• A fikció terei 2023 filmjeiben – Visszatekintő a tavalyi év filmtermésére

    2024.01.20 — Szerző: Lubianker Dávid

    A 2023-ban bemutatott filmek gyakran választották témájukként a különböző narratívaalkotások gyakorlatát, amelyen keresztül saját önreflexív történetmesélésük módszereire is felhívták a figyelmet. Év végi listánkban ezen alkotások közül válogattunk.

  • Visszatekintő a tavalyi év filmtermésére
    Visszatekintő a tavalyi év filmtermésére

    A kortárs kulturális térben egyre nagyobb társadalmi szerephez jutnak a különböző médiumok és ágenseik. Az online közösségi hálók és egyéb felületek egyre nagyobb teret elfoglaló nyilvánossága ugyanakkor az információ korábban sosem tapasztalt mértékű szabad terjedésén keresztül számos lehetőséget biztosít a manipulációra, ami a valóságfelfogás elkerülhetetlen szubjektivizálódásához és megosztottsághoz vezet. Nem véletlen, hogy a hasonló problémákra reflektáló történetek jellemzően szociális jelentőségű tevékenységet végző, hivatásuknál fogva éles látásmóddal és széles körű ismeretekkel rendelkező tanár- vagy művészkaraktereket szerepeltetnek. Az elmúlt évek filmjei ráadásul az eltérő nézőpontok egyidejű láttatásával, a személyes, politikai, történelmi, ideológiai és egyéb narratívák formálásának részletezésével, valamint a fikció apparátusának leleplezésével világítottak rá a befolyásolás eszközeire és hatásaira.

    A Fabelman család

    Jelenet „A Fabelman család” című filmből  Kép forrása
    Jelenet „A Fabelman család” című filmből
    Kép forrása

    A Fabelman család az olyan személyes alkotóportrékhoz hasonlóan válik rendezői ars poeticává, mint a Négyszáz csapás, az Isten keze vagy a Belfast. Steven Spielberg ugyanakkor saját fiatalkorának őszinte részletezése helyett a hollywoodi történetmesélés nagykorúvá válását állítja párhuzamba a rendezői alteregóként megjelenő főhős felnövésnarratívájával önéletrajzi ihletésű családi melodrámája során.

    Sammy Fabelmant (Gabriel LaBelle) már kisgyerekként lenyűgözik a moziklasszikusok attrakciójellege mögött rejlő mechanizmusok, mely kíváncsiság később filmkészítési ambíciókban csúcsosodik ki. Így a tinédzserré cseperedő fiú apjától (Paul Dano) örökölt mechanikai érzékét és művészlelkű anyja (Michelle Williams) inspirációját kihasználva megtanulja saját tetszése szerint formálni a lefilmezett valóságot. Sammy ráadásul úgy képes idővel önálló elképzeléseit érvényesítve láttatni a kameráján keresztül megörökített képeket, ahogy Spielberg formál önreflexív filmélményt személyes gyermekkori visszaemlékezéseiből.

    Hiszen a mozi világában a tényleges történések is könnyedén felülírhatók a filmnyelv tudatos használatának segítségével a drámai hatás megteremtése vagy a megfelelő közönségreakció kiváltása érdekében.

    A legmélyebb lélegzet

    Jelenet „A legmélyebb lélegzet” című filmből  Kép forrása: Netflix
    Jelenet „A legmélyebb lélegzet” című filmből
    Kép forrása: Netflix

    A legmélyebb lélegzet, az elmúlt évek olyan hírességekről készült portréfilmjeihez hasonlóan, mint az Arnold vagy a Still, szintén valós szereplői sikereit igyekszik más megvilágításba helyezve újramesélni. A Netflix dokumentumfilmje azonban a sztárok élete helyett a szabadtüdős búvárkodás – szó szerint is – lélegzetelállító világába enged betekintést egy élsportoló és egy biztonsági szakértő szerelmi történetén keresztül. Az olasz Alessia Zecchini már kisgyerekkora óta készül különböző rekordkísérletekre, az úszónő lehengerlő teljesítménye mellett ugyanakkor a film idővel egyre több figyelmet kezd fordítani a versenyek apparátusának megismerésére, hogy a készítők a hihetetlen mélységekbe invitáló merülések fő attrakcióján felül a színfalak mögötti események láttatásával fokozhassák a feszültséget.

