Jelenet egy házasságból – Kritika a Kálmán-nap című filmről

Jódolgukba’

Az elkényelmesedő nyugati társadalomban az alapvetően szövetség formálására kitalált házasságok szükségtelenné, szinte hóborttá válnak. Hiszen mára mindkét fél képes elvégezni minden szükséges feladatot (bár a hajlandóság annál kérdésesebb lehet), és ha az élet nem állít folyamatosan megugrandó akadályokat elé, akkor a megoldásra tervezett egység magát mint gondot észleli, és megoldásképp felemészti. Gondoljunk csak vissza a Csapd le csacsi!-ra, ahol Bea megjegyzi, hogy addig volt minden szép és jó, amíg építeni kellett a házat – mióta kész van, azóta vannak problémák. Az akkor még munkásosztály ritkán tapasztalt meg effélét, mára azonban az értelmiségi középosztály jóval gyakrabban éli meg a lét ezen elviselhetetlen könnyűségét, ami csak elsőre hangzik progressziónak. Aki azt gondolja, hogy ez a válságtalan állapot kisebb krízis, mint bármi más, annak a Kálmán-nap különösen sokat adhat.

Míg az Ernelláék Farkaséknál egy cselekményközpontú alkotás, már csak azért is, mert a gyerekek belakják a teret, és fordulatokkal dúsítják az amúgy is mozgalmas napot, ezúttal nem kapunk efféle behatásokat – se gyerekzsivaj, se valódi esemény nem enyhíti a késztetést, hogy eltereljük a figyelmünket a belső konfliktusokkal való szembesülésről. A folytatás tehát egy nehezebben emészthető, könyörtelenebb darab, ami a trilógia várható harmadik, Egy százalék indián című részére izgalommal teli várakozást vetít. Pláne, hogy az adaptált film nem kisebb témákkal foglalkozik majd, mint az identitás, a hímsovinizmus és a nemi szerepek átalakulása. A trilógia láthatóan a különböző szociális színtereken játszódó legapróbb konfliktusokat ragadja meg, amelyeket a nagy képre kivetítve hiteles és éleslátó képet ad korunk helyzetéről.

Olga (Tóth Orsolya) és Kálmán (Hajdu Szabolcs) minden mozdulatán, sóhaján és szemforgatásán látszik, hogy régi házasok. A férfi névnapján átjönnek hozzájuk a barátaik, Zita (Földeáki Nóra) és Levente (Szabó Domonkos), a két kapcsolat pedig nyomban egymás viszonylatában kerül értékelésre. Hierarchia képződik, ez pedig kínos helyzetekhez vezet. Már csak azért is, mert Zitáék kevésbé szerencsés helyzetben vannak anyagilag, és szívességet kénytelenek kérni: hogy körzetes lehessen a gyerek a választott új hullámos oviban, be kell jelentkezniük a jó környéken lakó barátaikhoz.

A kellemetlenség mentén felfeslik a jó modor és tettetés szövete, a szálat végighúzva pedig a teljes házasság lelepleződhet.

A furcsa négyes konfliktusaiba ráadásul egy minden szempontból kilógó mindenes is belecsöppen, aki végképp felkavarja a két kapcsolat status quóját. A két pár és Ernő (Gelányi Imre) interakciói a megszokott környezetben egészen szokatlan eseményekhez vezetnek, így betekintést nyerhetünk az illúzióba, ahol látszólag minden rendben van, de elég a legkisebb behatás is, hogy kiderüljön, a házasságok halálra vannak ítélve, az egyetlent, ami pedig működött, épp a halál húzza keresztül.

A történet mindenkinek ismerős, a rendező tudatosan törekszik is arra, hogy meglévő megéléseinkre építsen, ahogy az egy interjújából is kiderül. Aki látott már valaha sínylődő kapcsolatot vagy élt házasságban a mézeshetek idejénél tovább, az tudja, mi fog történni. A szeretet lassan megszokássá bolyhosodik, a rutint mókuskerékké zsörtöli a másik iránt érzett elégedetlenség. A feleség érzelmi, a férj testi igényei maradnak kielégítetlenek, a megoldás pedig mindinkább kettőjükön kívülre helyeződik, ahogy ez a valóságban is szokott. A forgatókönyvet tulajdonképpen – bármilyen közhelyesnek is hangzik – az élet írta, Hajdu Szabolcs „csupán” lejegyezte, igen nagy pontossággal. 

A hangsúly tehát nem a cselekményen, hanem a nüanszokon van, amelyek kitöltik a közel semmit.

