„Mindenkinek igaza van” – Kritika a Magyarázat mindenre című filmről

Nemzetiszín célkereszt

Nemcsak az év filmje, de a rendszerváltás óta megvalósuló legfontosabb moziélmény, korunk Megáll az idője – ilyen és hasonló szuperlatívuszokkal értékeli a kritika a Magyarázat mindenre című filmet (és akkor még a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon szerzett rangos díjról nem is beszéltünk). Ezek a megállapítások éppenséggel igazak is lehetnek, ám érdemes minél hamarabb, legkésőbb a film kezdetéig elcsitítani magunkban ezen prekoncepciókat, és azoktól függetlenül befogadni a látottakat. Mert persze jó érzés oldalt választani, a hovatartozást – ha nemzeti szinten nem tudjuk – legalább ideológiailag megélni, még akkor is, ha ehhez honfitársainkkal kell szembeszállnunk. 

De még a „mi oldalunknak” sincs mindig igaza. Még ezek is hülyék.

És talán ez a film egyik legmerészebb húzása: hogy mindenkit le mer hülyézni. Mi ez, ha nem (politikai) korrektség?

Ábel az érettségire készülő szorongó fiatal, aki úgy érzi, összenyomja a világ – a viszonzatlan szerelem, az iskolai elvárások és a vészesen közeledő nagybetűs élet. Szülei talán még nála is nagyobb izgalommal állnak az érettségihez, úgy érzik, fiuk iskolai tudásával szülői képességeik tevődnek végső próbára. Az apa határozott politikai nézetei és hazafisága miatt a történelemérettségi kiemelt szerepet kap az otthoni párbeszédekben, talán ez is okozza, hogy a nagy napon Ábel teljesen felsül. Nem elég, hogy ünneplőjén rajta felejti a kokárdát, de semmit nem tud kinyögni az elsőnek kihúzott tételről. Majd a másodikról sem. A feszültséget oldandó, Jakab tanár úr rákérdez a kokárdára, válasz azonban erre sem érkezik. Ám a valósággal való konfrontációval eleve hadilábon álló fiú már úgy megy haza, hogy az apja politikai beállítottsága miatt rá pikkelő liberális történelemtanár, látván a kokárdát, aljas módon, ideológiai alapon buktatta meg őt. Az ügyből a média bevonásával országos botrány kerekedik, a többi pedig – mármint hogy mi történik azután, hogy egy személyes sértettségből gyűlölet, majd üldöztetés lesz – már történelem…

Így politizáltok ti

Miközben sorra érkeznek a hazai mozikba a történelmi témájú filmek, sorozatok a Hadiktól kezdve az Aranybullán át a Petőfiről szólóig, a jelenünkről nem szívesen beszélünk. Rossz tapasztalat talán, de szeretjük megvárni, míg utólag kiderül, mit kell gondolnunk az eseményekről. Reisz Gábor merész húzása, hogy filmjében egyértelműen bevallja: fogalma sincs, mit kellene most gondolni. És ha ezt kiforratlan üzenetnek vagy a film alapvető hibájának éljük meg, érdemes elgondolkodni, miféle ferdített igazságokhoz, irányított véleményformáláshoz vagyunk szoktatva. Az igazság ugyanis sosem egyértelmű vagy jól hangzó, és pláne nem könnyen emészthető. 

A rendező tehát kurzusfilm gyártása helyett kis túlzással úgy dönt, nem ő keresi fel az eseményeket, hanem leszúrja a kameráját egy pontban, és bármi is játszódik előtte, az lesz majd a film, már-már cinéma vérité jelleggel. Független film lévén ugyanolyan szaftosan képes fideszezni, ahogy fletózni, kurvaanyázni és A csitári hegyek alatt-ot énekelni pátoszosan, anélkül, hogy az integritás sérülne, hiszen ez mind a hétköznapjaink része.

Adott tehát egy apuka, aki a kispolgári létben szűkölve szentségel az árak és a külföldiek miatt, és még egy építész vállalkozással a hóna alatt sem engedhet meg magának egy új hűtőt. De fűti őt a hazája és fia iránti szeretet. És itt van a nála egy generációval fiatalabb liberális, új gondolkodású történelemtanár, aki igyekszik az igazságot kutatni, olyannyira, hogy még a családját is elhanyagolja elvakult ügybuzgóságában. Mindketten magyarok, mindketten ide adóznak, és mindketten elkötelezettek a hazájuk iránt, az egyiket mégis a másféle nemzetbeli meggyőződése miatti üldözéssel vádolják. Hogy melyiket, az gyakorlatilag részletkérdés, hiszen mindketten megvetett kisebbségnek érzik magukat a saját hazájukban. Ezek mellett a számos mellékszereplő, az apával egy követ fújó orvos, az iskola előmenetelét még elveinél is nagyobbra tartó iskolaigazgató, a botrányszagra gyűlő, törtető újságíró lány szintén olyan hiteles és létező alakjai a magyar társadalomnak, hogy bármelyikünk lehetne az.

