Vérrel áztatott fekete arany – Kritika a Megfojtott virágok című filmről

Az Oscar-, Emmy- és Golden Globe-díjas rendezőt, Martin Scorseset aligha kell bemutatni, hiszen olyan klasszikusok fűződnek a nevéhez, mint a Taxisofőr, a Nagymenők, A rettegés foka vagy a Casino – újabb művei közül pedig A Wall Street farkasa emelkedik ki. Alkotásaiban általában erősen naturalista ábrázolással dolgozik, és az alvilág piszkos ügyeit tárja fel, nem ritkán felmagasztalva a „sötét oldal” kegyetlen figuráit. A rendező többször dolgozott együtt Robert De Niróval és Leonardo DiCaprióval is, így nem meglepő, hogy a 2023 őszén mozikba kerülő Megfojtott virágokban is főszerepet szánt nekik. Az alkotás a filmdráma és a krimi jegyeit viseli magán, ennek megfelelően az emberi kapcsolatok állnak a középpontjában. A történet egy nyomozást mesél el, a krimi műfajával összhangban kevés mozgalmas jelenettel, a párbeszédekre fókuszálva. A téma a már több korábbi klasszikusból (Az utolsó mohikán, Farkasokkal táncoló) is ismert „indiánkérdés”, melyet Martin Scorsese és Eric Roth David Grann Killers of the Flower Moon című könyvéből adaptált.

A történet az 1920-as évek Oklahomájában játszódik, ahol az Amerikában őslakos oszázsokat egy rezervátumba kényszerítették. A vidékre telepesek is költöztek, az indiánok mellé pedig ellenőrzésük céljából úgynevezett „gyámokat” jelöltek ki. Ám hamar kiderült – a sors iróniájaként –, hogy a terület kőolajban gazdag, így a törzs tagjai értékes földek birtokosai lettek. Ezt beárnyékolja azonban egy, az oszázsokkal szembeni rejtélyes gyilkosságsorozat, melynek elkövetői ismeretlenek. Ebbe a világba tér vissza a frontról Ernest Burkhart (Leonardo DiCaprio), hogy meglátogassa a nagybátyját (Robert De Niro). A „király” szívélyesen fogadja, majd arra ösztönzi unokaöccsét, hogy minél előbb házasodjon meg az egyik nagy vagyonnal rendelkező, de betegeskedő indián nővel, Mollie-val. Ernest összeismerkedik vele, egymásba szeretnek, és egybe is kelnek.

Mindeközben a furcsa halálesetek tovább folytatódnak: olyan oszázs nőket tesznek el láb alól, akik komoly olajvagyon birtokában vannak.

Az öngyilkosságnak, betegségnek és balesetnek beállított gyilkosságok ügyében – melyben Ernest is bűnrészessé válik – a Szövetségi Nyomozóiroda kezd vizsgálódni. A nyomozást több módon is próbálják meghiúsítani a tettesek, de végül fény derül a bűncselekmény-sorozat elkövetőinek kilétére.

A film játékideje három és fél óra, még sincsenek üresjáratok a történetben. Scorsese legutóbbi filmjét, Az írt (2019) több kritikus nevezte monotonnak, vontatottnak – de a Megfojtott virágok nem vádolható ugyanezzel. A rendező szinte a végletekig kitolja a befogadás idejének határát, és bár ez próbára teszi a nézőt, mégis szükséges az események lassabb, fokozatosabb kibontása, hogy mélyebb bepillantást nyerjünk a főszereplők motivációiba. A műfajból fakadóan nem az akciódús jelenetek dominálnak, maratoni hosszúsága ellenére mégsem unatkozunk, mert valami mindig továbbgörgeti a cselekményt. A bűnözők felmagasztalása itt nincs jelen: a film inkább az áldozatoknak kíván emléket állítani, miközben a fehér férfi kapzsiságának elfajulását ábrázolja.

A film képi világa elsősorban a részletekre helyezi a hangsúlyt, a szereplőket – főleg a párbeszédes jelenetekben – a legtöbb esetben premier plánban ábrázolják. A kamera az arcokra fókuszál, a szereplők mimikájában felfedezhető apró változásokat kutatja. Az alkotás leginkább a történet elején használ totálképeket, a fekete aranyban bővelkedő vidék méreteit szemléltetve mutat rá annak pénzbeli értékére. Az ilyen típusú képeknél CGI is felfedezhető, de ezt leszámítva korhű díszlettel ábrázolják a ’20-as évek „vadnyugati” világát. Ez egy olyan környezet, ahol az indiánok és a fehér ember együttélése egy – látszólag – idilli állapotot, egy összetartó közösséget hozott létre.

Sőt, a film elején bemutatott világ voltaképpen egy feje tetejére állított társadalmi tabló, ahol fehér cselédek és sofőrök szolgálják ki az indiánok igényeit.

Az alkotásban helyet kapott néhány korabeli felvétel is, illetve egyes jelenetek fekete-fehérben játszódnak, ami az atmoszférateremtés mellett a történelmi hitelességet is erősíti. A rendezőtől megszokott brutális naturalizmus itt jóval visszafogottabban jelenik meg, csupán pár másodpercre, epizódjelleggel mutatják a gyilkosságokat, melyek az esetek többségében az éj leple alatt, mindenki elől rejtve történnek. Bár a történet elejétől sejthető, hogy kik az elkövetők, eleinte mégsem látjuk magukat a bűneseteket, csak azok végkifejletét. A kamera fokozatosan mutat meg egyre többet nekünk – a film végén, a nyomozáskor már a konkrét gyilkosságokat is láthatjuk. De a hangsúly mintha nem is ezeken lenne, hanem a bűn elkövetőinek szervezkedésén: nem a bűn a fontos, hanem annak előkészítése, az, ahogy a William Hale-t alakító De Niro válogatott módszerekkel – finom manipulációtól a fenyegetésig – rábírja a környezetét, hogy bűnsegédjeivé váljanak.

