A műfaj ügyvédje – Kritika az Egy zuhanás anatómiája című filmről a kortárs tárgyalótermi drámák kontextusában

Sandra (Sandra Hüller) elismert regényírónő, aki látássérült fiával, Daniellel (Milo Machado Graner) és tanár férjével, Samuellel (Samuel Theis) elszigetelten éli mindennapjait a francia hegyekben található otthonukban. A családi rutint azonban egy disszertációján dolgozó fiatal diáklány felbukkanása töri meg, aki Sandrával próbálna interjút készíteni a nő munkásságáról, ha az emeleten barkácsoló Samuel fülsüketítő zenehallgatása nem lehetetlenítené el a beszélgetést. A zavarba ejtő incidens ráadásul nem sokkal később tragikus fordulatot vesz, amikor a kutyasétáltatásból hazaérkező Daniel holtan találja a tetőtéri ablakon kizuhant apját. A kiérkező hatóságok szkeptikusak a látszólagos balesettel szemben, és Sandrát gyanúsítják férje meggyilkolásával. A tárgyalás során viszont csupa kiismerhetetlen, kétértelmű bizonyítékon keresztül derül fény a párkapcsolatot meghatározó konfliktusokra, így az ítélethozók végül a morális dilemmába kerülő vak fiú, Daniel szemtanúként tett tanúvallomására kénytelenek támaszkodni.

Az igazságszolgáltatás filmprecedensei

A jogi drámákat az igazságszolgáltatási rendszer kritikus szerepére épülő narratívák határozzák meg. A zsáner gyökerei egészen az ókori antik színházig nyúlnak vissza, ahol az előadások gyakori eleme volt a kor közönségének erkölcsi mércét jelentő ítélethirdetés. A tárgyalótermi filmekben szintén a színpadi világot felelevenítő megoldások köszönnek vissza, ahogy az erkölcsi példamutatás igénye ugyancsak állandó motívummá vált. A bíró, az esküdtszék, az ügyvédek, valamint a vádlott és a felperes szerepköreinek egyértelmű kiosztása, illetve az eljárás kötött menetének szertartásossága modellszerűséget kölcsönöznek a bíróság falai között zajló kamaradaraboknak. Így a prezentált viták során ütköztetett fennkölt ideák és magasztos témafelvetések a külső befolyások figyelmen kívül hagyásával válnak tárgyalhatóvá. A kizárólag saját szabályrendszerükön belül, elszigetelten értelmezett jogi keretek teljes körű érvényesítése pedig lehetővé teszi az objektív igazság mintaadó eszményének bemutatását.

Ugyan a tárgyalótermi drámák már a némafilmkorszak óta jelen vannak Európában – elég csak Jeanne d'Arc perére gondolni Dreyer 1928-as alkotásában –, a műfaj mégis Amerikában vált különösen népszerűvé, hiszen a tematikába illő produkciók képesek voltak az ország nagyra becsült demokratikus alapelveinek és alkotmányos hagyományainak szószólóivá válni. Az olyan klasszikusok, mint a Tizenkét dühös ember, a Ne bántsátok a feketerigót!, az Egy gyilkosság anatómiája, az Aki szelet vet vagy az Ítélet Nürnbergben jellemzően a jogrendszer feddhetetlenségére támaszkodva tárgyalták szociálisan érzékeny, egyetemes emberi értékeket vizsgáló eseteiket. A fennálló rendszer működésébe vetett hit megrendülésével azonban idővel átalakult a történetek igazságérzetének ábrázolása.

A fokozódó társadalmi kiábrándulás következtében az abszolút igazság példaértékűsége helyett az elnyomással szembeni lázadás vált a zsáner későbbi képviselőinek fő motívumává.

Többek között a Kramer kontra Kramer, Az igazság mindenkié, Az ítélet, a JFK – A nyitott dosszié, az Egy becsületbeli ügy, Az ítélet eladó, Az igazság ára és számos hasonló nagy sikerű alkotás mutatta már be a hetvenes évek óta, hogy a hibásan működő vagy egyenesen korrupt, kijátszható rendszerben való érvényesülés gyakran csak megkérdőjelezhető praktikák által, ügyeskedések árán, különböző kiskapuknak köszönhetően lehetséges. Hiszen a törvények nemcsak segíthetik, de korlátozhatják is a tényleges igazságszolgáltatás gyakorlatát, miközben a jogi és az erkölcsi értelemben vett igazság egyre inkább összeegyeztethetetlenné válik a morálisan polarizált kortárs társadalomban. Ennek megfelelően – noha továbbra is sűrűn készülnek a jogi játszmák feszültségére épülő, állami vagy korporációs nagyhatalmak visszaéléseivel szemben küzdő hősöket szerepeltető, jellemzően megtörtént eseteket dramatizáló amerikai produkciók, mint a Marshall, a Sötét vizeken, A chicagói 7-ek tárgyalása és a The Burial – a tárgyalótermi filmek kortárs francia hullámába tartozó alkotások már a szubjektíven láttatott igazság természetét vizsgálják az erkölcsi iránymutatással járó ítélethozatallal szemben.

