Bábel tornyába zárva – Kritika az Emma és a halálfejes lepke című filmről

Az Emma és a halálfejes lepke alapállapota egyszerre oka és okozata is annak a történelmi helyzetnek, amelyről Iveta Grófová filmje beszél. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése után, a ‘40-es évek elején Szlovákia teljes önállósodásra tör; a németek által megszállt cseh területeken protektorátus jön létre. De hova mennek azok, akik leválnak? Kik maradnak és kik vannak otthon? Az Emma és a halálfejes lepke a nemzeti zúgolódást egy szűk sarokba szorult felvidéki magyar özvegyasszony szemszögéből mutatja be, aki a kialakult bábel tornyában olyan titkot rejteget, mely az életébe kerülhet. Marika németül engedelmeskedik, szlovákul kér és magyarul imádkozik – egy cseh zsidó kisfiúért.

A háború sújtotta határ menti Pozsonypüspökiben minden lepusztult vagy haldoklik. Az egykor jól menő szabászat sem tudja többé alkalmazni Marikát, mert a textilt – csakúgy, mint az embereket – összegyűjtik és elszállítják a faluban járőröző Hlinka-gárdisták. Egy nap, számos zsidóval együtt Marika barátnőjét is elviszik, de a nőnek sikerül elbújtatnia a gyerekét Marika padlásán, aki nem keveset kockáztat azzal, ha befogadja a fiút, de nem tudja nem megtenni. Simon az anyja és az elmaradó gyerekkor hiányával küzd, a nő pedig Simonnal, akit kénytelen a pajtában lévő állatok mellé zárni, mert odabent a házban német tiszt és szlovák gárdista úgy adják egymásnak a kilincset házkutatás címen, mintha hazajárnának. A német ruhát csináltat a szabólánnyal, a szlovák levenné róla, Marika pedig kénytelen mindkettő előtt fejet hajtani, immáron nemcsak a puszta elnyomás, hanem Simon túlélése miatt is.

Míg odakint háború tombol, a fiúnak a pajtában bujkálva egy újság reklámarca az egyetlen társasága.

Emma, aki a szlogen szerint szereti a napot, mindent megtestesít Simon számára, amit elvettek tőle: az anyát, a felnövéshez és az élethez való jogot. Az özvegyasszonynak azonban még ennyi sem jut, így magányában egy napon azon kapja magát, hogy a tolakodóan udvarló szlovák katonának egyszeriben nem esik olyan nehezére megadnia magát, mint a többinek, szerelemről azonban nincs szó. Padlásán a zsidó fiú, szomszédjában a „látogatói” miatt őt pocskondázió asszonyok, ajtajában a német tiszt. Marika egyetlen egérutat Dusán karjaiban talál, és idővel felsejlik előtte, hogy a szlovák katona talán ugyanazt keresi a zűrzavarban, mint ő.

Legkisebb közös többszörös

A filmről született kritikák és az alkotókkal készített interjúk elsőként szokták szóba hozni, mennyire hiánypótló alkotás az Emma és a halálfejes lepke, tekintve, hogy ebben a régióban a nacionalizmus felemelkedését, illetve a magyar–szlovák–cseh szétesés tragédiáját még nemigen taglalta fajsúlyos film. Az Emma és a halálfejes lepke azonban nemcsak ebben tűnik ki, hanem abbéli elhatározásában is, hogy annyi meg annyi mű után nemcsak azokat az embertelenségeket mutatja be, amelyekkel a háború jár, hanem közelíteni is igyekszik a (máig) széthúzó erőket. Ehhez pedig az kellett, hogy a rendezőnő megtalálja a „legkisebb közös többszöröst” a hasonlóságot vagy érdekegyezést halványan sem mutató szereplőiben. 

De mi közöset találhatna egy szlovák Hlinke-gárdistában, egy magyar özvegyasszonyban és egy pajtában bujkáló zsidó kisgyerekben?

A szeretethiányt. Ez az, ami időről időre maga alá gyűri a szereplőket, a háborúban megkeményedett katonát és az állhatatos özvegyet is Simonhoz hasonló, elfogadást kolduló gyerekké zsugorítja. Marika és Dusán kapcsolata épp olyan segélykiáltás, amilyen a pajta oldalán kezét kinyújtó Simoné; de ahogy a fiú, úgy ők is az életüket kockáztatják a túlélést jelentő szeretetmorzsákért. Miközben a dráma erősen a választott történelmi időbe és térbe ágyazott, tágabb értelemben, ideológiai szinten is érthetővé válik: az elnyomás gyakran annak a torzulásnak az eredménye, mely a „ha szeretni nem tudnak, akkor majd félnek tőlünk” elvén alapszik.

