Többnek lenni egy testnél – Kritika a Tér-Kép Galéria Csak egy testnek lenni című kiállításáról

Végigsétálni a Krisztina körúton a Tér-Kép Galéria új kiállítására igyekezve: kellemes őszi program. Végigsétálni a Krisztina körúton, és fel sem kapni a fejem egy autóból való obszcén kikiabálásra: megszokás. Viszont végigsétálni a Krisztina körúton, és fel sem kapni a fejem egy autóból való obszcén kikiabálásra, miközben a Csak egy testnek lenni című kiállításra igyekszem: ironikus.

Testben létezni mindennapi tapasztalat, rutin és belénk ivódott ismeret. Sokkal kevesebbszer jelentkezik impressziószerű élmény formájában ez a felismerés, mint lehetne; például hogy „jé, tudok futni és gondolkozni, és van, aki tud fütyülni is, vagy indiánszökdelni, vagy sánta róka járásban járni”. De nem kell ilyen ritka képességekre gondolni: például mire végigveszi az ember, hogy mennyi belső, fizikai folyamatnak kell lejátszódnia csak egy lift gombjának megnyomásához, már rég fel is ért a harmadikra.

Így lehet a „csak egy testnek lenni” redukáló jellege ellenére valahol felszabadító érzés, ugyanis az iteratív, reflexszerű cselekvések vázát maga a test jelenti. Persze a kiállítás címe magában hordozza a feltételezett gondolkodás hiányát és feleslegességét vagy másodrendűségét is. De egy test önmagában nem önreflektív, nem kell el- vagy más mederbe terelnie a ráirányuló figyelmet, nem tud önmagában rágódni, gondolkodni, tépelődni, méricskélni, összehasonlítani. Egy ember tehát nem tud csupán egy test lenni, ugyanis gondolatai, belső folyamatai nem teszik ezt lehetővé. Mások szemében és megítélésében azonban valóban lehet csak egy hús-vér testnek látszani. Tárgyiasítva létezni, kizárólag egy vágy megtestesítőjeként lenni általános női léttapasztalat – de a Tér-Kép Galéria kiállításán körbenézve nem pusztán mások tekintete formálhatja az ember testképét, vissza lehet venni a narratívaalkotás képességét. A kiállított képek ugyanis másként, más szemszögből állítanak valamit a női testben való létezésről.

Egy testet kibontani

„A testem én vagyok, de csak egy testnek lenni elviselhetetlen volna, hát ezért én vagyok az összes anyag és forma, az összes felület is, amivel ezt a testet elrejtem, vagy amiből ezt a testet időnként kibontani próbálom” – hangzott el Krusovszky Dénes kiállításmegnyitó beszédében, reflektálva a kiállított képekre, amelyek között aktok, el- vagy összefolyó, emberjellegüket elvesztő alakok és hétköznapi, felöltözött tükörmások is helyet kapnak. Egy testet kibontani sokféleképpen lehet. A saját testemet kibontani bátorság, öröm, magamutogatás, polgárpukkasztás, magam számára lehet egy neutrális, megszokott látvány, de elborzasztó, gyönyörködtető és megrázó is. Egészséges, torz, jól vagy nem megfelelően működő, cserbenhagyó vagy beléivódott reflexekkel rendelkező ketrec vagy otthon. Egy testet kibontani cselekvés is; úgymint „először venni le valakiről a pólót” – ahogy például Simon Márton írja az Arról, hogy mi a jó című versében, vagy önmagaként ábrázolni egy fizikumot is egyfajta kibontás. A kibontott testre való fókuszáltság viszont statikus állapot. Nincs benne más, csak a tekintetnek való kitettség. Redukáló dolog lenne csak egy testnek lenni? 

Lehet egyáltalán csupán egy testnek lenni, ha az a test ennyiféle szerepet és funkciót tölt be a saját és mások életében?

A csoportos kiállítás három kortárs művésznő, Fajgerné Dudás Andrea, Verebics Ágnes és Juhász Villő alkotásainak tárlata. A kiállítás koncepciója szerint egy csoportos nőművészeti tárlat, amely a női test használatának kortárs összefüggéseit igyekszik bemutatni, „túlmutatni a női művészek trendszerű felvonultatását eredményező homogenitáson”. Különböző alkotói stílussal rendelkező képzőművészek egy tárlaton való szerepeltetésénél adja magát a túlságosan széttartó alkotások összeválogatásának problémája, amelyen a fizikai egymás mellé tétel sem segít. Azonban a Csak egy testnek lenni kiállítás sokszínű és több irányba mutató alkotásai között összekötő erőnek éreztem a test fölött való aktív és tudatos önrendelkezés szabadságát és lehetséges korlátokba ütközéseinek ábrázolását, továbbá az önarcképek és a portrék, valamint a figurális alkotások uralkodó jellegét, amelyek mindegyikén megjelennek az emberi, majdnem mind női alakok.