Míg a hollywoodi típusú történetekben a rendelkezésre álló jogi eszközök elsősorban a karakterek személyes motivációit legitimálják, addig a kortárs francia tárgyalótermi filmek tágabb elméleti összefüggésekre világítanak rá szereplőik általánosítható példáin keresztül. A Lány bilincsben, A vád, a Saint Omer, a Vörös szobák és a Bűnös vagyok az átrendeződő nemi szerepekkel szembeni társadalmi skatulyák hangsúlyozásával aktualizálják bűneseteiket. 

A történések feltárásának célja pedig nem az ítélkezés, hanem a kiismerhetetlen igazság eltérő nézőpontjainak megismerése lesz.

A tárgyalások konstruált közege nem szolgál többé objektív morális bírálattal, hiszen a megingathatatlannak gondolt tények szubjektív tapasztalatai egyaránt képesek egymásnak ellentmondó álláspontokat alátámasztani. A bűn lélektani következményei helyett sokkal inkább az igazságszolgáltatás folyamatának résztvevőkre gyakorolt hatása kerül előtérbe, így a személyes narratívák egyetemes mintaértékű történetekké válnak. Az Egy zuhanás anatómiája ráadásul nemcsak a kortárs francia jogi drámák ciklusának állandó motívumkészletét – a nemi szerepek változásának kérdéskörét, az igazság prezentálásának ambivalenciáit, valamint a művészetek és az ítélethozatal kapcsolatát – összegzi, hanem részletesen foglalkozik a fikció társadalmi igazságteremtő funkciójával, a hasonló alkotások kulturális jelentéstartalmának közönségrecepciójával is.

Kortárs eszmék a vádlottak padján

Az Egy zuhanás anatómiája témaadó bűnesetén keresztül szűk családi közegre vetítve foglalkozik a hagyományos párkapcsolati dinamika átrendeződő hatalmi pozícióival. Az otthon ülő anya érezhetően szenved a rákényszerített háziasszony szerepkörében, az apa pedig egzisztenciateremtő munkájával elégedetlen. Az átalakuló nemi funkciók konfliktusa már a nyitó jelenetben körvonalazódik, amikor a biszexuális feleségnek a vele interjút készítő fiatal lány elcsábítására tett kísérletét az emeleten tartózkodó férj jelképes értelmű zenehallgatása akadályozza meg. A hangszórókból ugyanis 50 Cent P.I.M.P. azaz S.T.R.I.C.I. című tesztoszterondús rapslágerének instrumentális verziója szól végtelenítve. A nőket prostituáltként tárgyiasító, kizsákmányoló férfiakat dicsőítő, a hétköznapi szituációhoz egyáltalán nem passzoló dallal a férfi saját lázadásának ad hangot, miközben a rap műfaj esszenciáját jelentő szöveg hiánya ezzel egy időben képes érzékeltetni az átélt maszkulinitásválság állapotát.

A nyüzsgő várostól távol való költözést propagáló, a szabadidejében a házat szépítgető, az otthonteremtés – tradicionálisan feminin – feladatán dolgozó, háttérbe szorított férjet nemcsak felesége hűtlensége és nyitott szexuális beállítottsága frusztrálja, hanem a nő karrierje és elismertsége is. A szintén írói ambíciókat dédelgető férfi ugyanis a család érdekében feladta alkotói elképzeléseit, míg felesége éppen az ő egyik meg nem valósított ötletét formálta sikerregénnyé. Ráadásul míg a cselekményben végig domináns, aktívan cselekvő nővel hangsúlyos közeli felvételeken találkozunk először, addig a férfi passzív, mégis megkerülhetetlen karaktere kizárólag pozícióvesztését szemléltető, zuhanás általi halála után jelenik meg fizikailag. A produkció marketinganyagaiban is hangsúlyos, felső gépállásból rögzített felvételen vérbe fagyott holtteste látható az őt körülvevő fehér hó ürességében. A beállítás azt a hatást kelti, mintha a nézők egy üres könyvoldalon, bármiféle kontextus nélkül találkoznának a tetemmel, hogy a mellette álló regényíró feleség tölthesse meg később tartalommal a szituációt, nemcsak készülő kötetének lapjain, hanem az esküdtek előtt tett vallomásában is.