    Ennek megfelelően a stábtagok közül kerül ki a történet másik főszereplője, a biztonsági búvárként dolgozó Stephen Keenan, aki Alessiával szemben nem erőpróbaként vagy megmérettetésként, hanem hivatásként tekint a bajnokságokra. Míg az ambiciózus nő számára a mélység meghódítása bizonyítási lehetőség, addig az áldozatkész férfinak a búvárkodás az életmódjává válik. Az ellentétes nézőpontok ugyanakkor remekül kiegészítik egymást a pár között szövődő viszony és a narratíva során. 

    Hiszen A legmélyebb lélegzet nemcsak két hőse inspiratív portréjául szolgál, hanem a látványos sportközvetítések és az azokat lehetővé tévő háttérmunka folyamataira is felhívja a figyelmet.

    A film tágabb perspektívája sztársportolók és víz alatti hősök helyett olyan átlagemberekként képes megmutatni szereplőit, akiknek a tragédiája nemcsak megrendítő, de minden hajmeresztő mutatványnál könnyebben azonosulhatunk velük.

    A tanári szoba

    Jelenet „A tanári szoba” című filmből  Kép forrása: Mozinet
    Jelenet „A tanári szoba” című filmből
    Kép forrása: Mozinet

    A tanári szoba a kortárs liberalizmus racionalitásvesztését példázza egy kezdetben triviálisnak tűnő iskolai lopássorozat következményein keresztül. A cselekmény helyszínéül szolgáló német iskola a demokratikus nyugati országok berendezkedését modellezi látszólag gördülékeny működéselvével. Az oktatási intézményben alkalmazott, politikailag korrekt eszmék ugyanakkor a felszín alatt sokkal inkább korlátozzák a mindennapok működését, mintsem valós megoldásokkal szolgálnának a társadalmi problémákra.

    A fiatal Carla Nowak tanárnő (Leonie Benesch) igyekszik minden körülmények között helyesen cselekedni, ezért rossz szemmel tekint kollégáira, akik egymás besúgására késztetik a diákokat a bűntett felderítése érdekében, és rosszhiszeműen egy színes bőrű fiút gyanúsítanak az elkövetéssel. Így az idealista pedagógus maga próbál az eset végére járni, és egy részleges, mégis bizonyító erejű videó rögzítésével leplezi le a tolvajt. Gyakorlatiasságával azonban csak önmagának okoz újabb nehézségeket: tanártársai a személyiségi jogok tiszteletben tartását kérik rajta számon a felvétel miatt, az iskolaújság pedig a szólásszabadságra hivatkozva forgatja ki mondandóját.

    Az igazság tényleges feltárása helyett jellemzően az a konstruált narratíva kerül előtérbe, amelyik leginkább beleillik az aktuális eszmei keretbe.

    Az egyre fojtogatóbb légkört teremtő liberális gondolkodásmód ráadásul végül olyan abszurd szituációhoz vezet, amely során egy kisfiú is könnyedén képes visszaélni a saját elvi kötöttségei miatt tehetetlen rendszer szabályaival.

    Asteroid City

    Jelenet az „Asteroid City” című filmből  Kép forrása: UIP-Duna Film
    Jelenet az „Asteroid City” című filmből
    Kép forrása: UIP-Duna Film

    Wes Anderson előszeretettel kísérletezik a különböző médiumok kapcsolódásából születő formai megoldásokkal. A Francia Kiadás egy fiktív magazin rovatait, a Henry Sugar csodálatos története Roald Dahl novelláját, az Asteroid City pedig egy képzeletbeli dráma színre vitelét adaptálja a művészeti ágakon átívelő történetmesélés vizsgálata érdekében.

    Az erősen stilizált filmek ugyanis egyszerre reflektálnak saját létrejöttük körülményeire és jelenítenek meg metaforikus áthallásokban gazdag metanarratívákat.

