kareem Abdul-Jabbar pontrekordját, és parttalan vitákat nyit arról, hogy felülmúlta, felülmúlhatja-e még Michael Jordan karrierjét. 2004-ben pedig a Phoenix Suns csapatához igazol Steve Nash, akinek nevével összeforr egy, a Winning Time-ban ábrázolt paradigmaváltás, amely a játékgyorsaság mellett a távoli, hárompontos dobások forradalmával ágyazott meg az NBA legújabb dinasztiájának, a Golden State Warriorsnak, akik a 2010-es években LeBron James csapata ellen folytattak hosszan tartó rivalizálást. Az időszak egy új generáció számára nyitott belépési pontot a kosárlabdasportot követők táborába.

Mivel egyetlen kiválóság nagyon nagy hatást képes kifejteni a játék alakulására, így az NBA-kosárlabda a sportsztárok világa. Az 1946-ban alapított sportliga több mint 75 évét így tulajdonképpen el lehet mondani tíz-tizenkét kimagasló játékos történeteként is. Több szakíró értelmezi úgy a Last Dance sorozatot, mint Michael Jordan testamentumát a már csak a LeBron-érába bekapcsolódó rajongói korosztály számára. E sorozat egyik visszatérő motívuma Jordan mémmé vált mondata, mikor újra és újra azt mutatja be, hogyan nyert motivációt a pályán különböző konfliktusokból vagy kritikákból: „…and I took that personally”. Vagyis hevenyészett fordításban személyes támadásnak vette a kritikát. Mint ahogy a sorozat megjelenése is mintha arra adott válasz lenne, hogy egyáltalán felmerül, valaki felérhet hozzá a sportágában.

Mindenesetre trendként érzékelhető az NBA-hez kapcsolódó történetírói láz az új évezredben. Ennek hagyományos terepe a sportkönyvipar, és talán legjobb példája Bill Simmons 2009-ben megjelent Book of Basketball című könyve. De szintén ebben az időszakban, 2014-ben adták ki Jeff Pearlman Showtime: Magic, Kareem, Riley, and the Los Angeles Lakers Dynasty of the 1980s című könyvét, amely a Winning Time forgatókönyvének alapjául szolgált. Ezzel párhuzamosan a sportdokumentumfilm műfajában is gombamód szaporodnak a címek. A „Jordan-sorozat” előzményének tekinthető a 2014-ben bemutatott Iverson című dokumentumfilm is, amely az ezredforduló környékének ikonikus, pályán és azon kívül is öntörvényű alakjának, Allen Iversonnak a történetét mutatja be. A megzabolázhatatlan játékos mit sem törődött David Stern törekvésével, aki megpróbálta távol tartani a liga imázsát a ’90-es évek gengszterrap trendjének árnyékától. A dress code-okat felrúgó, fonott hajú, sajtóeseményeken is rapperekhez hasonlóan öltöző, keresetét felélően költekező Iverson kulturális ikonként betöltött jelentősége túlmutatott játékosteljesítményén is. E megosztó figura érzékenyen bemutatott története is kellett ahhoz, hogy Michael Jordan kinyissa a ’97–98-as felvételek széfjét, és az Iverson producereinek engedélyt adjon a munka megkezdésére. A Last Dance újdonsága a dokumentumfilmekhez képest mindössze a sorozatformátum volt, és az ehhez kapcsolódó epizodikus, hetente eseményszerűen megjelenő epizódok. Maga a streamingplatform nem, hiszen több sportdokumentumfilmet is ilyen felületen terjesztettek (pl. Kareem: A levegő ura [2015, HBO]).

Az NBA jelene egy őrségváltás időszaka. LeBron James páratlanul hosszú és termékeny karrierje is megállíthatatlanul közelít a vége felé, és a 2022-ben hattyúdalát éneklő Warriors-dinasztiát sem kerüli el a kor és a sérülések hatása. Új sztárok, új dinasztiák, új médianarratívák kohója. Egy olyan sportliga keretében, mely a ’80-as évektől kezdve fiatal célcsoportot szólít meg, és valószínűleg az összes médiasport közül a leggyorsabban reflektál a kortárs médiakörnyezetre és kulturális kontextusra. Hogy csak a legfrissebb példákat említsem, a mentális egészség témája vagy a Black Lives Matter ügye mellett több sztárkosárlabdázó bontott zászlót a közelmúltban.

A Winning Time akkor igazán erős, amikor túl tud mutatni a sport keretein, és a korszellem, kortárs társadalmi problémák és gazdasági trendek kontextusában beszél a médiasport-logika megjelenéséről az NBA-ben. Amikor kontextusában meséli el szereplőinek sikertörténetét. Az „igaz történet alapján” paratextusból az „alapján” részt erősíti fel annak érdekében, hogy különböző iparági szereptípusok példáján mutassa be a bizonytalan, helyét nem lelő, vesztes állapotból a sikerhez vezető út megtalálásának folyamatát a karaktereknél, ami nem is aratott osztatlan sikert a megszemélyesített szereplők körében. Leghangosabban a csapatvezető Jerry West tiltakozott az ellen, ahogy ábrázolta őt a sorozat. Pedig egyébként a sportfilm tradicionális narratív sémája ez, gondoljunk csak az Emlékezz a titánokra (2000) című klasszikusra.

Ami üdítő, hogy pátosz helyett humor, valamint kreatív, a diegézisből rendszeresen kiszóló narráció és filterezett, dokumentumfilmet idéző képi világ dichotómiája jellemzi a szöveget.

De a narratív szempont elsődlegessége abban is tetten érhető, hogy magáról a játékról, a kosárlabdáról is többször etűdszerű montázsokban beszél a sorozat Buss, Jack (McKinney) vagy épp Magic narrációjával. Mint ahogy az egyébként a játékidőben csekély arányt kitevő mérkőzésábrázolások is inkább emlékeztetnek akciójelenetekre, mint sportközvetítésre. Vagyis a kortárs komplex televíziózás műfajokkal, narratívával kísérletező, epizódokon és évadokon átívelően párhuzamosan vezetett történetszálakkal operáló elbeszélésmód figyelhető meg.