A film zenéje igazodik a történet hangulatához, de igazán csak a záró jelenetsorban kap főszerepet, amikor az epilógusban kiderül, hogy a bűnösök milyen büntetést kaptak – hozzátéve, hogy a rendező ránk bízza, valóban büntetésként értékeljük-e ezt. A film nagyobbik részében inkább a természetes zajok, az utca hangjai, vagy beltéri párbeszédek esetében a tűz ropogása jellemző, de vannak teljesen „néma” jelenetek is. Viszont az indiánok törzsi zenéje és éneke visszatérő elem, hiszen a születéshez és a halálhoz kapcsolódó szertartások része. Ezeket többször is halljuk, mivel az egymást követő halálesetek után mindig rituálisan temetik el az áldozatokat. Így ezek a dallamok a történet előrehaladtával fokozatosan összefonódnak az elmúlással és a kilátástalansággal – az oszázsok egyre elkeseredettebbek, minden egyes szertartáson népük sorsának változásáért énekelnek.

A színészi gárda tökéletes – talán túlságosan is. A főszereplőket Leonardo DiCaprio, Robert De Niro, Lily Gladstone, Brendan Fraser és Jesse Plemons alakítják, hozva a tőlük elvárható magas színvonalat. 

De az Ernest Burkhartot megformáló DiCaprio teljesítményét külön is érdemes kiemelni.

A karakter érzelmeit, a naivitását és a belső vívódásait is nagyon hitelesen viszi színre: a mimikája és a mozdulatai egyértelműen jelzik, hogy a szereplő hogyan kezd egyre mélyebbre süllyedni, és megnyomorodni tetteinek súlya alatt. A szemei véreresek, az arca egyre nyúzottabb, a mozgása fokozatosan darabossá válik. Eleinte nem érzi át teljesen, hogy mibe keveredett, de amikor ráeszmél, már hazugságot hazugságra halmozva próbál kikecmeregni a helyzetből. A film végén kezdi el felfogni, hogy mindent elveszíthet, ami fontos számára, és addigi vívódása – a választás szeretett családja és a nagybátyja között – tovább erősödik, míg végül teljesen megtöri őt.

A karakterben rejlő kettősség miatt izgalmas William Hale (Robert De Niro) figurája. A film „keresztapája” mindent és mindenkit a markában tart, neki van itt a legnagyobb tekintélye. De Niro hatásosan formálja meg a magabiztosságot sugárzó és hatalmi pozícióját folyamatosan érzékeltető szereplőt, aki álszent módon lépten-nyomon a vallásosságával hivalkodik. Erősen ironikus Hale visszatérő megszólalása, az „Áldjon meg minket az Isten!”, hiszen valójában „mindenki jóakarója”, a szemüveglencséi mögül figyelő nagybácsi mozgatja a szálakat.

És mégis van valami frusztráló abban, hogy a Megfojtott virágok cselekménye két színészóriás zseniális játéka köré épül: talán túlzottan is róluk szól a film, miközben az elbeszélni kívánt tragédia elsikkad. Ezt némiképp a Mollie Burkhart szerepében feltűnő, eddig csak kisebb költségvetésű filmekben és sorozatokban szereplő Lily Gladstone játéka ellensúlyozza. Arca egyrészt erőt és stabilitást, másrészt hidegséget sugároz – alig mutat érzelmet. Mindezt annak ellenére teszi, hogy sorozatosan sújtják a veszteségek. Mollie vélhetően végig tudja, hogy Ernest mit tesz valójában, de nem vet véget a kapcsolatuknak (egyfelől a betegsége miatti kényszerből, másfelől a férje iránti szeretetből). Gladstone kifejezetten visszafogott mozdulatokkal és mimikával formázza meg a karaktert, aki elrejti szenvedését, és az egymást követő csapások ellenére hite nem rendül meg.

A happy end nem Scorsese stílusa, így nem meglepő, hogy a Megfojtott virágokban a gyilkosok büntetésének mértéke és elkövetett bűneik egyáltalán nem arányosak egymással. Mivel fehér emberek döntenek indiánokat ölő fehér emberek sorsáról, a büntetés súlya megkérdőjelezhető. Ennek alapján a történet kritika a demokrácia fellegváraként aposztrofált Egyesült Államokkal szemben is, hiszen az USA történetének egyik szégyenteljes eseményét tárja elénk. Scorsese nem a hollywoodi fősodorbeli filmektől megszokott módon ragadta meg a témát, hanem saját képére formálta azt. Ez abból a szempontból mindenképpen pozitívum, hogy így más perspektívából viszi színre a nyomozás eseményeit, gyakorlatilag epizódszerepet szánva magának a nyomozóbrigádnak. A fő szempont nem a gyilkosságok megmutatása, hanem az elkövetők motivációinak reprezentálása, és a fehér férfi kapzsiságának színre vitele.