    Az Asteroid City karakterei maguk is színészek, akik a filmbeli színdarab síkján különböző szerepeket játszanak a gyászoló fotográfustól (Jason Schwartzman) az elvált filmsztárig (Scarlett Johansson). A különc figurák azonban minden változatukban az alkotófolyamatok befolyásának hatására hozzák felszínre meg nem élt érzelmeiket. Így a lelki fogság teréül szolgáló, valamint a drámának is címet adó, elzárt sivatagi kisváros válik a mozaikos cselekmény tényleges főhősévé. A végtelenül szimmetrikus, pasztellszínekben pompázó, precíz kameramunkával prezentált díszletvilág ráadásul a témául szolgáló fikció mesterkéltségére világít rá a művészeti apparátus rendszeres leleplezésével. Hiszen Anderson saját történetét bontja elemeire, hogy filmje konstruáltságán keresztül térképezze fel annak működéselvét.

    Egy zuhanás anatómiája

    Jelenet az „Egy zuhanás anatómiája” című filmből  Kép forrása: Mozinet
    Jelenet az „Egy zuhanás anatómiája” című filmből
    Kép forrása: Mozinet

    Az Egy zuhanás anatómiája az olyan francia jogi drámák sorába illeszkedik, mint a Saint Omer, a Vörös szobák, a Lány bilincsben vagy A vád, mely filmek az abszolút igazságtétel helyett a kortárs kulturális diskurzusok modellezésére használják a bírósági tárgyalások közegét.

    A történetek jellemzően egymásnak ellentmondó, önmagukban mégis hiteles nézőpontok prezentálásával fejezik ki az objektív realitást felülíró személyes valóságokat.

    Justine Triet filmje ráadásul a mindenkori fikció történetmesélési sajátosságaira vonatkoztatja felvetéseit, hogy az érzelmi hatások elkerülhetetlen befolyására is rávilágítson egy férje meggyilkolásával gyanúsított írónő, Sandra (Sandra Hüller) kálváriáján keresztül, aki annak ellenére kénytelen bíróság elé állni, hogy az ellene felhozott bizonyítékok épp olyan közvetettek, mint az ártatlanságát hangoztató, elfogult tanúvallomások.

    Ennek megfelelően a tárgyalás menete leginkább egy izgalmakkal teli színielőadásnak feleltethető meg, mely során a résztvevők előre begyakorolják gondosan megtervezett felszólalásaikat. Sandra nemcsak a történtek által inspirált regényében dolgozza át az eseményeket, hanem ügyvédje biztatására még az esküdtszék számára is a lehető leghitelesebbnek hangzó magyarázatokkal igyekszik előállni a tényleges igazság felderítése helyett. Így válik a fikció működése lassan megkülönböztethetetlenné a konstruált társadalmi valóságok eltérő felfogások szerint formálódó narratíváitól.

    Előző életek

    Jelenet az „Előző életek” című filmből  Kép forrása: Mozinet
    Jelenet az „Előző életek” című filmből
    Kép forrása: Mozinet

    Az elsőfilmes forgatókönyvíró-rendező, Celine Song a romantikus zsáner bevett normáit bontja elemeire, majd kérdőjelezi meg önéletrajzi ihletésű debütáló alkotásában. Az Előző életek két gyerekkori barát újratalálkozásának megható történetét meséli el, a szentimentális kapcsolat részleteiből azonban az életutak sorsszerűségének tágabb kulturális viszonyrendszerben értelmezett filozófiája bontakozik ki.

    Nora (Greta Lee) és Hae Sung (Teo Yoo) akkor váltak el, amikor a lány a szüleivel együtt Amerikába költözött. A Dél-Koreában maradt fiú mégsem adta fel a keresést, és fiatal felnőttként ismét rátalált Norára. Kettőjük között még az eltelt évek távlatában is olyan elválaszthatatlan kötelék bontakozik ki, amely csak egy koreai kifejezéssel, az in-yunnal írható le. A gondviselést vagy sorsot jelentő fogalom az előző életekből eredeztethető, reinkarnálódó kapcsolatot jelöli két ember között. A pár mégsem maradhat együtt, hiszen Nora időközben megházasodott. Így a New York-i férj különös kívülállóvá válik Hae Sung látogatásának boldog-szomorú szituációja során. A klasszikus szerelmi háromszög mégsem oldódik fel a megszokott műfaji sémák szerint. A lírai cselekmény epizódjai úgy formálnak személyes történetet a kivándorlás és a globalizáció társadalmi feszültségéből, hogy az eleve elrendelés gondolatának narratív konfliktusaiba ágyazzák drámai szituációikat.

