Alul az árja – Kritika az Egyik csata a másik után című filmről

Szerelem fasizmus idején

Akadnak alkotók, akik adott történetek elmeséléséért vágnak a rendezői szakmába, és akadnak rendezők, akiknek bármilyen történet kerül a kezükbe, művészetet varázsolnak belőle. Paul Thomas Anderson minden alkalommal bizonyítja, hogy utóbbi kategóriába tartozik: még nem rendezett két hasonló témájú filmet, és általában a zsánerek határai sem kötik gúzsba. Készített már drámát mohó olajmágnásokról a századfordulón (Vérző olaj), vígjátékot naiv pornószínészekről, akiket felzabál a ‘70-es évek féktelensége (Boogie Nights), pszichológiai thrillert szektavezérekhez menekülő II. világháborús katonákról (The Master), de szerelmi szálba gabalyodó szabót megéneklő kosztümös filmet is (Fantomszál). Épp ezért mintázatot, de még sorvezetőt is nehéz találni az életművében, munkáiban az egyetlen állandónak a színvonal tűnik, illetve a mindig más, de mindig kiválóan megteremtett korhangulat. Ez a stabil tehetség bár elsőre áldásnak hathat, minden új megjelenéssel hatványozottan hordozza a bukás lehetőségét is, hiszen a néző mindig egyre magasabb elvárásokkal ül be a filmjeire.

Anderson mindamellett, hogy rendre fajsúlyos vagy legalábbis figyelemre méltó mozit csinál, okosan sosem nyúl a darázsfészekbe,

történetei – már csak azért is, mert általában más korokban játszódnak – nem érintenek aktuális társadalmi kérdéseket. Mindezek tekintetében a rendező tizenkilencre húzott lapot, amikor úgy döntött, hogy a reagani időszakból itt maradt bizalmatlanságot és általános rendszerellenességet átemeli egy modern történetbe, amelyben bevándorlókat mentő radikális földalatti szervezetet ütköztet az elnyomó katonai erőkkel – és az abból túlburjánzó fehér felsőbbrendűségi csoporttal.

Az Egyik csata a másik után bizonyos szempontból egy mély, családi, illetve azon is túlívelő generációs bűnöket feszegető történet, ahol a szeretet akár az őrületig is hajtja a szereplőket.

Egy másik szempontból viszont egy parádés élménymozi: a játékidő szinte teljes hossza alatt az ülésünk szélén hintázva, a vászonra mutogatva reagálunk a nem várt fordulatokra és beszólásokra.

Hogy ez a stimuláció csak ritkán tud unalmassá válni, az egy közel háromórás filmnél komoly teljesítmény.

A szerelemben nincsenek határok, nem úgy az USA-ban, ahol a kerítésen átszökve ezrek kockáztatják a túlélésüket egy jobb élet reményében. Az ő segítségükre érkezik a Francia 75 szervezet, amely bombákkal és összehangolt támadásokkal üzen hadat az amerikai hadseregnek. A szervezet tűzszerésze, Bob (Leonardo DiCaprio) beleszeret a mozgalom fekete vezetőjébe, Perfidia Beverly Hillsbe (Teyana Taylor), aki előtt nincs lehetetlen. A szó szerinti végzet asszonya lankadatlan lelkesedéssel irtja az ellenséget, a lövöldözésnél pedig csak a szexet imádja jobban. A furcsa párosnak hamarosan kislánya születik, de a fekete párducból nem válik anyatigris, Perfidiát visszaszólítja a forradalom. Azonban amikor elkapják, köpni kényszerül. Az árulással szerzett tanúvédelmi programban csak egy látogatója akad, a Napóleon-komplexusos wannabe árja, a fasiszta Lockjaw ezredes (Sean Penn). A két veszett igazságosztó már a forradalomban összeismerkedett, ahol szexbe fojtották egymás iránt érzett határtalan gyűlöletüket, és a szőrösszívű ezredes beleszeretett a nőbe. Ám mivel ő nem adja meg magát neki, a férfi úgy dönt, felkutatja Perfidia lányát, és tizenhat évvel később meg is találja. A marihuánafüggő Bobnak – aki a szabadságharcos múltjából az elmúlt másfél évtizedben csak egy megbuherált walkie-talkie-t és a paranoiáját tartotta meg – most fel kell nőnie a feladathoz, hogy megtalálja elrabolt lányát, és visszaszerezze őt az amerikai hadsereg bármeddig elérő karjai közül.

