Gettórezervátumok – Kritika a War Pony című filmről

Az indiánok filmes megjelenítése jellemzően egyetlen műfajhoz, a western kalandtörténeteihez kötődött a klasszikus hollywoodi korszakban. A zsáner kezdetben az Egyesült Államok mindössze pár száz évre visszanyúló múltját igyekezett színesíteni jobbára fikciós vagy erősen romantizált történeteivel. A telepesmítoszt felelevenítő produkciók az új ország ideológiai alapvetéseinek megfogalmazására is szolgáltak, többek között a munka etikájának jelentőségén, a nyersanyagok pazarló felhasználásának szokásán, a technikai újítások és a civilizáció terjesztésének szükségességén, valamint a kalandor férfi és a feleség- vagy anyaszerepet felvevő nő ideáljain keresztül. Az önálló amerikai kultúra kibontakozását elősegítő forrásanyag széles körben elterjedő, kiszínezett narratíváit ráadásul sokan kezdték igaz történelemképként kezelni.

A westernfilmekben meghatározó, idilli elképzelések azonban nehezen voltak összeegyeztethetőek a gazdag őslakos kultúra kizsákmányolására és szisztematikus leigázására irányuló valós törekvésekkel. Az elnyomó, kolonizáló telepesek morális felsőbbrendűségének fenntartása érdekében az indiánok kizárólag másodrendű szereplőkként, illetve veszélyes, civilizálatlan vademberekként tűnhettek fel, elkerülve ezáltal az alapítómítosz ellentmondásait. A 20. század fordulója környékén népszerű vadnyugati show-k, mint többek között a katonaként és vadászként elhíresült, majd showmanné avanzsált Buffalo Bill előadásai a cowboyok és indiánok színpadias párharcaival ismertették meg a korabeli közönséget.

Ugyan a pisztolyforgatók felelevenített „hőstettei” közel sem álltak átfedésben a valósággal, mégis olyan sztereotípiákat hoztak létre, melyek alapvetően határozták meg a következő évtizedekben bemutatásra kerülő őslakosképet.

A némafilmkorszak rendezői ugyanis hol békés, de kiszolgáltatott, a haladó szellemiségű fehér emberek megmentésére szoruló, a természettel szoros összhangban élő bölcsekként, hol pedig vérszomjas harcosokként ábrázolták rézbőrű szereplőiket. A későbbiekben még a nagy western-szerző, John Ford korszakos műfaji klasszikusai, a Hatosfogat, a My Darling Clementine vagy Az üldözők is kizárólag a fehér, nyugati, protestáns nézőpontot érvényesítették történeteikben, amit a korabeli Hollywood belső szabályozásai szintén előszeretettel támogattak. Az 1960-70-es évek szemléletváltása, a cenzúra enyhülése és a politikai tartalmak felértékelődése azonban a különböző kisebbségek, így a feketék és az indiánok reprezentálásának módjában is jelentős változásokat hoztak.

A vadnyugati kalandok romantikájának helyét lassan a sokkal elégikusabb, időnként pedig egyenesen szatirikus szemléletmód vette át. John Ford a Cheyenne ősz barátságos őslakos hőseivel „kért elnézést” a korábban előszeretettel ábrázolt sarkított sztereotípiákért, míg Robert Altman az egykori vadnyugati fegyverhős mítoszának tartott görbe tükröt, mikor cinikus, alkoholista szenzációhajhászként mutatta be a Buffalo Bill és az indiánok valós személyeket színre vivő címszereplőit.

A korszak indiánokat megjelenítő filmjei ugyanakkor korántsem akartak hiteles portrét festeni az őslakosok meghurcoltatásairól vagy történelméről.

A téma szempontjából filmtörténeti jelentőségű művek, mint a Törött nyíl vagy a Kis nagy ember metaforikus belpolitikai állásfoglalással adaptáltak mozivászonra ismert regényeket, melyek őslakos szereplői beleillettek az aktuális hatalmi rendszer elnyomása elleni kulturális küzdelembe. Az európai filmek ezzel párhuzamosan más utakon indultak el, vegyük akár a néha művészi magasságokba emelkedő spagettiwesterneket, akár a 20. század kezdetétől népszerű Karl May-regények indánromantikáját felelevenítő, Közép-Európában rendkívül sikeressé vált Winnetou-sorozatot, melyeknek már paródiáik is akadtak, de folytatásaik (mint a tavalyi A kis Winnetou) ugyancsak születnek a mai napig.

