Sebek és tájsebek – Kritika a Suzume című animefilmről

Makoto Shinkai húsz éve készít animefilmeket, a nemzetközi szakmai és kasszasikert azonban csak a 2016-os Your Name hozta meg számára. A nyugati romkomok bevett testcsere-alaphelyzetére építő, romantikus kamaszfantasy egy tokiói fiú és egy vidéki lány téren és időn átívelő szerelmének történetét meséli el. Ugyan a cselekmény elsőre klisének tűnhet, a több nemzetközi fesztivál programjába is bekerült, szakmai díjakkal elismert film széles körű sikerének oka feltehetően abban keresendő, hogy Shinkai kiválóan tölti meg a már untig ismert szórakoztató narratívákat tartalommal: a karakterek belső világát kivételesen mélyrehatóan bontja ki, amit a rendező nevével mára már egyet jelentő kiemelkedő produkciós minőség, animáció, hangdizájn és zene kísér.

Bátran mondhatjuk tehát, hogy Shinkai megtalálta az arany középutat a szórakoztató zsánerek és a minőségi, művészi kivitelezés között.

A recept hatékonyságát pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy a Your Name minden idők második legnézettebb animációs filmje lett Japánban, csupán Hayao Miyazaki Oscar-díjas, Chihiro Szellemországban című klasszikusa előzi meg.

A Your Name után 2019-ben újabb szakmai és közönségsiker, a Weathering With You következett, amelyben Shinkai az időjárási jelenségek és a természet vizuális ábrázolását emelte az életműben még nem látott magasságokba. Ez a film több szempontból a Suzume „előzményének” is tekinthető. Bár már a Your Name egyik kulcseleme is egy természeti katasztrófa volt (egy hatalmas meteor becsapódása), a Weathering With You cselekménye teljes egészében a Tokiót és a Kanto régiót sújtó folyamatos esőzés köré szerveződik (az eső egyébként kiemelt szimbolikus szerepet kapott az alkotó The Garden of Words című, 2013-as munkájában is). A történet középpontjában szintén egy szerelmi szál, a bántalmazó családi közegből Tokióba menekülő tizenhat éves Hodaka és az időjárást irányítani képes árva Hina kapcsolata áll, azonban a társadalmi kérdések és a személyes traumák nagyobb szerepet kapnak, mint a Your Name-ben.

A Weathering With Youban árnyaltabb a természeti csapásokhoz fűződő viszony is. Míg a Your Name-ben sikerül kiüríteni a várost a meteor becsapódása előtt, a folyamatos esőzés megállításával járó áldozatot a Weathering With You szereplői nem vállalják. A lassan víz alá kerülő régió nemcsak egy tragédia helyszíneként, hanem a természettől korábban eltulajdonított, most pedig az élővilág által jogosan visszahódított területként is értelmeződik.

A Suzumében szintén kulcsszerepet kapnak a természeti csapások, azonban elvont, fiktív helyzetek helyett egy valós esemény, a 2011-es japán földrengés és cunami adja a film kontextusát.

A természeti katasztrófák ábrázolása helyett azonban már sokkal inkább a következményeik, az elhagyatott terek és a tragédiák mögött meghúzódó emberi történetek érdeklik a rendezőt.

Ezt támasztja alá a filmet a nemzetközi piacon forgalmazó Crunchyrollnak adott interjújában is, amelyben elmondja, hogy a Suzume alapötlete személyes élmény, a vidéki utazásai során látott számtalan elhagyatott hely és rom látványának hatására fogalmazódott meg benne.

Ez az élmény az animefilm műfajában is visszaköszön: Suzume felnövéstörténete egy road movie narratíváján keresztül bontakozik ki, azonban a Shinkai előző két filmjében domináns műfajok, a young adult történetek, a fantasy és a romantikus vígjátékok hatásai is erősen jelen vannak. A populárisabb, elsősorban a fiatalok körében kedvelt zsánerek beemelése jó eszköz arra, hogy az egész japán társadalmat megrázó katasztrófa történetét az újabb generáció(k) számára is könnyen befogadható módon mesélje el, miközben a régi generációt sem hagyja felejteni.

Nem (csak) egy szerelmi történet

A címszereplőt, a tizenhét éves Suzumét nagynénje neveli, ugyanis a 2011-es földrengésben édesanyját és otthonát is elveszítette. Egy reggel találkozik egy titokzatos, jóképű idegennel, Soutával, aki elhagyatott romokat és egy ajtót keres. Suzume nem tud szabadulni az érzéstől, hogy valahonnan ismeri a férfit, ezért utána ered, ezzel katasztrófák sorát indítva el: elmozdítja a helyéről a Japán-szigetek alatt élő szörnyeteget az alvilágba szögező zárókövet, ezzel több földrengést is előidézve a szigetországban.