Örök érvényű kérdés, hogy a női művészet fogalma egyetemessége mellett nem leszűkítő, kategorizáló jellegű-e. A feminista megközelítések szerint ez a szó általánosító, mivel fontos különbségekről lehet beszélni nő és nő között is, mint például a társadalmi osztály, a szexualitás, a kor, a nemzetiség, s ezeket lekicsinyíti egy generikus fogalomkeresés. A Csak egy testnek lenni kiállítás számomra a női lét univerzális élményanyagának sokszínűségét és egyéni tapasztalatvilágát jelképezi amellett, hogy határozottan egy tágabb értelemben vett kulturális hagyományba kapcsolódik be, miközben maga hozza létre és teremti meg a női művészet kérdésére adott válaszát, amely sokszor éppen a betagozódás vádját cáfolja meg.

Női léttapasztalatok

Erre a legmarkánsabb példát Fajgerné Dudás Andrea festményei jelentik, akinek művészeti tevékenysége nem is képeinél vagy performanszainál kezdődik, hanem alkotásainak szignóját jelentő nevével, amely már önmagában egy kiállást jelent: „Festőnő vagyok és a nőművészek újabb generációjába sorolom magam. Nem lázadó feminista vagyok, hanem nőművész, aki egyenjogúságban nőtt fel, és a férfira szüksége van mint társra, és ezt hangsúlyozom is nevemben, de mindemellett fontosnak tartom a feminizmust” – fogalmazta meg több mint tíz évvel ezelőtt, pályája kezdetén a kérdéshez való hozzáállását az Új Művészet 2012. júniusi, a Gender Ecset II. kiállításról szóló cikkében.

Átlagos keddi gondolat, hogy több akarok lenni csak egy testnél. És ahogy a galéria Artist Talk nevű eseményére belépve erre gondolok, Fajgerné Dudás Andrea, a beszélgetés résztvevőjeként kimondja ugyanezt a gondolatot K. Horváth Zsoltnak és a moderátornak, Nagy Nikolett Colette-nek. Megrendítő ezt visszahallani, egyfelől, mert sosem beszéltünk egymással, más élethelyzetben lévő nők vagyunk, és mégis, mennyire belénk ivódott tapasztalat ez. Másrészt egy olyan művész szájából hangzik el, akinek munkássága, kiállításai és performanszai alaptémáját jelenti a kezdetektől.

Sőt, művészeti pályára való elkerülhetetlen belépését a társadalom és a fogyasztóipar szépségideáljával szembeni szerepvállaláshoz köti, mivel szerette volna ábrázolni és képviselni a saját testalkatához hasonló nőket.

Mégis, ez egy olyan feladatvállalás, amely még így sem érződik repetitívnek, mert az eredeti célkitűzés nem egy megoldható, véges küldetés, hanem a társadalom változásaira folyamatosan reagáló, a mikro- és a makrokozmosz alakulásának tükrében létrejövő kép, amelyet tovább alakítanak az egyéni, belső tapasztalatok. Így Fajgerné Dudás Andrea pályáján végignézve a személyes, női léthez kapcsolódó hatások alapvető tapasztalatok, amelyek hol a teherbe esés nehézségeit, hol a mesterséges megtermékenyítés, a terhesség vagy a szoptatás megpróbáltatásait emelik művészeti témává, miközben a külső világ igényeinek való megfelelésre adott válaszként öltenek alakot a vásznon vagy performanszok keretein belül.

Kiállított képei között megjelennek a kulturális hagyományba illeszkedők is, például az Ádám nélküli Éva nőalakja a mindenkori nő előfutáraként az egyedül való helytállás megjelenítője, vagy a terpeszben, széttárt lábakkal fekvő Vénusz a Danaé című képen Zeuszra várva, aki aranyeső formájában érkezik – illetve „nem érkezik szerencsére”, hangzott el szintén az Artist Talkon a művész szájából.

