Újhullámos klasszikus – Kritika a Narratíva Kollektíva Medea gyermekei című előadásáról

Medea a görög mitológia kolkhiszi varázslónője, akit sorstragédiájához vakmerő bátorsága és lángoló szenvedélye vezet. Miután beleszeret a hazájába érkező Iászonba, az argonauták vezérébe, a szerelmet választja hovatartozása helyett. Városát elárulva hozzásegíti Iászont az aranygyapjú megszerzéséhez, majd vele és csapatával együtt elmenekül. Korinthoszba érve azonban Iászon Kreon király lányát, Kreuszát kívánja feleségül venni, Kreon pedig felszólítja a dühöngő Medeát, hogy hagyja el a várost. Medea fájdalmában brutális bosszút tervel ki: hogy szerelmének a lehető legnagyobb fájdalmat okozza, nemcsak a férfi új kedvesét és apósát taszítja a halálba, de a véres mészárlást saját gyermekeik, két fiuk meggyilkolásával fokozza az elviselhetetlenségig.

Medea története a kitaszítottságról, magányról, anyaságról, szerelemről és a féktelen szenvedély pusztító erejéről időtlen emberi érzéseket jelenít meg.

Euripidész drámája kétezer-ötszáz éves népszerűségnek örvend a színpadon, de más korok és nemzetek irodalma sem maradt érdektelen a mitológiai történet számtalan rétege iránt. Mindig figyelemre érdemes, hogy milyen eszközökkel hangolja saját korára az archaikus történet alapkonfliktusait egy társulat a színpadon. Idén szeptemberben a Narratíva Kollektíva független színházi társulat Medea gyermekei címen mutatta be a mítoszt a Jurányi Házban. A feldolgozás három különböző drámai anyagból gyúrja össze Medea alakját és sorskérdéseit: a már említett Euripidész-szövegből, a 19. századi osztrák író, Franz Grillparzer drámatrilógiájából és a francia Jean Anouilh 20. századi drámájából. A társulat munkásságában nem ismeretlen téma a család és az anyaság problémaköre (korábbi előadásuk Kurázsi és gyerekei címen tekinthető meg), és amint arról a cím is árulkodik, az előadás gondolati magja Medea fiai köré szerveződik.

Vágyak és szakadékok

Az előadás egésze a Korinthoszba bocsátás kérvényezésétől a mészárlásig tart. A színpadon egy Quechua sátor áll, amely a menekülő család ideiglenes táborhelyéül szolgál. Oldalt, a falnak támasztva két elektromos gitár és néhány mikrofon. Hátul, a színpad teljes szélességében egy indusztriális hatást keltő, mozgatható lemezekből álló ezüst fal húzódik – ez Korinthosz városfala. A látható, innenső oldal a senkiföldje, melyen a száztíz percnyi feszített helyzet ideje alatt végig kóbor állatok egyre erősödő vonyítása, ugatása hallatszik. A színpadon már mozgás van, amikor megérkezünk, a nézőtér izgatott várakozással figyeli a háttal ülő, graffitis kannákat rázogató két fiút (Molnár András és Lukács Ádám), majd miután elcsendesedünk, az egyik ezüst lemezre felfújják Iustitia, az igazság és erkölcs istennőjének alakját. A festék szagától pár percig levegőt venni is nehéz, néhányan köhögnek, fojtogatóvá válik a helyszín. Majd a két fiú gitárt ragad, és néhány egyszerű akkord kíséretében, recitatív stílusban elbeszélik Korinthoszba jutásuk előzményeit, vagyis szüleik történetét.