Iveta Grófová a film készítését 2018-ban vette át az akkor elhunyt Peter Krištúfektől, aki a film alapjául szolgáló saját, gyermeki perspektívából megírt regényét dolgozta fel – ezt a nézőpontot azonban Grófová erősen átalakította. A gyermeki perspektíva, ahogy azt a Sorstalanság (2005), A csíkos pizsamás fiú (2008) vagy akár a Jojo nyuszi (2019) esetében is látjuk, mindig „nyerő választás”, hiszen egy háború embertelenségeit leglátványosabban alulról, a gyermek még értetlen szemén keresztül lehet bemutatni. Grófová döntése nyomán azonban Marika szemszöge került fókuszba, ami egy sokkal gyengédebb, elfogadóbb és megértőbb álláspontot képvisel, és ez nagyon jót tesz az említett közelítésnek.

Brutalizmus nélkül

Szintén a közelítést, megértést segíti, hogy a film sokkal többet ad a belső, mint a külső világ megjelenítésére. Míg a megkínzott, véresre vert ellenkezőkből és a meggyilkolt menekülőkből szinte semmit sem látunk, addig az apró részletekről, a tárgyakról, ruhákról hosszan elnyújtott felvételeket kapunk. Ezek a képek mégsem lógnak ki a háborús filmből: az anyag minősége, a szinte érezhető textúrák az egyetlen értékőrző stabil elemnek tűnnek az egyre bizonytalanabb és őrültebb rögvalóságban. Az érem másik oldalán azonban ez az elvont látványvilág, egy ilyen politikai témájú, napjainkra is áthallásokat kínáló műben nem biztos, hogy célravezető, mert jócskán szűkítheti a befogadói kört. Hiszen a „szlovák–magyar–cseh konfliktus”, „magyarverő gárdisták” és hasonló kulcsszavak hallatán feltehetően sok olyan néző is kíváncsi lesz a filmre, aki enélkül nem ülne be egy ilyen drámára, pedig fontos lenne minél többeknek látni.

De sokakat elidegeníthetnek például a bizarr kameraállások vagy a borzongató közeliek a halálfejes lepke kikeléséről, melyet a film az egyre elhatalmasodó elnyomás metaforájaként a teljes cselekményen szemléletesen végigvezet.

Ám ez mégsem öncélú művészkedés, a képek jogosan ábrázolják magát a pajtában nesztelenül bujkáló Simont is szinte rovarként, hiszen az ő élete ugyanúgy egyetlen dühös odacsapáson múlik.

A szintén nemrég érkezett, hatalmas elismerést arató A brutalista viszonylatában még jobban kidomborodnak az Emma és a halálfejes lepke erényei. Mindkét alkotás üldözött magyarokról szól, mindkettő tárgyalja a nyelvi problémákat, és a munkát, tehetséget jelöli meg túlélési formaként. Ráadásul A brutalista alkotója is származásában érintett színészt választott főszerepe megformálásához, ahogy Grófová Borbély Alexandrát, akinek érzékletes játéka hangyányit sem marad el hitelességben, bravúrjaiban az Oscar-díjra jelölt Adrien Brodyétól. A különbség, hogy míg Brady Corbet rendező az elvek magaslatáról a nézőhöz lefelé beszél, addig Grófová filmje vele együtt gondolkodik a történtekről, egy sokkal valóságosabb üldöztetést mutatva be. És ez nem csak abban gyökerezik, hogy Marika nem habozik első szóra munkához látni, amikor az elnyomói arra kényszerítik, míg Tóth László előbb halna meg, minthogy megpiszkálhassák a vízióját. De még csak nem is abban, hogy megmutatja, egy nőnek még álmodnia sem szabad nagyot. A legnagyobb különbség a szlovák és az amerikai rendező műve között, hogy milyen szándékkal dolgozzák fel a soá borzalmait.

Természetesen egy adott tragédiáról nem csak annak érintettjei (vagy azok leszármazottai) beszélhetnek. Ahogy egy érintett alkotása sem lesz automatikusan jobb. Az azonban nagyon nem mindegy, hogy valaki a változást megcélozva, érdemben tervez beszélni az eseményekről, vagy – pontosan tudva, hogy a háborús szenvedés látványa majd fajsúlyossá, méllyé és kötelezővé teszi az efféle attribútumokat amúgy nélkülöző filmjét – saját hübriszét dagasztja vele.

Az Emma és a halálfejes lepke tehát valóban hiánypótló alkotás: felhívja a figyelmet a múltra, de a tekintetét a jövő felé fordítva arra is rákérdez, hogy mi lesz újra, ha nem vigyázunk. A film végi templomjelenet, melyben szlovákok és magyarok egymást túlharsogva, üvöltve énekelnek a karácsonyi misén, szemléletesen mutatja meg, hogy hiába a szélsőséges összeférhetetlenség, mindannyian ugyanazt akarjuk. De amíg megszólalnunk sem lehet a saját nyelvünkön, addig nem lesz egyetértés abban, hogy az pontosan mi is.