Sztereotípiák és hitelesség

Jelentős fordulatot az 1990-es évek westernjei, különösen Kevin Costner számos Oscar-díjjal jutalmazott eposza, a Farkasokkal táncoló hozott. A film őslakosképe a korábbiaknál sokkal nagyobb figyelmet fordít az autentikusságra: a szerepeket valódi indián színészek játsszák, a dialógusok a törzs eredeti nyelvén és nem angolul zajlanak, valamint a történet jelentős része igyekszik megismertetni a főhőst és általa a közönséget is az őslakosok szokásaival, valódi kultúrájával. 

A film a sztereotípiák vagy a valóságtól szintén elrugaszkodott alkotói víziók helyett a hitelességre törekszik ábrázolásmódjában.

Noha az évtized későbbi indiánfilmjeiben ez a valósághűség már nem mindig volt képes kiteljesedni, a produkciók igyekeztek továbbra is pozitív színben feltüntetni az őslakosokat. A Disney nagyszabású animációja, a Pocahontas a gyerekközönség ízlése szerint írta át a történelmi tényeket. Az 1992-ben bemutatott Az utolsó mohikán főszerepét a brit származású Daniel Day-Lewis, a Szürke bagoly főhősét pedig az ír Pierce Brosnan játszotta, ezzel idézve a korábbi reprezentációk hiteltelen castingdöntéseit, a karakterek azonban már a leegyszerűsített sztereotípiák helyett önálló motivációkkal rendelkező, komplex személyiségekként jelenhettek meg a vásznon.

A 2000-es évek óta ráadásul – az olyan továbbra is rendszeresen készülő indián szereplős westernkalandok mellett, mint Az eltűntek, A magányos lovas vagy az Ellenségek – számos film foglalkozott az őslakosok saját történelmi témáival is az amerikai kontinens felfedezése előtti időktől egészen a második világháborúig. Az Apocalypto, A kígyó ölelése, Az új világ vagy A fegyverek szava ugyan rendezőik erősen stilizált vízióin keresztül láttatta az őslakosok múltjának különböző korszakait, mégis képesek voltak túllépni a korábban előszeretettel hangsúlyozott áldozatszerep korlátain. Az elmúlt évtized pedig számos olyan kortárs idejű alkotás elkészítését tette lehetővé, melyek az amerikai őslakosokat érő mindennapi nehézségekkel és a rezervátumokon belül zajló élettel foglalkoztak. A Wind River – Gyilkos nyomon, A rezervátum kutyái sorozat, a Songs My Brothers Taught Me, a Wild Indian és a War Pony szenzációhajhász szenvedéstörténetek helyett hiteles krónikái a 21. századi indiánlétnek. Az alkotások ráadásul többnyire azonos tematikus jegyek mentén és hasonló formai megoldásokkal viszonyulnak a reprezentációs kérdésekhez.

Az alkotások különböző mértékben, de egyöntetűen az őslakos kultúra újabb generációkon át való továbbélésének lehetőségeit vizsgálják. Ennek érdekében a történetek jobbára fiatal indián szereplőket tesznek meg főhősöknek, akik számára az ábrázolt rezervátumok sokkal inkább gettóként, mintsem mentsvárként működnek. Az egykori szokások maradványaihoz való ragaszkodás a lakók új, modern világba való beilleszkedésének kárára történik. Az elzárt területeken zajló élet a múlt konzerválására tett kísérlet helyett az integrációt és a jövőt lehetetleníti el. Nem véletlen, hogy a cselekmények rendszerint valamilyen bűnügyi elem köré épülnek. A rezervátumok beszűkült terei olyan kilátástalansággal kecsegtetnek, ami a drogok és a különféle kihágások felé tereli a korán érő fiatalokat. Az elkerülhetetlennek tetsző életpályák fogságából viszont talán éppen az a kulturális hagyomány jelenthet menekvést, amely látszólag egyre kevésbé része a szereplők mindennapjainak.

