Emma és a halálfejes lepke (rendezte: Iveta Grófová)

Borbély Alexandra a számára szakmai áttörést hozó Testről és lélekről című film után ismét egy Mária nevű nőt formál meg Ivetá Grófová Emma és a halálfejes lepke című, szlovák–cseh–magyar koprodukcióban készült alkotásában, amely Szlovákia Oscar-nevezettje. Peter Krištúfek regényének adaptációja a II. világháború éveibe, Pozsony és környéke egykori multikulturális világába vezeti a nézőt. A közelmúltban megözvegyült magyar varrónő, Marika munka nélkül marad, amikor eltávolítják a varroda zsidó üzletvezetőjét. A háború következményeitől megkínzottan úgy gondolja, jobban járna, ha meghalna, ám a pajtájában egy ismerős zsidó kisfiúra, Simonra (Nico Klimek) lel, aki miatt kénytelen küzdeni a túlélésért. A szlovák–magyar határon fekvő házában hamarosan két férfi, egy szlovák Hlinka-gárdista százados (Milan Ondrík) és egy német náci tiszt (Alexander E. Fennon) figyelmének kereszttüzébe kerül.

Grófová történelmi drámája csapongó, történetvezetésében időnként fókuszát vesztő, a százhuszonkilenc perces játékidővel túlságosan is eleresztett film, de bizonyos jeleneteiben, momentumaiban – például a különböző nemzetiségű, különböző nyelvet beszélő emberek közötti feszültség kicsúcsosodása a karácsonyi éjféli misén – vitathatatlanul erős érzelmi hatást képes kiváltani. A II. világháború és a szlovák történelem sötét, eddig kevéssé feldolgozott epizódjában a kirekesztő ideológiák, a szlovákok, magyarok, csehek, zsidók és németek egymás iránti gyanakvásának, ellenszenvének növekedése, a hatalommal való visszaélés és a gyászban, rettegésben és szegénységben átvészelt időkben megőrzött emberségesség kérdései merülnek fel.

Borbély Alexandra Marika szerepében a különböző nyelvek, kultúrák, valamint a velük járó előítéletek és elvárások között folyamatosan késélen táncol, de nemcsak az ő alakítása, hanem szlovák partneréé, Ondríké is kiemelkedő.

Az asszony kapcsolata mind a kisfiúval, mind a szlovák Hlinka-gárdista századossal rendkívül komplex, ellentmondásokban gazdag és erkölcsi dilemmákkal terhelt. A címbéli halálfejes lepke utalás a német náci tisztre, továbbá Martin Strba operatőr (rém)álomszerű képein a változás, élet és halál, jó és rossz szimbóluma – a lepke életfolyamatait, mozgását, változását közelről mutató felvételek a műfajban nem megszokott hangulatot kölcsönöznek. Az Emma és a halálfejes lepke megrendítően mutatja be, hogy háborús helyzetben, az életben maradás ösztönétől hajtva a helyeset a helytelentől, a szív szavát a józan ész intelmeitől elválasztani különösen nehéz feladat.

A film magyarországi bemutatójának dátumáról egyelőre nincs információ.

Zenit (rendezte: Kristóf György)

Kristóf György kassai születésű forgatókönyvíró-rendező Zenit című disztópikus filmjében egy föld alatti börtön rabjai megragadják a kínálkozó alkalmat a szökésre. Ám továbbra is a barlang fogságában rekedve egy fiatal férfi a csoport vezetőjévé emelkedik, és a hatalomtól megrészegülve hamarosan zsarnokoskodni kezd felettük. A címben szereplő zenit a csillagászatban az a képzelt pont, ahol a helyünkről kiinduló merőleges az égboltot metszi; az éggömb legmagasabb pontja; átvitt értelemben a pályafutásban, fejlődésben, valamely folyamatban a tetőpont, csúcspont, legnagyobb, legfelső fok. Kristóf György filmjében arra a szabályos kör alakú lyukra utalhat, mely a csoport feje felett a felszínre jutás lehetőségével kecsegtet, ám elérhetetlen magasságban húzódik, illetve a többiek felett álló vezető pozícióját is jelölheti.

A Zenit különlegessége, hogy kizárólag a tánc nyelvét használja, szavak helyett mozdulatokkal, a szereplők mimikájára és gesztusaira hagyatkozva meséli el a történetet. 

A szinopszis alapján merésznek, ambiciózusnak tűnő vállalkozás azonban mintha nem merne mélyre hatolni, habozna elköteleződni a tánc narratívája mellett.