A filmet indító interjú felvetése szintén a fikció és a valóság kapcsolatára kérdez rá, ami a későbbiekben az események meghatározó értelmezési keretévé válik.

Vajon a mindenkori történetmesélés szükségszerűen kénytelen tényleges emberi tapasztalatokra támaszkodni? Az írónő érvelése szerint az előzetes megfigyeléseit ő maga szelektálja és formálja művészetté, a konkrét tények helyett az azok által kiváltott asszociációkra támaszkodik az alkotás során. Interjúpartnere ellenben rávilágít, hogy az alkotófolyamat origója mégiscsak a valóság és nem az abból táplálkozó impulzus. A művészetelméleti probléma pedig hamarosan gyakorlati kérdéssé válik a permenet lefolyása alatt. Sandra védőügyvédje ugyanis azonnal elveti a férj véletlen zuhanásának teóriáját, noha ez a leginkább feltételezhető magyarázat a halálesetre. A jogi szakember meglátása szerint azonban a bíróságon nem az igazság megtalálása, hanem a legvalószínűbbként előadható történet prezentálása a cél.

A tárgyalás művészete

A kortárs médianyilvánosság világát modellező tárgyalóteremben kizárólag az számít a tények helyett, amit el lehet hitetni az emberekkel. Így Sandra begyakorolt tanúvallomása sem a valóság feltárása, csak az esküdtek érzelmi befolyásolására törekszik. Éppúgy, ahogy a fikció hat a befogadókra. A tárgyalás színjátékára történő, kamera előtt rögzített alapos felkészülés során nemcsak a férj öngyilkosságát hangsúlyozó monológ szövege, hanem a legelőnyösebb hanghordozás és testtartás is kidolgozásra kerül. Így az előadásmód otthoni fejlesztésének jelenete leginkább egy színészi meghallgatásnak érződik, ami vizuálisan szintén rávilágít az érzelmi manipulálás (filmes) gyakorlatára. Az egyre szűkülő arcközeli felvételek az őszinte színészi játék erejét hangsúlyozzák, miközben a sűrű vágások a tények szubjektív újrakonstruálásához hasonlóan rendezik az alakítás felnagyított rezdüléseit a megfelelő látszat megteremtésének érdekében.

Míg az eszmei kérdéseket előtérbe helyező Saint Omer készítői távolságtartó képi monotonitással igyekeztek az elhangzott gondolatokra terelni a nézői figyelmet, addig az Egy zuhanás anatómiája különböző látványos formai megoldásokkal stimulálja közönségét.

Előbbi film úgy próbálta megőrizni filozofikus szinten tárgyalt konfliktusának objektivitását, hogy az érzelemszegény hangnemben vallomást tevő hősnőt a testszínéhez közeli árnyalatú ruhába öltöztetve, egy hasonló tónusú háttér elé állítva személytelenítette el. Justine Triet rendezése ellenben épphogy kiemeli egy-egy figyelemfelkeltő, élénkpiros ruhadarabbal a vádat képviselő ügyészt és az anyja védelmében perdöntő vallomást tevő kisfiút az egyhangú tárgyalótermi környezetből, miközben az esetben részt vevők elfogultságára is rávilágít a karakterek személyes érintettségének nyomatékosításával. A családi konfliktus kirobbanásánál jelen lévő, disszertációján dolgozó lány Sandra munkásságának rajongója, a választott ügyvéd egy régi barát, aki szexuálisan is vonzódik védencéhez, a nő tanúként meghallgatott kisfia pedig egyértelműen szorosan kötődik anyjához.

Az érzelmi érintettség befolyásán felül ráadásul a per döntő bizonyítékai szintén a valóság teljes körű megismerésének lehetetlenségét fejezik ki a közvetlen érzékelés hiányának tapasztalatán keresztül. A kérdéses halálos zuhanás kizárólag szakértők által, mesterséges eszközökkel újrakreált szituációban elemezhető, a feltételezett párkapcsolati konfliktust mindössze egy korábbi veszekedés kép nélküli hangfelvételének segítségével lehet értelmezni, míg az esetnél jelen lévő egyetlen szemtanú a vaksága miatt hiteltelen. Így az ezekre épülő jogi érvelések Sandra – szintén bizonyítékként megjelenő – esetet megörökítő regényéhez hasonlóan csupán igényeiknek megfelelően, szabadon interpretálják a felsorakoztatott tények féligazságát. A kérdés már csak az, hogy melyik fikció képes a leghitelesebben felülírni a fragmentált valóságot.

