Ki ölte meg Chase Andrewst? – Összehasonlító kritika az Ahol a folyami rákok énekelnek című filmről és az alapjául szolgáló regényről

Olivia Newman filmjének megnézése után távoli párhuzamként a Good Will Hunting jutott eszembe. A filmet dicsérő ismertetők és a film alapjául szolgáló könyvvel történő összevetések nyomán viszont arra jutottam, hogy mielőtt magam is írnék róla, elolvasom Delia Owens eredetileg 2018-ban megjelent könyvét.

A Bostoni Egyetemen takarítóként dolgozó Will Hunting (Matt Damon), a problematikus, a törvénnyel is többször összeütközésbe kerülő fiatalember kedvtelésből old meg olyan speciális tudást igénylő, nehéz matekfeladványokat, amelyek ismert tudósoknak, például Gerald Lambeau professzornak (Stellan Skarsgård) és munkatársainak is fejtörést okoznak. Sohasem járt egyetemre, bántalmazó nevelőszülőknél telt a gyermekkora, így az sem valószínű, hogy elit, az említett készségek fejlesztéséhez alkalmas középiskolába járhatott. Végtelenül magányos és dühös zseni, aki esténként néhány barátjával lóg a környező bárokban és kocsmákban. Ugyanakkor rendkívül olvasott és tájékozott. Filozófiai és gazdasági ismereteit autodidakta módon szerezte. Legutóbbi garázdasága elkövetése után, amikor egy rendőrt is megüt, már nem tudja kimenteni magát a bíróságon, ahol letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Csak Lambeau professzor – aki véletlenül rájött, ki fejti meg tanszékén a megoldhatatlannak tűnő feladatokat – közbenjárására helyezik feltételesen szabadlábra. A feltételek között szerepel, hogy részt kell vennie a kutatócsoport munkájában, és pszichiáter (Robin Williams) segítségét kell kérnie. A kritika nem vetette föl anno, hogy a valóságban tehetséggondozás és magas szintű tanulmányok hiányában szinte biztosan elkallódott volna a zsenialitása. Viszont a Lápi Lány, vagyis Kya (Daisy Edgar-Jones), az Ahol a folyami rákok énekelnek című, négymilliós példányszámban elkelt bestseller, illetve az adaptációja révén készült mozifilm főhősének kiemelkedését több kritikus is képtelenségnek gondolja. A huszonöt éves korára szakavatott ornitológussá, biológussá lett lány, aki több sikeres könyvet ír a láp kagylóiról és madarairól, csak egy napot töltött iskolában: írni és olvasni barátja, Tate (Taylor John Smith) tanította meg. Széles körű természettudományos ismeretek birtokába közvetlen környezetének megfigyelése és tanulmányozása útján jutott. Bizonyos tekintetben még a kutatóbiológussá lett és a doktori értekezését író fiatalembernél is többet tud az ökoszisztémáról. Ha a valóságban keresnénk a két esethez hasonló példákat, több olyat találnánk, ahol az egyén a természet közvetlen megfigyelésével tett szert magas szintű természettudományos ismeretekre, mint olyan esetet, ahol urbánus környezetben kallódó, szociális értelemben lecsúszott fiatal önképzéssel matematikai absztrakciók megértésére alkalmas elvont gondolkodás birtokába jutott.

A sikerek alapja

A könyvet és a filmet elmarasztaló véleményekben az a közös, hogy kétségbe vonják a bestseller, illetve a nőinek nevezett irodalom értékességét. Utóbbit automatikusan giccses vagy melodramatikus narratívaként könyvelik el, míg a szórakoztató vagy a romantikus e felfogás szerint nem egy összetett jelenségegyüttes, hanem a magaskultúra alatt létező triviális része.

Jellemzője továbbá ezeknek az elemzéseknek, hogy felületesek vagy nincs érzékük az apró részletek, illetve utalások értelmezéséhez, valamint nem disztingválnak a könyv és a film hatásrendszere között. A kettő ugyanis másként színvonalas és értékes, mi több, az egyik művészeti ág színvonala egyáltalán nem feltételezi a másikét.

Delia Owens regényének elképesztő sikere azzal magyarázható, hogy képes egyszerre több olvasói réteget is megszólítani és elvárásaiknak megfelelni.

Olyan sémákkal (is) dolgozik, amelyek nem igényelnek elmélyültebb figyelmet és megértést. Az ilyen típusú olvasó számára az Ahol a folyami rákok énekelnek egy romantikus szerelmi történet, annak példázata, hogy természetes jóság és kitartó munka révén a lehető legkilátástalanabb sorshelyzetből is ki lehet emelkedni. S noha kényszerhelyzetek, mint amilyen itt Chase (Harris Dickinson), a tehetős családból származó, népszerű sportoló erőszakossága, lesodorhatják a főhőst az erkölcs és törvény útjáról, valódi bűnösségére soha, vagy csak – mint a könyvben és a filmben – a halála után derül fény.

Az Owens-regény párhuzamosan futtatja az elbeszélés aktuális idejét jelentő bűnügyi sztorit és a gyanúsított Lápi Lány, Kya, vagyis Catherine Danielle Clarke felnőtté válásának történetét. Időben az ötvenes-hatvanas években vagyunk, méghozzá az amerikai Délen, ahol épp csak megrendülni látszanak az apartheid tartópillérei. A könyv valamennyivel több figyelmet fordít erre a társadalmi anomáliára, de elsősorban – miként a filmben is – a számkivetettek sorsközösségének képezi alapját. A családja által magára hagyott, a település lakói által kirekesztett, vadembernek tartott Kyát ugyanis gyermekkori barátja, Tate mellett nyíltan csak egy fekete kereskedő házaspár, Mabel és Jumpin’ támogatja.