Dokumentarista igényű játékfilm

A War Pony két oglala lakota fiú felnövéstörténetére koncentrál a valóban létező Pine Ridge rezervátumban: a huszonhárom éves, de már többgyerekes Bill mindenféle alkalmi munkát elvállal, mialatt a jövőjét tervezgeti, a tizenkét éves Matho pedig saját erőből próbál bármilyen eszközzel boldogulni, miután szülei elhagyják. A keserű alapszituáció ráadásul általánosítható példaként mutatkozik meg a környéken. A dokumentarista megjelenésű közegábrázolás, a kézikamerás felvételek, a természeti képek, valamint az amatőr színészek szerepeltetése és az improvizatívnak ható, szlenges dialógusok mind a megvalósításmód autentikusságát hangsúlyozzák. A produkció ugyanis leginkább Sean Baker nyers, életközeli stílusát és a társadalom peremére szorult hőseit idézi. 

Ezúttal viszont a marginális szubkultúrák helyett egy teljes nép kiszolgáltatottsága áll a fókuszban.

A készítők úgy világítanak rá az indiánok kortárs helyzetére, hogy folyamatosan szem előtt tartják a törzsek gazdag történelmi múltját. Az őslakos szereplők továbbra is a természettel való harmóniában és a törzsi összetartásban találhatnak menedéket a társadalmi értékrend változásai elől.

Az arc- és testfestés törzsi hagyománya ugyan a tetoválószalonokban él tovább, a fejdíszek és hajpántok helyét pedig a baseballsapkába tűzött madártoll váltja fel, az egykori kultúra lenyomatai mégis érzékelhetőek a hétköznapok során. A Songs My Brothers Taught Me egyik korai jelenetében a karrierválasztás előtt álló diákok sorra mesélik el, mik szeretnének lenni az iskola befejezése után. A fiatalok szinte mind szüleik foglalkozását vinnék tovább, állatok mellett dolgoznának, farmerkednének, a rodeóban próbálnának szerencsét. Még a War Pony Billje is kutyatenyésztésből igyekszik meggazdagodni, mialatt egy pulykatelepen talál ideiglenes munkát. Ezek a szűkös opciókra korlátozott hivatások egyrészt alig engednek kitörni a rezervátum keretein túlra – a hajdani spiritualitás szerepét átvevő drogdílerkedés kizárólagosnak tűnő alternatívájához képest –, mégis a továbbélés egyedüli, fenntartható lehetőségeként jelennek meg. Az átalakuló hagyományok alaphelyzete ugyanakkor egyre nehezebben kamatoztatható a kortárs környezetben.

A hangsúlyos problémafelvetés és alapos témaábrázolás ellenére a War Pony mégsem bocsátkozik konkrét állásfoglalásba. Az integráció kérdésköre kizárólag a rezervátum szűk, belső nézőpontjából kerül megvilágításba, így nem bír teljes körű képet adni az azon túli világ hatásairól. A kilátástalannak tűnő helyzetet azonban nemcsak fogyaszthatóbbá, de sokkal átélhetőbbé is teszi az alapvetően kedélyes hangulat. Az életközeli humorral tálalt, máskülönben komor tények katartikusabb érzelmi reakciót váltanak ki, mint a témát feldolgozó, rendszerint keserű melankóliát árasztó korábbi alkotások. Ennek ellenére a War Pony elsőfilmes rendezői, Gina Gammell és Riley Keough szigorúan tartózkodnak a bemutatott kérdéskör bármiféle egyéni értelmezésétől. Az alkotópáros külső szemszöge olyannyira próbál azonosulni a lefilmezett, lényegében önmagukat megtestesítő szereplők karaktereivel, hogy az ábrázolás során nem fogalmaznak meg érdemi kritikát a feltárt szituációval kapcsolatban. Az elnyomó, kontextuális tényezők hibáztatása hasonlóan sarkított következtetésnek hat, mint a korai indiánmozik sztereotípiái. Mindezek mellett a War Pony a kortárs amerikai őslakosokról szóló produkciók kiemelkedő darabja, amely játékfilmes intenzitással képes elmesélni dokumentarista igényű történetét.