Souta feladata a másvilágra nyíló ajtók bezárása és ezáltal a féregnek nevezett szörnyeteg megfékezése. A fiút azonban a zárókőből macskává alakult szeszélyes istenség, Daijin Suzume gyerekkori székébe száműzi, így a lányra hárul a feladat, hogy megelőzze az újabb, kitörni készülő katasztrófákat. A túlvilágra nyíló ajtók zárását magára vállaló lány útja során Japán valós, hajdan élettel teli, de mára csak romként létező helyszínein halad végig, amelyek természeti csapás vagy a népesség csökkenése következtében váltak elhagyatottá.

Az előzetes meglehetősen félrevezető a tekintetben, hogy csak a Suzume és Souta között szövődő romantikus szálra és a történet fantasyelemeire fókuszál. Nem nehéz megérteni az emögött álló marketingfogást, és meglehet, hogy így több nézőt sikerül a mozivászon elé ültetni, azonban a film értéke épp a romantikus és kalandelemek, valamint a felvetett társadalmi problémák jó kiegyensúlyozásában rejlik.

Shinkai elmondása szerint egyáltalán nem akart szerelmi szálat a történetbe, úgy érzi, korábbi alkotásaiban mindent elmondott a témáról.

Suzume mellé eredetileg egy másik női főhős került volna a filmbe.

Souta karaktere a producerek kérésére (kényszerére?) került a történetbe, azonban a fiú gyerekszékbe száműzésével az alkotók figyelemre méltó leleményességgel oldották meg a konfliktust. A háromlábú, mozgó-beszélő kisszék hősködéséből adódó abszurd szituációk remek comic relief helyzeteket szülnek, valamint Suzume és a fiú kapcsolatának elmélyüléséhez is hozzájárulnak. A young adult történetekre jellemző, gyakran csak külsőségekre épülő, a testi vonzódást előtérbe helyező szerelmi szál helyett bensőségesebb kapcsolat alakulhat ki a szereplők között azáltal, hogy Souta elveszíti vonzó alakját.

A fiú átváltozása és az elszakadás a szeretetteljes, ám kissé túlszabályozó nevelőszülőtől lehetővé teszi Suzuménak, hogy önálló, talpraesett legyen. Kifejezetten üdítő, hogy a lány teljesen hétköznapi (és nem a romkomokban megszokott, hétköznapiságban tetszelgő, de csak egyszerűen unalmas) főhős. Nem különösebben okos vagy ügyes, inkább átlagos, néha picit felszínes, de szerethető, kedves kamaszlány. Akár egy mesehős, kedvességének és szorgalmának köszönhetően az utazás minden állomásán barátokat, segítőket talál. Ezek a kalandszálat megtörő, elmélyültebb, nyugodtabb epizódok számomra a Kiki – A boszorkányfutár (Kiki’s Delivery Service) hangulatát idézték meg, amit csak megerősített, hogy az egyik jelenetben az autórádióban meg is szólal Miyazaki animéjének betétdala.

Suzume hősiessége abban rejlik, hogy bátran szembenéz az elé állított kihívásokkal.

A Japán nyugati részétől kelet felé tartó utazás során nemcsak a mitikus szörnyet kell féken tartania, hanem édesanyja elveszítésével is újra meg kell küzdenie. A szörny elleni harc – és ezáltal a traumafeldolgozás – szimbolikus helyen, a 2011-es katasztrófa helyszínén, Tóhokuban ér véget.

Túl sok a jóból?

A rendező elmondása szerint a filmmel az volt a célja, hogy összekösse a generációkat. Míg a fiatalabbakat inkább a populáris műfaji hatások és a YA-vonal, addig az idősebbeket feltehetően az általuk megélt 2011-es események tematizálása ülteti mozivászon elé. Érezhető az is, hogy a minél szélesebb közönség kiszolgálása mellett Shinkai igyekezett szintetizálni és még tovább fejleszteni mindazt, amit eddigi írói és rendezői munkássága alatt kikísérletezett – és miközben ez tiszteletre méltó vállalás, egyben a film hibája is.

A rendező korábbi, itthon kevésbé ismert slice of life történeteire, például a The Garden of Wordsre vagy a 5 Centimeters Per Secondre jellemző, még a Weathering With You első harmadában is fellelhető lassú, kitartott képekkel és gazdag hanghatásokkal dolgozó történetmesélés helyett a Suzumében a nyugati filmek dinamikus, cselekmény- és kalandorientált megoldásai dominálnak.

A történetvezetés – valószínűleg a számos műfaji hatás miatt – számomra kissé ziláltnak tűnt.