Az anyaság témaköre is megjelenik két másik festményén keresztül: egyfelől a szoptatás tematizálásával A csecsemő legnagyobb tápláléka az anyatej című alkotásával, másfelől a családtervezés, a meddőség szemszögéből a Gyermeket szeretnénk című képpel. Utóbbin megjelenik egy férfi alakja is, és különösen erőteljes, hogy az egymás kezét szorongató pár arctalan, nemi jellegük azonban kihangsúlyozott, azt sugallva, hogy egy ilyenfajta procedúránál mennyire meghatározóvá válik a különböző szervek és testrészek szerepe, míg az érzelmek, a vágyak és az akarat sokszor sajnos nem bizonyulnak elégnek. Ez a gyermek szoptatását tematizáló kép mellett különösen szívszorítóan hat, habár az sem idealizálva ábrázolja a gyermek megszületése utáni időszakot. A művésznő a képi elemek mellett a vászonra ráírt szöveg segítségével idézi fel az anyákra telepedő elvárásokat és normákat, valamint ezekhez kapcsolódó szorongásait, amivel egyúttal feleleveníti más kortárs művészek gyermekneveléssel és anyasággal kapcsolatos műveinek eszköztárát, például Omara (Oláh Mara) „kék” sorozatának világát is.

Verebics Ágnes munkáinál törik meg a női léttapasztalatnak az én körül való forgása, Osztódás című képe és Szőr peep show doboz című művének dehumanizáló alakjai számomra a saját testben való otthonosság kérdését hozzák be a diskurzusba, valamint a nőiséghez való viszonyulás esetlegességét és örök érvényű kérdéseit, például a szőr kapcsán. A művész visszatérő témája a saját teste, illetve arca, „de ez nem feltétlenül nőművészeti gender megközelítésű testkép, ez inkább valami megfoghatatlan, határtalan, összemosódott férfi-női, ember-állat testek metamorfózisai”, ahogy érdeklődését megfogalmazza. Osztódás című festménye a fürdőszobarészlettel megidézi az otthon díszleteit, a hideg színek túlsúlya a melegség és az otthon melegének tárgykörét ellenpontozza, amely szembemegy a hérai szerepkör elemi gondolatkörével. A meztelenség azonban mindig sejtet egyfajta otthonosságot, felszabadultságot is.

A kiállítás egyik legnagyobb erénye, hogy fizikai valójukban egymás mellett láthatjuk pályájuk elején járó művészek munkáit befutott, a művészeti közegben kikerülhetetlenné vált alkotók festményeivel.

A kiállítás legfiatalabb művésze, Juhász Villő munkamódszere a fénykép után való dolgozás, a kiállításon Túl sok lehetőség és Kellemest a hasznossal című művei láthatóak, előbbi a fogyasztói társadalom felhalmozó életmódjának kérdését is felveti, valamint az öltözködéshez kapcsolódó bizonytalanságot, a test elfedésének, kiemelésének alternatíváit is. Sajnos több képe nem szerepel a tárlaton, de más munkái megtekinthetők jelenleg a Molnár Ani Galériában, a Room of their Own kiállítás keretein belül.

Sok kérdéssel érkezünk és még többel távozunk, a kiállítás ugyanis nem szolgál kidolgozott magyarázatokkal, aktív befogadói részvételt igényel. Már korábban utaltam a kiállításhoz kapcsolódóan szeptember 14-én tartott Artist Talk nevű esemény beszélgetésére, amelyen Fajgerné Dudás Andreával és K. Horváth Zsolttal beszélgetett Nagy Nikolett Colette, és amelyben megidéződött egy látogató által a vendégkönyvbe írt üzenet. Szerzője érti a kiállításon tematizált problémát, és azt kérdezi, mi rá a megoldás, amire Fajgerné válasza, hogy nem tudja, mi lenne az. Talán nem is kell kész válaszokat adnunk, amit megerősít, hogy „csak egy testnek lenni” nem feltétlenül olyan értelemben tárgyszerű létezés, amelyre alapvető tapasztalataink alapján asszociálnánk, hanem néha szó szerint, a kendőzetlenség festményekben való megjelenése is tárgyakon keresztül történik. Ha pedig például e gondolat köré szervez egy galéria kiállítást, amelyben a női testet megjelenítő alkotások kerülnek bemutatásra, akkor ez már önmagában (szerencsére) saját címének többszörös cáfolata.