Hős (fürdő)köpenyben

Az Egyik csata a másik után-ról már most tömegével nyilatkoznak úgy, hogy „klasszikus moziélmény”. És valóban az. Ilyenek voltak azok a filmek, amikért érdemes volt moziba járni az elmúlt évtizedekben. Az alaptörténet igencsak hasonlít például az Üresjárat című 1988-as drámára, de messze nem ez az egyetlen, ami eszünkbe juthat róla. Amellett, hogy magában a szövegben is elhangoznak easter eggként elszórt filmes utalások, számos olyan jelenet található a föld alatti meneküléstől kezdve az autós üldözésen át a túszdrámáig, amelytől akarva-akaratlan asszociálunk más kultikus művekre. Ám mindezeken túl maga a hangulat – amelyet korábbi jó szokását tartva ezúttal is bravúrosan megteremt a rendező – szinte teljes egészében a ’80-as, ’90-es évek akcióthrillereit idézi, annyira, hogy a néző idővel hiányolni kezdi a filmből Denzel Washingtont. Ezt a hatást a tartalmi gátlástalanság mellett a dúsan adagolt epikus zenei betétek, de leginkább a sárgás, nyers látványvilág ébreszti, amelyet Michael Bauman operatőr (akivel a direktor már a Licorice Pizzában is együtt dolgozott) VistaVision kamerákkal ért el. Ettől függetlenül a film „hamisítatlan moziélmény-szerűségét” nem a direkt nosztalgiaébresztés vagy a korábbi klasszikusok elemeinek bravúros összemontázsolása adja, az Egyik csata a másik után nagyon is egyedi, ennek kulcsa pedig a folyton megújuló rendező mellett a remek színészgárda.

Anderson régóta tervezett együtt dolgozni DiCaprióval, annyira, hogy a végül a Titanicba elszegődő színész egyik legnagyobb szakmai bánata, hogy nem fogadta el a Boogie Nights főszerepét. Úgy tűnik, megérte ennyit várnia az újabb ajánlatra. A lezüllött, konspirációfüggő hipneck (hippi-redneck), akiből a szorult helyzet vérrel és verejtékkel hőst farag, minden szövegével és képtelenségével szórakoztató figura. DiCaprio tulajdonképpen egy forradalmár nagy Lebowskit alakít, ami önmagában oximoron, mégis működik: amennyire Bob nem törődik magával, annyira törődik a lányával és a közös üggyel. Az antifőhősnőt alakító Teyana Taylor is teljesen meggyőző, ahogy a Willát játszó Chase Infiniti is. Hogy Sean Penn egyáltalán elvállalta a nevetség tárgyává váló perverz fasiszta szerepét, az önmagában erős állásfoglalás a részéről a megénekelt embertípus (vagy tágabb értelemben akár az egész politikai oldal) felé, de hogy ilyen szégyentelenül el is merül benne, ez már egyenesen alkotói rendszerkritika.

Az imádnivaló Benicio Del Toro eközben bónuszpályát játszik a zen karatemester szerepében, aki ugyanolyan békésen mosolyogva áll a fegyver innenső, mint a túlsó végén.

A figurája sokat segít a befogadónak elhelyezni a filmet a dráma és vígjáték skáláján – pedig ez sokszor komoly kihívásokat jelent. Például, amikor a náci ezredes bűnös élvezetből elmerül a fekete lány adta örömökben, majd tisztaságát, árjaságát bizonyítandó lecsap egy városra, és kiadja a parancsot, hogy „csináljatok rá indokot, drogok és taco”, akkor a nézőnek – ha olvas híreket a tengerentúlról – elsősorban nem nevetni jut eszébe.

Az identitásválságot családi és nemzeti színtereken taglaló filmben Anderson tulajdonképpen mintha alibiként játszaná kézre egyik értelmezést a másiknak. Aki azt problematizálná, hogy micsoda légből kapott karakterek és történetek ezek, annak mondhatja, hogy „hiszen végig a háttér volt a lényeg”, aki pedig számonkérné, hogy hogy merészel egy már-már bujtogatásnak számítóan aktuálpolitikai thrillert létrehozni, amikor a hatályos szabályok egy egyszerű talkshow-t is betilthatnak, ha az kritizálni meri a rendszert, nos, akkor bátran mondhatja, hogy „de hát ez csupán egy családi dráma”. Az üzenettel pedig, hogy a család a legfontosabb, és a vér kötelez, melyik esetleges felszólaló merne ellenkezni?

Az elnyomás mindig is állandó témája volt a filmeknek, ám hogy egyre több alkotó érzi úgy, eljött az ideje ezt más korok, absztrakt, elvont helyzetek helyett nyíltan és célzottan tematizálni, az egyszerre aggasztó és reménykeltő. Apró hullámok ezek a föltámadt tengeren, amelyek lassan elöntik az egész várost. Ráadásul egyre váratlanabb helyeken törnek fel ezek a hullámok, s hogy már a puszta valóságtól mindig is tartózkodó Anderson is tematizálja, az elég beszédes. Igaz, a rendező régóta tervezgeti a filmet, amely ráadásul részben Thomas Pynchon 1990-ben megjelent, de a ‘60-as, ’70-es évek radikális megmozdulásait firtató regényének laza adaptációja, így meglehet, hogy egyáltalán nem szánta ilyen aktuálisnak a mozit. Ez esetben viszont arra kell rádöbbennünk, hogy ugyanazt látjuk előre, mint visszatekintve, ami még rémisztőbb világképet fest.