A mozgás mennyisége és minősége egyaránt hagy kívánnivalót maga után. Bár szép gesztus, hogy a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas táncművész, Ladányi Andrea is szerepet kapott a filmben, csalódást keltő, hogy az előtérbe kerülő karakterek közül neki van a legkevesebb tánca. Tekintve, hogy az alkotóknak a mindössze hetvenöt perces játékidőt sem sikerült érdemben kitölteniük, szerencsésebb lett volna rövidfilmben gondolkodniuk. A néző számára az események követése aligha okoz nehézséget, beszéd nélkül is érthető, hogy egy újraszerveződő társadalomról, az azon belüli erőviszonyok természetéről van szó – azonban azáltal, hogy nem kapunk betekintést a miénktől egyértelműen különböző világ állapotába, működésmódjába, a karakterek és kapcsolataik ábrázolása elnagyolt, a misztikus elemek pedig bármiféle magyarázat nélkül szerepelnek, mindezek a témák, kérdésfelvetések kevésnek bizonyulnak az érdeklődés fenntartására. A cselekmény megfeneklik, amikor a rabok – érthetetlen módon – felhagynak a próbálkozással, hogy visszatérjenek a kinti világba. Helyette inkább ananászkonzervekből falatoznak hosszasan, amitől már-már az az érzése támadhat a nézőnek, egy konzervgyártó cég szponzorálta a film elkészítését.

Bemutató dátuma: 2024. szeptember 12.

Január 2. (rendezte: Szilágyi Zsófia)

Szilágyi Zsófia forgatókönyvíró-rendező első nagyjátékfilmjét, az Egy napot Magyarországon először a CineFesten vetítették. Hat évvel később a velencei Biennale College Cinema támogatásával készült, a 81. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütált Január 2. című alkotásával tért vissza a miskolci versenyszekcióba, és a FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) zsűrijétől kiérdemelte a legjobb nemzetközi filmnek járó díjat. Ahogy a címből következtethetünk rá, Szilágyi új filmjében ismét egy napon át, reggeltől estig kísérjük útjukon a szereplőket. Két fiatal nő barátságába és magánéletébe látunk bele: Ági (Jóvári Csenge) segít Klárának (Konrád Zsuzsanna) elköltözni a férjétől, miközben ő maga is párkapcsolati problémákkal küzd. A csomagok elrendezése, cipelése, szállítása közben kettejük útkeresése, boldogságra tett kísérletei, ezeken keresztül pedig a budapesti élet és általában véve a „mai magyar valóság” képe rajzolódik ki.

Szilágyit láthatóan a rutin, a mindennapok monotonitása, a hétköznapi kihívások és küzdelmek érdeklik. Az Egy nap és a Január 2. témájában és hangulatában is nagyon hasonlít, mindkettő egy kisgyerekes nőt állít a középpontba, akinek széthullóban van a házassága. A szűk fizikai terek (garzonlakás, kis kávézó), melyekbe Szilágyi a karaktereit zárja, fojtogató elvárásokról és beszűkült életlehetőségekről árulkodnak, és az is felettébb kifejező, hogy a nők a film nagy részében az autó ablakán keresztül szemlélik a világot.

Szilágyi az Egy nappal magasra tette a lécet, és sajnos ezt a Január 2.-vel nem sikerült megugrania.

Ahhoz, hogy mélyen együtt tudjunk érezni a helytállni igyekvő karakterekkel, hogy a fájóan ismerős helyzetek, konfliktusok és dilemmák megérintsenek, szükség van egy olyan kvalitású színészre, mint az előző filmben Szamosi Zsófia. Ezúttal azonban a főszereplők a stábból kerültek ki, és bár ez a döntés érdekes rendezői kísérletként is felfogható, mely olykor jól eltalált, őszintén szép pillanatokat eredményez, máskor viszont hiányérzetet hagy a nézőben. Az alkotók rendelkezésére álló idő – mindössze tíz hónap – rövidsége magyarázattal szolgálhat arra, miért tűnik a Január 2. kevésbé telítettnek, megfontoltnak. Az, hogy nem teljesen ért fel a rendező előző filmjének minősége által támasztott nagy elvárásokhoz, nem változtat azon, hogy Szilágyi kivételes érzékkel közelít az össztársadalmi kérdések mögött megbújó személyes történetekhez, és kétségtelenül azok közé a feltörekvő független filmesek közé tartozik, akiknek a pályafutását érdemes figyelemmel kísérni.

Bemutató dátuma: 2024. október 3.

Egy százalék indián (rendezte: Hajdu Szabolcs)

Hajdu Szabolcs színész-író-rendező kapcsolati trilógiájának záródarabja, az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap című színdarabokat és filmadaptációikat követő Egy százalék indián már nem a gyülekező sötét fellegekhez vagy a vihar előtti csendhez hasonlítható, hanem magához a pusztító viharhoz. Egy halotti toron három régi barát és partnereik találkoznak. A helyszín – csakúgy, mint a trilógia előző részeiben – végig egy középosztálybeli lakás, az események késő délutántól másnap reggelig zajlanak. Andris (Hajdu Szabolcs) éppen Mexikóba készül, ahol tanári állást kapott, de Zsuzsa (Pető Kata) váratlanul közli, hogy mégsem akar vele tartani. Árpi (Szabó Domokos) igencsak megkérdőjelezhető befektetései után anyagi nehézségekkel küzd, amit egy idő után már nem tud titkolni Niki (Tóth Orsolya) előtt. Az önpusztító Rajmund (Gelányi Imre) olyannyira lecsúszott, hogy a megélhetésért gyógyszerkísérletekben vesz részt és vérplazmát ad, mindeközben verbálisan és fizikailag bántalmazza az ennek ellenére is odaadó Csibit (Tankó Erika). A gyász, az elfogyasztott alkohol és az idő múlásával járó elkerülhetetlen változással történő szembenézés felszínre hozza az eltérő értékrendből és világnézetből eredő konfliktusokat, az elhallgatott sérelmeket.