A dalt követően a sátorból előmászik Iászon (Ifj. Vidnyánszky Attila) és Medea (Pető Kata), majd nem sokkal később megjelenik a korinthoszi király, Kreon (Hajduk Károly) és lánya, Kreusza (Barna Lilla) is. A következő jelenetekben bonyolult viszonyokat megfestő dialógusokon keresztül kísérjük végig Medea lelki meghurcoltatását, megőrülésének fokozatos építkezését, miközben egyre erősebben érezzük a történések szorítását is: ahogyan a valóságban, itt sem létezik egyetlen érvényes igazság. Kétségtelen, hogy Medea mindenét feláldozta a neki örök hűséget fogadó Iászon szerelméért, aki most mégis elhagyni készül őt. A Pető Kata által megformált karakán, enyhén szólva is hullámzó idegállapotú, beszédmódjának és testbeszédének erejében maszkulinitást sugárzó Medea mellett érthető Iászon helyzete is, aki nyugalmat, folyamatos, készenlét nélküli boldogságot szeretne, és áldozatkész szülőként biztonságot nyújtani gyermekeinek a királyi családhoz tartozás révén. És vajon tényleg a gyermeki naivitású Kreusza okolható azért, hogy Iászon az új szerelem csábításának nem tud ellenállni? Kreusza nézőpontja egészen más fényt vet a történtekre, a közte és Iászon között alakuló viszony még jóval Medea felbukkanása előttre nyúlik vissza, a gyermekkori első nagy szerelmek időszakára. Kreon a gyilkos Medea száműzésével népét és városát védelmezi, és az asszony természetét, illetve a történet végkimenetelét ismerve talán mi is egyetértünk azzal, hogy ez volt a legjózanabb uralkodói döntés.

Nincsenek tehát jók és rosszak, egymással ütköző, érthető vágyak és szándékok vannak, melyek valakitől óhatatlanul áldozatot követelnek.

Szöveg- és szerepformálás

Az előadás legnagyobb hatású eszköze kétségkívül a szöveg. Balázs Júlia dramaturg munkájának köszönhetően hosszú, racionális és érzelmi érveket, sebezhetőséget megmutató lelki kitárulkozások, őszinte dührohamok és összetett motivációkat feltáró helyzetelemzések tobzódnak majd minden dialógusban és monológban. A párkapcsolati viták, amelyekben Medea és Iászon folyamatos dominanciaharcának energiái vergődnek, a női összetartásra tett kétségbeesett kísérlet Kreusza részéről és a női árulás okozta csalódás Medea megélésében – ezek az árnyalt helyzetek mind-mind bő és pontos verbalizációval fejeződnek ki, és a színészi játékkal kiegészülve a jelenetek valódi, átélhető közelséget teremtenek. Nem az ókori beszéd szép és archaizáló, de idegen és távoli kifejezőeszközöket alkalmazó imitációját halljuk, és nem is a korszerűsített klasszikus darabok előadásait esetenként jellemző, kissé kínosan erőltetett mai nyelvi formákat, hanem test- és lélekközeli, valódi együttérzést kiváltó nyelvhasználatot.

Karakterkidolgozás terén, Kreonnál és Aigeusznál érzékelhetők hiányosságok, melyeket sajnos a színészi játék sem kárpótol maradéktalanul. Kreonnak nincs jellemfejlődése, nézőpontja nem változik az előadás során, nincs nyoma elbizonytalanodásnak, kétségnek, így azon a nyomáson túl, hogy Medea mihamarabb távozzon a városból, igencsak funkciótlan marad. Persze ez a nyomás lehetne jelentős, végtére is a darabban néhány nap alatt megy tönkre emberek élete, ennek érzékeltetéséhez azonban nem elég intenzív Hajduk Károly alakítása. Fellépéséből hiányzik az erő, a fenyegetés, inkább csak figyelmeztető jelleggel jelenik meg újra és újra, hogy emlékeztessen bennünket Medea Korinthosz falain belüli, gyanakvással kísért megítélésére. Ráadásul ahhoz képest, hogy számottevő hatást nem gyakorol a többi szereplőre vagy a történésekre, kissé értelmetlennek tűnik sűrű színpadi jelenléte.