Ezen hétköznapi kicsiségek elmélyítésének pedig legkésőbb az Ernelláék Farkaséknál óta bizonyítottan mestere Hajdu Szabolcs. Annyira jól sikerül a valósághű ábrázolás, hogy olyan apróságok tűnnek fel bakiként, mint a lakásban cipőt viselő család, amely nem igazán jellemző idehaza. A szövegek nem csak tartalmukat tekintve élethűek, a Zita által behozott, hétköznapokban gyakran, vásznon viszont szinte soha nem használt hanglejtés még a gondosan tökéletlenre suvickolt filmekben is többnyire ismeretlen. Ugyanitt Ernőé már kicsit túllő ezen a célon, bár láthatóan a karakterét akarták egyfajta comic reliefként használni az állandó „há’ igen” ismételgetésével, és egyszerűségének túlhangsúlyozásával. A film néhol már egyenesen sértő sztereotípiákat használ az esetében, vagy legalábbis úgy tűnik, mintha a fókuszban álló értelmiségieken kívül eső figura hiteles ábrázolása fogna ki a rendezőn. Az előző filmből is jól ismert szociokulturális közeg reprezentációja azonban makulátlan, a két főszereplő ízig-vérig középosztálybeli. Ezt és ennek minden fontos aspektusát hibátlanul ábrázolja a főszereplők színészi játéka, akiknek nagyon nehéz dolguk volt, hiszen – különösen Tóth Orsinak – egészen szűk skálán kellett megjeleníteniük a kiábrándultságtól reménykedésig, ráerőltetett szerelemtől forrongó dühig tartó érzelmi mélységeket. De a legapróbb részletig kidolgozott munkával sikerült maradéktalanul átadniuk a nézőnek, hány évnyi felgyülemlett frusztráltság van egyetlen apró szájszorításban is.

Szépen laktok

A ház nem csupán helyszínként, hanem a házasság manifesztumaként is működik. Ránézésre még minden tökéletes, hiszen a fával borított enteriőr és a jó ízlés mindenre sárgásbarna mázat húz, de kintről már a naplemente fényei szűrődnek be. A létviszonyokat is jól leképező beltér egyszínű, homogén, minden beleolvad a környezetébe, nincsenek kiugró, oda nem illő, de még ízlésesen eklektikus dolgok sem, ahogy Olga és Kálmán kapcsolatán sincs látható hiba, kiugrás, semmi drámai vagy harsány. Csak az egykor stabilitásnak tűnő unalmukkal frusztrálnak a diófa falak.

Az alkotó jól bánik a terekkel: az egy légterű helyiségben az események kétfelé oszlanak, a small talk, a felszínesebb, elfedőbb beszélgetések a nappalirészben, míg a sűrűbb, fajsúlyosabb események – mint minden rendes házibulin – a konyha/ebédlő területén zajlanak. A bemelegítő beszélgetés a kanapén, a megcsalásról szóló történet és a bizarr molesztálás esete a fizikailag is szűkebb, így fojtogatóbb ebédlőben esik meg. Mindannyiuknak tudomása van róla, hogy az emeleten van egy életveszélyes hiba a házon, amelyre többször is kitérnek, de sem a szereplőknek nem fűlik a foguk foglalkozni vele, sem a nézőt nem invitálják meg oda. „A probléma nem itt van, nem most történik, ráérünk még foglalkozni vele” – üzenik a falak. A végén hangsúlyozott kép a megtoldott, harmóniából idétlenül kilógó húzodzkodóról különösebb magyarázat nélkül is kézzelfoghatóvá teszi számunkra a félmegoldásokból összetákolt házasság drámáját.

A rendező remekül eltalálja az egyes hangulatokat, szinte zavaró, hogy csak pillanatokra engedi megélni.

Nincs például erősebb behatás egy házaspár pillanatnyi kötődésére annál, mint amikor egy másik kapcsolat épp tönkremegy a közelükben. Zita és Levente veszekedését látva a főszereplő pár úgy zár össze a túl közel jött valóságtól, mintha nem erre vágynának maguk is. A tudat, hogy „náluk még mi is jobbak vagyunk” azonnal összeolvasztja a házasságon lévő repedéseket, jóllehet, amilyen gyorsan megköt, olyan gyorsan múlik is a hatása. A másik ilyen igazán jól eltalált pillanat a film végén kínjukban magukra erőszakolt katarzis. A kelletlenül táncoló két pár látványa nemcsak kínosan viselkedő szüleiket néző gyerekekké teszi a nézőket, de átélni engedi azt a semmivel össze nem téveszthető érzést is, amikor egy zuhanás visszafordíthatatlanná válik, azt a fatális pillanatot, ahonnan már a semmibe kapaszkodik a zuhanó.

Hajdu Szabolcs kamaradrámája az Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című klasszikusa által fémjelzett kánonba kerül be, a jómódban berozsdásodott kapcsolatok tragédiájába, ami annak megjelenésekor, 1973-ban sokkal inkább meglepő, korszakalkotó darabnak számított. Napjainkban azonban olyan sűrűn és olyan természetességgel feldolgozott téma, hogy gyakorlatilag a házasságok tervezett elavulásának dokumentumaivá válnak ezek a művek. Ez pedig megkérdőjelezi a kényelmet és gondtalanságot mindenekfelett priorizáló, végcélként kitűző jóléti társadalmak túlélési esélyeit, hiszen – ha a családot a társadalom egységeként tekintjük – ezek szerint mind a diófával kirakott vesztünk felé menetelünk.