Mind a regény, mind a film legfontosabb kérdése (és a bűnügyi nyomozás tárgya is): lehet-e valamilyen szerepe Kyának volt kedvese, a hazug, jellemtelen és erőszakos Chase balesetében. A férfit ugyanis azt követően találják holtan a tűzoltótorony alatt, hogy a lányt megpróbálta megerőszakolni, majd miután ez nem sikerült, zaklatta és rettegésben tartotta.

Ezen a szinten vannak elrejtve a regényben és a filmben is azok a mozzanatok, amelyek felett csak akkor nem siklik át a tekintetünk, ha tényleg az elmélyültség igényével figyeljük és értelmezzük az utalásokat és a részleteket.

Spoilerhatás nélkül azonban itt ezek nem fejthetők ki. Ezért csak néhány talányra hívom fel a figyelmet.

Kérdések válasz nélkül

A védelem legfontosabb érve, hogy a lány a gyilkosság éjszakáján bizonyíthatóan a közeli városban, Greenville-ben tartózkodott. Visszatérhetett-e észrevétlenül az éjszakai járattal Barkley Cove-ba, volt-e elég ideje arra, hogy a lápon keresztül, csónakkal megközelítse a tűzoltótornyot, megölje Chase-t, és még elérje a visszafele tartó buszt is úgy, hogy senki nem ismerte fel?

Tate apja halálát követően halászbárkájuk kabinjában olyan madártollat talál, amely a tengeren nem, csak a lápi világban fordul elő. Hogy került oda? A tanúként beidézett halászok kit láttak a gyilkosság éjszakáján a lányéhoz hasonló csónakon a torony felé suhanni? Vajon Jumpin’-nel nemcsak a Chase fenyegetőzése miatti aggodalom mondatja, hogy pontosan tudni akarja, pártfogoltja mikor utazik el és érkezik haza a városból? Csak a véletlennek tudható be, hogy Kya hosszú évekig távol maradó, tengerészgyalogos bátyja épp ekkor látogat több napra haza?

Van-e a támogatás demonstratív kinyilvánításán túl más jelentése is annak, hogy a főtárgyaláson mindannyian megjelennek, és közvetlenül a vádlott mögött, egymás mellett foglalnak helyet úgy, hogy Jumpin’ és Mabel még a feketékre vonatkozó előírásokat is megszegik? Képes volna-e Kya egy általa elkövetett gyilkosság lelkiismereti terhét teljes nyugalommal viselni, és a kihallgatás, illetve a tárgyalások alatt egyetlen egyszer sem meginogni?

A film azért lehet sikeresebb e szálak kifejtésében, mert belebegteti, de nem oldja meg és nem göngyölíti fel őket teljesen.

Olivia Newman filmje a rejtélyes halálesetet feltárni igyekvő nyomozásra és a tárgyalótermi drámára fókuszál. Messzemenően nagyobb feszültségű cselekményvezetéssel köti le a nézőt, mint a regény, amit a társadalmi előítéletek és igazságtalanság erőteljesebb érzékeltetésével, a gazdag kapitalista és a szegény proli réteg közötti konfliktusok árnyaltabb kifejezésével, a családon belüli erőszak, a női kiszolgáltatottság naturalisztikus ábrázolásával ér el.

A regény olvasójában valahogy fel sem merül Kya bűnössé nyilvánításának és halálbüntetésének lehetősége, míg a film nagyon is valószínűnek mutatja ezt a kimenetet. Hogy ez mégsem következik be, az Kya ügyvédjének zsenialitásán múlik, aki nemcsak a vádlott kirendelt védőjének szerepét tölti be, hanem a kirekesztő és érzéketlen városlakók élő lelkiismeretét is megtestesíti, szembesítve őket önnön gyarlóságaikkal: előítéleteikkel, mulasztásaikkal, hazugságaikkal.

Az irodalmi mű legsikerültebb részei azok, ahol nem a regényíró, hanem az eredetileg zoológus Owen beszél. Nemcsak szemléletesen festi le előttünk a láp gazdag élővilágát, és avat be létezésének, ökoszisztémájának belső működésébe, de rá is vetíti azt az emberi közösségek szerveződésére. Kya látszólag teljes közönnyel követi saját tárgyalása menetét, magában azonban az emberi viselkedést tanulmányozza és fejti meg az állatvilágból ismert példák segítségével. A bíró személye és viselkedése például a vezérhím szerepének felel meg, akit erőfölénye mentesít mindenféle külső dísz és manír alkalmazásától, míg a gyenge egyed (itt a vád képviselője) kénytelen körmönfont és hivalkodó megoldásokhoz folyamodni, hogy felhívja magára a figyelmet. Csak az állatvilág nőstényei között talál anyjáéhoz hasonló példát. Ott ugyanis előfordul, hogy az egyed szélsőséges esetekben, saját és a populáció fennmaradása érdekében feláldozza (magára hagyja) kicsinyeit – hogy később újabb, egészségesebb utódoknak adjon életet. Az anya esetére azonban ez nem vonatkoztatható teljességgel, ezért a könyvbéli Kya nem is képes megbocsátani neki.

Mintha a könyv erőssége épp az volna, ami a film gyengesége, illetve fordítva. Utóbbi eszköznyelve ugyanis nem mindig képes maradéktalanul megjeleníteni a szereplők lelkében játszódó pszichológiai folyamatokat, ám a talányok lebegtetésével, a titkok feloldatlanságával, a megoldások többértelműségével nagyszerű cliffhangerhatást ér el.