    Magyarázat mindenre

    Jelenet a „Magyarázat mindenre” című filmből  Fotó: Cirko Film
    Jelenet a „Magyarázat mindenre” című filmből
    Fotó: Cirko Film

    Reisz Gábor a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek személyes hangvételű történetei után ismét egy önmagát kereső kamasz fiúról készített filmet, aki a fiatalkori szerelem érzelmi útvesztőjében tévelyeg. Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) ráadásul olyannyira nem képes koncentrálni a körülötte zajló világ eseményeire, hogy még a történelemérettségin is elhasal. A bukás okaként viszont a vizsga közben kitűzve felejtett kokárda lesz megnevezve, ami egyesekből hazafias fellépést vált ki, míg másokat rendszerkritikus kiállásra sarkall. Így a kulturális jelentőséget kapó felelet hamarosan egy önmagát gerjesztő, országos botránnyá fokozódik.

    A Magyarázat mindenre azonban úgy válik Reisz Gábor eddigi leginkább társadalomtudatos alkotásává, hogy valójában nem próbál állást foglalni felvetett témája kapcsán.

    A liberális gondolkodású tanár, a konzervatív, párthű apuka, a politikai megosztottságból profitáló újságíró vagy a hasonló okokból nehéz helyzetbe kerülő iskolaigazgató és a diákok is mind alternatív módokon élik meg az eseményeket. A szintén idén bemutatott Szörnyeteg ugyancsak iskolai környezetbe helyezett, más-más nézőpontokból újrajátszott fejezeteihez hasonlóan prezentált szubjektív perspektívák önmagukban hitelesek, mégis egymással összeegyeztethetetlen narratívákat kínálnak. A különböző történelemfelfogású, eltérő politikai nézőpontok kereszttüzében egyedül a rendező alteregójaként megjelenő, teszetosza főhősnek nincs valódi álláspontja, ahogy a cselekmény összefonódó szálaiból apránként kibontakozó konfliktus megoldatlansága is kizárólag a filmen túlmutató értelmezési keretektől válik függővé.

    May December

    Jelenet a „May December” című filmből  Kép forrása: Netflix
    Jelenet a „May December” című filmből
    Kép forrása: Netflix

    Elválasztható egymástól egy alkotó személye és munkássága? A művészek társadalmi és személyes felelősségvállalásának kérdése jellemzően az olyan megosztó hírességek kapcsán kerül szóba, mint Woody Allen vagy Roman Polanski, de a Tár fiktív karmesterének manipulációkkal teli élete is hasonló kérdéseket boncolgat.

    A May December történetében egy kiskorú fiú és egy nála jóval idősebb, férjezett nő botrányos románcából kibontakozó kapcsolat elnyomó hatalmi befolyásolásai kerülnek felszínre egy színésznő (Natalie Portman) látogatása során, aki az életükről készülő filmhez végez kutatást. Noha Joe (Charles Melton) és Gracie (Julianne Moore) szerelme már évtizedek óta tart, a pár múltját analizáló művésznő jelenléte olyan elfojtott érzéseket és kimondatlan konfliktusokat hoz felszínre, melyek folyamatosan helyezik más megvilágításba a szereplők egymáshoz fűződő viszonyát. Akár egy-egy új perspektíva, elejtett megjegyzés vagy teória is alapjaiban képes befolyásolni a karakterek megítélését.

    Todd Haynes rendezése ezek megmutatásán keresztül vizsgálja az érzelmi manipuláció és a művészetek konstruált világának valóságteremtő hatását.

    A May December egymás személyiségjegyeit felvevő hősnői Bergman Personáját idézik, a film szappanopera-szerű esztétikájának allegorizációi azonban – Haynes olyan korábbi homage-aihoz hasonlóan, mint a Távol a mennyországtól, a Mildred Pierce vagy a Carol – Douglas Sirk túldíszített melodrámáinak társadalomtudatos, posztmodern stílusát elevenítik fel. A magukat fokozatosan a másik pozíciójába helyező szereplők hatalmi dinamikája és nézőpontváltásai a kortárs kulturális nyilvánosságot modellezve problematizálják az azonosulás kérdéseit a művészetek és a média által kialakított kép tükrében.