Amíg az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap fokozatosan adagolta a feszültséget, az Egy százalék indián szinte azonnal a mélyvízbe dobja a nézőt, hogy onnantól végig a film frusztrált vagy egyenesen megtört, önmagukkal és párjukkal, környezetükkel hadban álló karaktereivel együtt kapálózzon a felszínen maradásért. 

Hajdu a kamaradrámai kereteket – kevés színész, egy helyszín, rövid játékidő – maximálisan kihasználva, brutális őszinteséggel, pesszimistán mutatja be a középkorú emberek és párkapcsolataik válságát, az öröklődő rossz mintákat, az elszalasztott lehetőségek és (ön)becsapások miatt kisiklott életeket.

A bezártság érzetének megteremtéséhez, a fojtogató hangulathoz nagyban hozzájárul Bántó Csaba 4:3-as képarányú, fekete-fehér operatőri munkája, mely a társaság – nem csupán a halott barát, hanem mintegy saját elvesztett énjük, énlehetőségük miatt is érzett – gyászát is felerősíti. Az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap és az Egy százalék indián önmagukban is megállják a helyüket, trilógiaként nézve pedig egy kapcsolat három stációjának ívét rajzolják fel érzékenyen és kérlelhetetlenül.

Bemutató dátuma: 2024. október 10.

Lepattanó (rendezte: Vékes Csaba)

Kálmán számára (Scherer Péter) a gombfoci – szektorlabda! – véresen komoly sport. Csapatával az Európa-bajnokságra készülnek, csakhogy a válogatás hajrájában kizárják őket, mert hónapok óta nem fizetik a helyszín bérleti díját. Ha azonban találnának egy új helyet, újrajátszhatnák a mérkőzést. Hamarosan nem várt megoldás érkezik, amikor egy külföldön élő magyar milliárdos (Patrick Duffy, a magyar tévénézők által is kedvelt Dallas című sorozat Bobby Ewingja, aki a premierre Miskolcra látogatott) tévedésből százmillió forintot utal a számlájukra.

Vékes Csaba forgatókönyvíró-rendező neve nemcsak a 2022-es Szia, életem! című film miatt csenghetett ismerősen a CineFest közönsége számára, hanem a 2017-ben a fesztiválon járt Hetedik alabárdos miatt is. Csakhogy, amíg azok pozitív kicsengésű, szerethető, szórakoztató filmek, a Lepattanó mintegy olvasztótégelye mindannak, ami miatt a kortárs magyar mozit gyakran kritika éri.

Az erőltetett történet klisét klisére halmoz.

A kiszámítható fordulatoknál csak az kínosabb, hogy – egy-két valóban működő poéntól eltekintve – a filmkészítők még 2024-ben is olyasmikkel szeretnék megnevettetni a közönséget, mint Erika (Waskovics Andrea) dadogása, a sokszor elhangzó „a póni faszát” káromkodás, vagy hogy a Kálmánék ellen induló, hentesekből álló csapat azzal gyakorol nyomást a bíróra, hogy ledarálják imádott kiskutyáját, ha nem működik együtt velük.

A mellékszerepekben remek színészek bukkannak fel, Mucsi Zoltántól kezdve Petrik Andreán, Györgyi Annán és Gáspár Sándoron át Elek Ferencig, ez azonban vajmi keveset ér, ha minden szereplőnek sztereotipikus, önmaga karikatúrájaként ható figurákat kell megformálnia. A gombfoci a hetvenes–nyolcvanas években lehetett igazán népszerű hazánkban – ez indokolhatná a retró látványvilágot, csakhogy abból, hogy a szereplők okostelefonokon kommunikálnak egymással, egyértelműen látjuk, hogy az események napjainkban játszódnak. A Lepattanó a két évvel ezelőtt szintén a CineFesten debütált Nyugati nyaralás kellemetlen emlékeit idézheti fel bennünk; mindkét alkotás (el)ismert magyar színészek játékát „pazarolja el” egy nosztalgiára építő, magát a ténylegesnél viccesebbnek tartó vígjátékban, amelynek történetszálai és karakterábrázolása felett már jócskán eljárt az idő.

Bemutató dátuma: 2024. szeptember 26.