Aigeusz (Kárpáti Pál) karakterének kihasználatlansága ennél jóval problémásabb, tekintve, hogy az ő humoros jelleme jelenthetné az egyetlen feloldást az egész darabon átívelő feszültségben. Aigeusz tulajdonképpen egy menekülőút Medea számára: az athéni király védelmet ígér neki városában, cserébe azért, ha varázslónőként segít nemzésképtelenségén. Aigeusz az előadásban nemcsak impotenciával, de értelmi akadályokkal is küzd, fizikailag és szellemileg is sérült. A király együgyűsége mint humorforrás izgalmas, de nem kihasznált ötlet. A karakter humora és a színészi játék kissé vérszegény, a poénok többszöri megismétlése ráadásul nemhogy elősegítené a szándékolt feloldást, hanem inkább kellemetlen feszengést kelt. Így pedig

az előadás túl sokáig tartja lenyomva a közönség mellkasát; nincs néhány percig tartó fellélegzés, hogy a visszatérő komoly hangnem kontrasztot kapjon, és egy-egy könnyed jelenet fényében élesebben tűnjenek fel a súlyos problémák.

Egyértelmű jelzések befogadható stílusban

E két karakter kihasználatlanságán túllépve azonban Hegymegi Máté rendezése összességében dicséretet érdemel. Feszegeti a határokat, de még finom ízlésről tanúskodik, bármiféle túlzás, ripacskodás nélkül képes kiemelkedően szép és egyszerre rideg pillanatokat teremteni. A rendezés kulcsfontosságú eszköze a jó arányú stilizáltság: egy Medea-előadásban a realisztikus ábrázolásmód túlzott brutalitást teremtene, a túlzott szimbolizmus pedig a kegyetlen görög mitológia eufemizálását, ezzel együtt hamisítását jelentené, kockára téve a katarzist, így hát e kettő között kellett – és sikerült – megtalálni az utat. A színpadon kevés a nagy mozgás, annál hangsúlyosabbak azonban a gondolatilag tartalmas színpadképek, egy-egy pillanat állóképszerű kimerevítése, a szereplők egymáshoz viszonyított térbeli helyzete, testtartása, amelyeket a minimalista, de épp ezért sokféleképpen kihasználható díszlet letisztultsága miatt könnyen érzékelhetünk. Így tud megrendítő hatást kelteni, ahogyan Medea és a két fiú hátukkal egy ledöntött városfalrészt tartanak, mely mögött Iászon hátulról szorítja Kreuszát egy rácshoz. Nincs meztelenség vagy erőteljes mozgás, Iászon és Medea nem egy térben vannak, mégis hallják egymást, miközben Iászon családja hátán követ el hűtlenséget.

Ugyanilyen finom esztétikai érzékről tanúskodik az előadás és egyben Medea haragjának csúcspontja is. Mikor megszületik a gyilkos elhatározás, már nincs kétségbeesettség, kirobbanó indulat, a jelenet higgadt komolysága teremti meg a pillanat jelentőségét. Az éjszakai fényben Medea bugyira vetkőzve fürdik az eső áztatta színpadon, míg gyermekei újabb gitárral kísért dalt énekelnek arról, anyjuk miként fürdik meg a gyűlöletben, szüli meg önmagát, és választja helyettük, gyermekei helyett a magányt. A meztelenség tehát nem önkényes, ez az újjászületés pillanata, a múlt lesikálása, a tisztára mosott, új én megteremtése. A félhomály takarásában maradnak az intim testrészek, csak néha villan fel egy-egy bőrfelület a háton, a combon. Teljes megvilágításban látható azonban Kreusza teste, mielőtt magára ölti a mérgezett ruhát, ám ez sem hat céltalannak: egyrészt a két aktjelenet szünet nélküli egymásutánisága egyfajta sorsközösségre mutat rá, a szerelem csapdájába csalt asszonyok itt válnak egymás tükrévé, továbbá pőreségével Kreusza sebezhetővé is válik, mielőtt elpusztítják. A sorsközösségen túl a jelenetsor a két nő különbségére is rámutat. Medea kitakart meztelenségében nincs szexus, védtelenség, ő barbár nő, erejétől lehet lénye egyszerre vonzó és rémisztő. Kreusza ezzel szemben a finom nőiség megtestesítője, Iászon számára ő a kísértés, vonzó teste tehát nem cél nélküli színpadi meztelenség, hanem esztétikai jellemzés. Kreusza haláltusája tánc. A percekig tartó koreográfia ritka pillanat színpadon: egy élet kimúlását szinte valós időn keresztül tárják a szemünk elé. A tánc mindig kiemelt érzelmi hatással bír, így annak köszönhetően, hogy tisztában vagyunk az ábrázolt jelenet brutális tartalmával, de nem viszolyogtatóan naturalista a látvány, az önvédő mechanizmus sem idegenít el bennünket, nemcsak intellektuálisan, de megrendítő tartalmában is be tudjuk fogadni a pillanatot.