    Oppenheimer

    Jelenet az „Oppenheimer” című filmből  Kép forrása: UIP-Duna Film
    Jelenet az „Oppenheimer” című filmből
    Kép forrása: UIP-Duna Film

    Míg Martin Scorsese nagyívű tablófilmje, a Megfojtott virágok az oszázs indiánok kizsákmányolásának részleteit helyezi új megvilágításba, Michael Mann produkciója, a Ferrari pedig a címszereplő szemszögéből láttatja a márkabirodalom megóvása érdekében hozott kényes döntéseket, addig az elgondolkodtatóan csavaros látványfilmjeiről ismert Christopher Nolan az atombomba atyjának tartott Robert J. Oppenheimerről forgatott epikus életrajzi produkciója kapcsán mesél a hatalom korrupciójának történelemkép-formáló eszközeiről. A címszereplőt mitikus alakká nemesítő történet – Kai Bird és Martin J. Sherwin alapul szolgáló könyvét idézve – „Amerikai Prométheuszként” hivatkozik az elméleti fizikusra, aki a görög titánhoz hasonlóan hozta el a tüzet az emberiség számára az atom erejének képében. A film ugyanakkor számos perspektívából vizsgálja felül a kortárs mítoszt, melynek központi alakját egyszerre láttatja gyarló magánemberként, ambiciózus tudósként és társadalmi felelősségvállalással tartozó hazafiként.

    Az Oppenheimer ráadásul vizuálisan szintén kifejezi a történelmi jelentőségű szituációk és karakterek különböző nézőpontok szerinti értelmezhetőségéből adódó feszültséget.

    A tényeket szó szerint is fekete-fehéren ábrázoló felvételek váltakoznak a színesben rögzített szubjektív képekkel, miközben egyes jelenetek többször visszatérnek eltérő megvilágításban, hogy minden ismétlődésükkor más értelmezési kereteket támasszanak alá. Így a történteket számos szűrőn és látásmódon keresztül újramesélő film az abszolút igazság meghatározásának lehetetlenségét érzékelteti az egymásnak gyakran ellentmondó egyéni történelemfelfogások mozaiknarratívájával szemben.

    Pókember: A Pókverzumon át

    Jelenet a „Pókember: A Pókverzumon át” című filmből  Kép forrása
    Jelenet a „Pókember: A Pókverzumon át” című filmből
    Kép forrása

    A kortárs szuperhős-univerzumok számos visszatérő szereplőt és ismerős szituációt értelmeznek újra átjárható világaik bemutatása során, melyek különlegessége, hogy a bennük megjelenő karakterek különböző inkarnációi akár egymással is képesek kapcsolatba kerülni. Nemcsak Az Igazság Ligája vagy a Bosszúállók önálló filmekkel rendelkező hősei harcolhatnak egymás mellett a közösen jegyzett produkciók során, hanem a különböző korok Batman- és Pókember-változatai is összecsaphatnak az olyan alkotásokban, mint a Flash – A villám és a Pókember: Nincs hazaút.

    A Pókember: A Pókverzumon át a hasonló adaptációk kortárs franchise-logikára épülő felépítését modellezi a híres hálószövő tinédzser önreflexív kalandja során.

    A hős eltérő alakváltozatainak otthont adó Pókverzum hálózatos struktúrájában ugyanis az egymással összefüggő feldolgozások kapcsolatrendszere idéződik meg. A felvázolt univerzum konfliktusai azonban folyamatosan kihívás elé állítják a történeteket formáló szervezőelv konzisztenciáját, valamint a statikus vonások és az állandó fordulatok jelentőségét a film szabadelvű főszereplőjének narratív, továbbá a sokszínű animációs technika stiláris határátlépésein keresztül. Miles Morales pókemberfigurája multikulturális hátterének, a hős korábbi kánonjától eltérő eredetmítoszának, továbbá a 3D grafikát a rajzfilmszerűséggel ötvöző megjelenésének köszönhetően frissíti fel a karakter esszenciális ábrázolásmódját.

    bb


  • További cikkek