Ítélkezés részrehajló valóságok felett

A történet A vád kettős nézőpontú realitásfelfogásához hasonlóan sorakoztat fel bizonyítékokat mindkét lehetséges álláspont mellett, csupán a nemi erőszak megtörténtének elbírálása helyett ezúttal azt kell eldöntenie az esküdtszéknek, hogy emberölés vagy öngyilkosság történt. A főszereplő Sandra egy személyben válik a jogrendszer áldozatává és a feltételezett elkövetővé. Az ügy kimenetele körül növekvő bizonytalanság érzete pedig a látványvilágban is fokozódik. A kezdetben gondosan megtervezett, könnyed kameramozgások egyre ziláltabbak lesznek, ahogy a stabil beállítások helyét a védelem fokozódó labilitását kifejező, remegő kézifelvételek veszik át, melyek felkészületlennek ható elmozdulásai alig bírják lekövetni az ügyvéd kiszámíthatatlan helyváltoztatását.

Az érzelmi manipulációk működési mechanizmusainak nyílt modellszerűsége azonban a feszültségkeltés helyett távolságtartóvá teszi a film hangulatát. Ezt a számító ridegséget szemléltetik a hideg, havas helyszínek, valamint a sivár tárgyalóterem és a félhomályos szobabelsők árnyékos képei, ahova csupán kívülről süt be a természetes fény. Ez az erős oldalfénnyel dolgozó világítástechnika közvetlenül a gyakori arcközelikre vetíti a világosság és a sötétség által kifejezett belső ellentétet. A szereplők ugyanakkor éppen kettősségük miatt válnak nehezen azonosulhatóvá. Hiszen a kétségek között tartott néző nem magukkal a karakterekkel, kizárólag azok szituációjával érez együtt. A problémát jól szemlélteti a férj, akinek a halálesete végig meghatározza a narratívát. A férfi ennek ellenére javarészt ismeretlen marad a közönség számára, noha éppen személytelensége miatt válhat mitikus alakká a tárgyalás során. Így az átélhető jellemvonások bemutatása helyett elsősorban a vizsgált eszmékre koncentrál a cselekmény, amely rendkívül gondolatébresztő módon, jellegéből fakadóan mégis mechanikus kimértséggel tálalja a történéseket.

A konkrét bűnügy metaforikus témájává váló fikció térnyerését a realitás felett egyedül az időnként bevágott archív képek és visszaemlékezések törik meg, emlékeztetve a látottak feltételességére.

Még a bizonyítékként vizsgált veszekedésről is kiderül, hogy a férj szándékosan provokálta ki a felvétel kedvéért, amit – felesége valós benyomásokból merítkező írói módszeréhez hasonlóan – inspirációként kívánt felhasználni saját regényéhez. Ehhez mérten a fikció konfliktusát adó gyilkosság indítéka sem képezi kérdés tárgyát, hiszen a művészetek szükségszerűen önérdekűek, a hatáskeltés a céljuk. A morális ítélethozatalhoz ugyanakkor elengedhetetlenek a tényleges tapasztalatok. A kisfiú kizárólag egy konkrétumokkal szolgáló kísérlet véghezvitele után hajlandó döntést hozni, és vallomásában konkretizálni emlékekre épülő benyomásait.

A Lány bilincsben befejezésében a felmentett vádlott egy bokalánccal helyettesíti nyomkövető lábbilincsét, amelyet tárgyalása alatt végig kénytelen volt viselni. Az Egy zuhanás anatómiája az ítélet igazságtétele helyett szintén az ügy kitörölhetetlen hatását emeli ki működéselvének feltérképezése közben. Az utolsó jelenetben Sandra lefekvés előtt még elmereng egy régi fénykép láttán, amelyen boldogan szerepel egykori férjével. A régmúlt átélt valóságának egyértelműségét viszont mostanra rendszerszinten formálták át a tárgyalótermi drámák műfajának állandó elemeivé váló, új realitásokat teremtő, összeegyeztethetetlen nézőpontok és tényeket átformáló fikciók kortárs társadalmi tapasztalatai.