Az volt az érzésem, hogy ez valójában két film vagy két külön történet kéne, hogy legyen. Nagyobb törést akkor éreztem, amikor a mozi kétharmadánál kezdetét vette a hosszúra nyúló autózás; és bár a japán nézőknek bizonyára élvezetes volt negyedórán keresztül a rádióból szóló retró slágereket hallgatni, úgy éreztem, ezt a nosztalgiakitérőt nem ilyen hosszan vagy nem a történet ezen pontján, esetleg egyáltalán nem kellett volna megejteni.

A vizuális ábrázolás minősége már kevésbé ingadozó. A hangulatokat érzékenyen megjelenítő képi világ és a hangulatteremtés szempontjából kulcsfontosságú, hiperrealisztikus tájábrázolás a Suzumében is kiemelkedő. A színhasználat a Miyazaki-filmek látványvilágát idézi, és Shinkai sajátos fény-árnyék játéka remekül erősíti a meghitt jelenetek báját és a komorabb részek komolyságát is.

A grandiózusabb, apokaliptikus részeknél is sikerült (éppen csak) elkerülni, hogy giccsessé váljanak.

Újítás a filmben, hogy a hagyományos, kézi rajzokkal már nemcsak CGI-, hanem 3D animációs elemek is keverednek, például a szék mozgásában vagy a féreg tokiói kitörési kísérletében (ez utóbbi esetében talán jobb lett volna a már bevált módszereknél maradni).

A zene terén üdítő élmény volt, hogy a rendező filmjeit általában záró, számomra gyakran túl szentimentális popdal és videóklipszerű montázs most egy fokkal rövidebbre és ízlésesebbre sikerült. A film zenéje összességében szintén dicséretet érdemel. Shinkai ezúttal Kazuma Jinnouchi zeneszerzővel és az előző két animefilmjében is közreműködő Radwimps japán rockegyüttessel dolgozott együtt, akik a hangzásban is remekül egyesítik a filmben is kulcsszerepet kapó régi és új hatásokat.

Hagyomány és modernizáció

Shinkai szívesen emeli be filmjeibe a japán hitvilágot. A különböző istenségek és szellemek általában a jelennel összefonódva, mindennapi környezetben jelennek meg alkotásaiban, egyfajta mágikus realista hatást teremtve. A japán hitvilág megjelenítésének (nyugati szemmel) talán legizgalmasabb példája a rendező Children Who Chase Lost Voices (2011) című alkotása, amely az alvilágot több világvallás isten- és túlvilágképét felhasználva vizualizálja.

A Suzuméban az elhagyatott helyeken nyíló ajtók is a túlvilágba vezetnek. Bezárásuk titka, hogy a zárónak meg kell idéznie a hajdan ott élő embereket, életre kell keltenie a tér emlékezetét, és segítséget kérnie a föld isteneitől. Ez a momentum Japán ősi vallására, a sintóra utal, melynek lényege, hogy az istenek/szellemek (kamik) és az emberek élete összekapcsolódik: kölcsönösen szívességet tesznek egymásnak, és áldozatot hoznak egymásért. Ha az emberek magukra hagyják a tereket, az istenek és az emberek közötti kapcsolat is megszakad – így válik a terek emlékezete az istenekhez fűződő kapcsolat útjává.

Suzumét az ajtókhoz a macskaként megtestesült isten, Daijin vezeti. Látszólag a szeszélyes, kifürkészhetetlen karakter szándékai és tettei hagyták a legtöbb kérdést a film nézőiben. Daijin gyerekes, manipulatív istenség, aki száz évig egyedül őrködött a túlvilágra nyíló ajtó felett, és most vágyik a szeretetre – elsősorban Suzume szeretetére. A film utolsó harmadában megjelenik a fehér macska fekete párja, Sadaijin is. A két név történelmi, egymást kiegészítő vezetői titulusokat jelöl, amelyeket a japán államigazgatás meghatározó tisztségeiként a 8. században rögzítettek. A filmben Suzuménak Instagram-posztokban pózolással utat mutató macska tehát feltehetőleg egy magas rangú istenség, amelynek kulcsszerepe volt (és lesz) a gonosz megfékezésében.

Az istenek profanizálása, a mitikus és a hétköznapi világ határainak elmosása azt az érzetet kelti, hogy a valóság valóban több annál, mint amilyennek látjuk.

A japán társadalomban a globalizációval rendkívüli mértékben felgyorsuló nyugatiasodás és a hatalmas szakadék a fiatalok és az idősek, illetve a főváros és a vidék között társadalmi válságot idézett elő. A nemrég még valóban mindennapi kötődés az ősi kultúrához és hitvilághoz egyre inkább megszakadni látszik. A Suzuméban Shinkai a terek emlékezetén keresztül ezt a problémát ragadja meg, az embereknek a természethez és a hithez való viszonyában mutat fel követendő példát.