Tánccal elmesélt újrakezdés-történetet – Interjú Kristóf Györggyel, a Zenit rendezőjével

Hét év telt el első nagyjátékfilmed, az Out megjelenése óta. Egy 2017-es interjúban már említetted, hogy az egyik következő filmterved egy táncos thriller. A Zenitet végül 2021 őszén kezdtétek forgatni, és most került mozikba. Nehéz út vezetett idáig?

Igen, nehezen készült el. Sokkal lassabban sikerült megszerezni a film elkészítéséhez szükséges költségvetést, mint terveztük. A büdzsé második felét nagyon nehezen kaptuk meg. Legalább tíz tervünket elutasították különböző pályázatokon, amelyekkel európai országok filmes pályázatain próbálkoztunk. Féltek ettől a filmtől. Nehézséget okozott a koreográfus megtalálása is. Rájöttünk, hogy akit először választottunk, mégsem lesz megfelelő ehhez a produkcióhoz. Egy másik koreográfusra, Anton Lachkyra esett a választásunk, akire két évet kellett várnunk, mert tele volt a naptára. Az utómunka is bonyolultabb, lassabb volt, mint általában, így végül ilyen hosszú idő alatt készült el a Zenit.

Hogyan jött az ötlet, hogy olyan filmet készíts, amelyben a táncmozdulatok mesélik el a történetet, és nincs benne szóbeli közlés?

Nagyon banális okai vannak. A tánchoz korábban semmi közöm nem volt.

Prágában tanultam a FAMU nevű filmes iskolában, ahol egy workshop alatt koreográfusokkal dolgoztunk együtt egy kisfilmen, és emiatt rengeteg táncfilmet megnéztem.

Rájöttem, hogy nincs szigorú értelemben vett történetük, szereplőjük és filmnyelvük. Azt a kihívást találtam ki, hogy készítek egy olyan filmet, amelyben a táncmozdulatok mesélik el a történetet, és amely a mozis közönség számára is élvezhető, de nem klasszikus táncfilmben gondolkoztam.

Nem volt félelmetes egy ilyen új, idegen műfajba belevágni?

Inkább izgalmas volt, és pont ez a kihívás vezetett végig, de azért nem számítottam rá, hogy ilyen sok akadály nehezíti majd meg a dolgunkat. Mindenesetre így is egy játék volt ez, ahol felnőttem szakmailag.

Ha modern táncos filmről beszélünk, valószínűleg sokaknak beugrik Gaspar Noétól az Eksztázis. Hogy tetszett?

Jó film, de szabadabb keretrendszerrel működik, és sokkal több pénzük és idejük volt, mint nekünk.

A sci-fis, utópisztikus, börtönös vonalat hogyan találtad ki a Zenithez?

Egyrészt próbáltuk kicsit izgalmasabbá tenni a történetet a „hagyományos” moziközönség számára. Másrészt több olyan izgalmas utópisztikus elemmel is akartam még dolgozni, amelyek erősítik a film motívumrendszerét, de sajnos a mi körülményeink között nem tudtuk olyan szépen megcsinálni a CGI-t, ahogy elképzeltem, úgyhogy végül inkább teljesen elengedtünk pár dolgot.

A történetben fontos szerepet kap a hatalom kérdésköre is. Ebben mi mozgatott?

Egy újrakezdés-történetet akartunk elmesélni. Amikor a filmben a rabok kiszabadulnak a börtönből, a társadalmuk újraformálódik, valahogy úgy, mint a miénk is a valóságban. 

Az foglalkoztatott, hogy ki hogyan viszonyul a hatalomhoz, miért követünk valakit, és hogyan alakulnak ki a csoport- és vezetői dinamikák.

Ez azért is volt jó téma, mert táncmozdulatokkal jól el lehet játszani két csoport konfliktusát.

A Zenit egyik producere Pusztai Ferenc, akárcsak az első nagyjátékfilmednek. Hogyan reagált, amikor először felvázoltad neki a filmtervet?

Már nem emlékszem pontosan, erről őt kellene megkérdezni. Valószínűleg szívesebben készített volna másfajta filmet. Próbálkoztunk is, de nem sikerült. Összességében azt hiszem, szereti ezt a filmet, és tudom, hogy kapott támogató visszajelzést, amiben megköszönték neki, hogy beállt egy olyan film mögé, mint a Zenit.

A forgatókönyvet négyen jegyzitek. Ezt egy hosszú, közös ötletelésnek és írói folyamatnak kell elképzelni?

Sokáig tartott a fejlesztési folyamat, de újra kellett gondolni a forgatókönyvet és a forgatás alatt lépésről lépésre újra felépíteni a történetet, mert mindent a szereplőkhöz és a körülményekhez kellett szabni.

A történet végig egy helyszínen, a föld alatt játszódik. A Tárnoki Kőfejtőben forgattatok. Technikailag milyen nehézségeket okozott a helyszín? Hogyan lehet egy föld alatti helyszínt bevilágítani, és hogyan lehet ott táncolni?