Közérthetetlen közérzetfilm

Ám a Magyarázat mindenre nemcsak társadalmi ügy, nemcsak kerekasztal-beszélgetések témája, hanem filmművészeti alkotás, és érdemes ekként is vizsgálni. Politikai szélsőségeket ábrázoló filmjében olyan bravúros munkát végez az alkotó a végleteket képviselő karakterei építésével, hogy azt egyetemen oktathatná. A néző helyét a történetben általában a kamera képviseli, 

a jól alakított narratíva egyértelművé teszi, kivel és miért kell együttéreznünk, itt azonban nincs olyan karakter, akivel ne lehetne.

Hiszen melyik a jobb, egy igazán családszerető, cinkos cinizmustól otthonos lelkületű apa (akire Znamenák Istvánnál keresve sem találhattak volna jobb színészt, még ha a Megáll az időben hozott figuráját bele sem számítjuk a poénba), aki főz, mos, takarít, és lerágja a körmét a fiáért; vagy egy liberális történész (Rusznák András szerencsére pillanatok alatt feledteti velünk a Mi kis falunkban hozott figuráját), aki minden szabad percét arra fordítja, hogy érvekkel és tudással menjen ellene a rendszernek, de cserébe cserben hagy mindenki mást?

Ám még ennél is okosabb, ahogyan a főszereplő hordozta titokkal bánik a film. Hogy a fiút valójában egyáltalán nem a kokárda, hanem a puszta felkészületlenség miatt buktatták meg, azt Ábelen kívül szinte csak a néző tudja, a film során pedig még a megvádolt tanár szájából sem hangzik el. Ez pedig kulcsfontosságú eleme annak, hogy a filmet ne lehessen ideológiai neveléssel vagy baloldali propagandával vádolni. Annak ellenére sem, hogy az alkotó ma már inkább érezhetően balra húz, pedig az interjúkból is kiderül, hogy jobboldali érdekeltségű családból származik.

Mindazonáltal a humorral üdítően dúsított dráma messze nem hibátlan. A film tulajdonképpen két részre oszlik: egyik oldalon áll a tipikus Reisz-féle felnövés(re való képtelenség)történet, élén az elveszett, szorongó fiúval, akit a szerelmen kívül tulajdonképpen semmi nem érdekel, és a környezete áldozatának tekinti magát. Ennek, mint Reisz eddigi két filmjében mindig, most is része a kispolgári miliő, az imádnivalóan hétköznapi párbeszédek és szereplők, valamint a megoldás elmaradására való determináltság. A film másik szegmense pedig a véleményütköztetés, maga a filmmé képzett korkép, amely a játékidő második felétől leválik kissé a játékfilmes cselekményről, és olykor kellemetlenül kizökkentő, hogy a rég várt, merész, izgalmas aktuálpolitikai üzenetről vissza-visszaváltunk Ábel – sokadlagosnak tűnő – történetére. Különösen, hogy ő végül nem vesz részt a társadalmi kérdésben, képtelensége, elveszettsége nem neveződik meg a széthúzás vagy politikai transzgenerációs konfliktusok eredményeképp. Bár kétségtelenül szép és érzékletes metaforája a kettészakadt ország egyesítésének, amint a jövő generációját reprezentáló Ábel többször is jelentőségteljesen átbiciklizik a Budapest bal és jobb oldalát összekötő hidakon.

Illetve probléma még, hogy Reisz az igazán nemes cél érdekében sem tud (vagy akar) túllépni önmagán. Aki előző filmjei miatt nézi meg az újat, annak ez valószínűleg nem okoz problémát, hiszen azok is túlzás nélkül remekművek,

ám nem véletlen, hogy egyik sem vált mainstream közönségfilmmé.

És ezúttal az elhúzódó jelenetek a plafonon mászkáló légyről vagy a semmibe merengésről remekül támogatják ugyan Ábel elvontságának ábrázolását, de borzalmasan megnehezítik az átlagnéző befogadását. Ezt a filmet, ha szeretni nem is, de látnia tényleg mindenkinek muszáj lenne, és bár valószínűleg az ország kétharmadát nem fogja elérni, akiket elér, azokat is szükségtelenül szűri a két és fél óra alatt szerzői filmes döntéseivel. 

A legjobban talán úgy lehetne leírni Reisz Gábor új filmjét, mintha magunk is egyre feszültebb vizsgáztatói lennénk a furcsa frizurás, elcsukló hangú, ingujját birizgáló, szorongó diáknak, akin látszik, hogy tudja az anyagot, de fogóval kell kihúzni belőle mindent. „– Tehát akkor miről szól a filmed? – Nem tudom. – Nem tudomból nem lehet filmet csinálni. Mit szeretnél üzenni a nézőidnek? Mondjad, bátran. Azt akarod mondani, hogy micsoda hulladék a baloldal, akik se a hazát, se a család szentségét nem tisztelik? – Nem. (E válasz hallatán az NFI el is hagyja a vizsgatermet.) – Akkor azt, hogy a fideszesek demagóg barmok, akik kutyaként tisztelik a vezérüket, és miattuk tart itt ez az ország? – Nem. – Akkor mit? – Hogy beszélgessünk!”