Néma gyereknek anyja sem érti a szavát

A történet minden karakter számára tragédiával végződik: Medea, Kreusza, Kreon és Iászon mind az elképzelhető legnagyobb veszteségeket szenvedik el a darab végére, ráadásul mindannyian részvétet érdemelnek, hiszen esendő emberek átérezhető és elfogadható motivációval. A Narratíva Kollektíva értelmezésében azonban legfőképp a két fiú tragédiájára helyeződik a hangsúly. Bár ugyanaz a végzet éri őket, mint Kreont és Kreuszát, két jelentős különbség miatt messze ők lesznek a történet igazi elszenvedői. Egyrészt gyermeki ártatlanságuk, tisztaságuk mindenfajta bűntől szennyezetlen áldozattá teszi őket, másrészt ők az egyetlenek, akik semmilyen hatást nem gyakorolhattak saját sorsukra.

A két fiú az előadás teljes ideje alatt jelen van a színpadon, ám a néhány dalon kívül nem kapnak szót, mely dalokat azonban az előadás történetének idején és helyén, teljes univerzumán kívül kell értelmeznünk. Néma elszenvedői a következményeknek, melyeket néhány felnőtt konfliktusa és felelőtlen viselkedése okoz. A finálé dala mellett ez legsúlyosabban a Bertold Brecht A kaukázusi krétakör című darabjából származó, ikonikus jelenet némileg módosított megidézésében artikulálódik. Mikor Medea száműzetése kimondatik, egy krétával kört rajzolnak a két fiú köré, azzal a céllal, hogy amelyikük az anyjához megy, az vele tart a száműzetésben is. A két fiú nem mozdul, amit Medea hisztérikus sértettséggel konstatál, miközben nézőként egyértelmű: nem az anya iránt érzett szeretet hiányáról van szó, a két fiú egymástól nem akar elválni. Medea persze ezt nem veszi észre, hiszen ez a felnőttek története, ezért figyelmen kívül hagyják, hogy nem ők, hanem a néma, kiszolgáltatott gyerekek bűnhődnek a legsúlyosabban.

A társulat Medeája legerősebben arról gondolkodtat el, mennyi mindent elkövetünk a gyerekek ellen, csupán azért, mert még gyengébb, halkabb a szavuk.

És itt nemcsak a tragédiát záró borzalomra kell gondolnunk, hanem azokra a hétköznapi valóságunkban is egészen gyakori esetekre, amikor egy-egy gyermek szem- és fültanújává, kitett áldozatává válik a felnőttek elmérgesedett és rájuk nézve is mérgező konfliktusának.

A Narratíva Kollektíva előadása korszerűen és új kérdéseket fókuszba helyezve dolgozza fel a többezer éves történetet. A korszerűség szerencsére nem az erőltetett aktualizálást jelenti, hanem épp az időtlen lélektani mélységek érdekes és érvényes (újra)értelmezését, melyet korunk pszichológiai ismeretei és kérdései ma talán még sokrétűbbé tesznek. A Narratíva Kollektíva továbbra is bátran kísérletezik, ami mint társulati küldetés természetesen több hibalehetőséget tartogat, de az előadás olyan hibákkal együtt, mint Aigeusz karakterének nem kihasznált, de érdekes, új értelmezése vagy az ókori színház kórusának funkcióját megidéző, a színpadi mozgást azonban néha kissé nehezítő mikrofonhasználat is üdítően tud hatni. Mindehhez nemcsak merészség kell, de valódi érzékenység és ízlés is, hiszen a klasszikus darabok gyakran ismételt, hagyományos értelmezései olyan mélyen gyökereznek, hogy nehéz még nem kidomborított aspektusukra rámutatni, árnyalni a róluk alkotott képet. Egy okos, nem dogmatikus, ám annál több kérdést felvető előadás ez, amely néhány gyenge pontjával együtt is értéket képvisel.