A kőfejtő teljesen sötét. Az ebben rejlő kihívásokról vagy lehetőségekről az operatőr Pálos Gergő tudna leginkább mesélni. Mi még azzal nehezítettük a dolgát, hogy mint említettem, szinte nem volt forgatókönyv. Néha aznap reggel sem tudtuk, hogy délután mit fogunk forgatni. Ott a helyszínen kellett rögtönözni sok mindent, és ehhez kellett alkalmazkodnia neki is. Na meg ahhoz, hogy a táncosok többet és nagyobb szögben mozognak, mint a színészek általában. A táncosok számára maga a bánya okozta a legnagyobb kihívást. Ez nem egy meleg táncszőnyeges terem, hanem egy hideg, gyakran csúszós, kemény felület. Figyelni kellett arra, hogy be tudjanak melegedni, és ugyanazon a hőmérsékleten kellett tartanunk utána az izmaikat. Minden táncoson két cipő volt egyszerre: egy sportos, amely védte a lábukat, és segítette a mozgásukat, azon pedig volt egy olyan, amely vizuálisan nekünk megfelelt.

A film zenéjét Gryllus Ábris készítette. Miért mellette döntöttetek, és mennyire kapott szabad kezet?

Nemzetközi castingot tartottunk, hogy megtaláljuk a megfelelő zeneszerzőt. Akkor kezdtük el keresni, amikor már megvolt a film első vágata, hogy lássa, mihez kell zenét komponálnia, milyen az a világ, amelybe bele kell helyezkedni. Végül Ábrist választottuk. Az első fázisban keresgélés volt: különböző irányokkal, hangzásvilággal, hozzáállásokkal kísérletezett. Amikor kikristályosodott az irány, akkor jelenetről jelenetre építettük a trackeket. Volt olyan jelenet, amelyhez nagyon hamar megtaláltuk a megfelelő zenét, de volt olyan is, amelyhez hónapokig készült újra és újra és újra, amíg meg nem lett a végső verzió.

Úgy tudom, a szereplőválogatás több évig tartott. Gondolom, olyan táncosokat kerestetek, akik a kamera előtt is magabiztosan mozognak.

Igen, ez volt a fő kihívás. Volt olyan fázisa a filmnek, amikor elsősorban színészeket kerestünk, akik jól mozognak. Ehhez a filmhez nagyon gyorsan meg kellett tanulni a koreográfiát, pontosnak kellett lenni, összhangban a többiekkel. Ez mind ment volna a színészeknek, csak jóval lassabban, ezért sokkal tovább tartott volna a forgatás, így inkább profi táncosokat kerestünk. Olyanokat, akik emellett színészként is megállják a helyüket. Nemzetközi castingot tartottunk, és a világ legkülönbözőbb országaiból választottuk ki a táncosokat, van köztük svéd, orosz, angol, holland, francia, szlovák és magyar is. Belőlük állítottunk össze egy homogén csapatot.

Nyilván szempont volt az is, hogy profi táncosok legyenek, de a legfontosabb mégis az volt, hogy mennyire képesek izgalmas karaktereket hozni, és mennyire tudnak a kamera előtt az érzelmeikkel, arcukkal dolgozni, mindezt úgy, hogy nem igazán volt ilyen tapasztalatuk.

Nagyon elégedett vagyok velük, és sokkal könnyebben vették az akadályokat, mint vártam. Tartottunk egy felkészülési időszakot, amely alatt minden szereplőnek kidolgoztuk a karakterét, így amikor már eljutottunk odáig, hogy felvettük a konkrét jeleneteket, teljesen profin és gyorsan mozogtak a kamera előtt.

A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas Ladányi Andrea táncművész is szerepet kapott a filmben. Milyen élmény volt vele együtt dolgozni?

Andrea már a produkció korai szakaszában bekerült a szereplők közé, és folyamatosan konzultáltam vele. Tapasztalataival és véleményével segítette a munkánkat. Végül sajnos talán neki lett a legkevesebb tánca a filmben, de a karaktere – amely viszont az egyik legmeghatározóbb – ezt igényelte. Andrea színészként is nagyon tehetséges, pontosan és gyorsan lehetett vele dolgozni.

Milyen fogadtatásra számítasz a filmmel?

Hosszú folyamat volt, amíg idáig eljutottunk, és végig azt tapasztaltuk, hogy nagy az ellenállás és félelem a film irányában. Most is ezt tapasztalom, viszont ahányszor beül a közönség a filmre, pozitív meglepetés számukra a Zenit. Végig tudják izgulni és élvezni a filmet, ami azt jelzi számomra, hogy végül is sikerült elérni azt, amit akartunk. Már csak ezt az előzetes félelmet kellene valahogy áttörnünk.

Van következő filmterved?

Igen, remélhetőleg jövőre el is kezdhetjük forgatni. A történet az orosz–ukrán háború kitörésekor játszódik egy Szelmenc nevű szlovák faluban, amelynek az egyik része Szlovákiához, a másik Ukrajnához tartozik, de mindkét részen magyarul beszélnek. Egy anya története lesz ez, akinek egy ukrán béranya hordja ki a gyermekét, de a háború miatt nem tudnak találkozni. A szülői erő és elszántság mellett egyszerre szól az identitáskeresésről, a hazatérésről és transzgenerációs traumákról is.