Hadik, Homérosz, húsvét, hibátlanság – Gondolatok a Hadik című film kapcsán

A Hadikról szóló fanyalgó kritikák jelentős része a főhős egydimenziós mivoltát kifogásolja: Hadik feddhetetlen, bűntelen karakter, sehol egy kis botlás, vétség. A moziban magam is felfigyeltem erre, nem is lepett meg, hogy ez lett a recenziók vezérfonala. Hadik katonatiszt, a veszélyek embere, amolyan mundérba bújtatott kalandor, és ez a karakter megkíván, mondjuk, egy percenkénti káromkodásminimumot. Egyébként meg tudjuk, kiből lesz a legjobb feleség, de ahogy a kutyából sem lesz szalonna… Hiába, a megszokásaink rabjai vagyunk. Az egyik bírálatban felrémlik a makulátlanság mellett „az elfogultság és a kendőzetlen pátosz” kérdése is.

Ez a kifogás a filmmel szemben nem alaptalan. Néhány párbeszédben valóban több hangzik el, mint amennyi elég lenne, és ez pont a túlzott kimondás miatt válik patetikussá. Például Mária Terézia dicséretére Hadiknak elég lett volna egy néma bólintással válaszolnia, ehelyett a kötelességteljesítés felemlítése kissé önfényezésbe, álszerénységbe sodorja a feleletet. A „film kizárólag diadalittas aranyszobrok felállításában érdekelt”. A hangsúlyt a diadalittasságon érzem megalapozottnak. Nem mintha a hűség, a kötelesség teljesítése nem lennének erények, de ünnepélyes kijelentésük, „diadalittasságuk” helyett inkább nyilvánuljanak meg csendes cselekvésben. „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21).

Apró nüansz, hogy ha a diadalittas pátoszt mint a karakter jellemhibáját értékeljük, már nem áll meg a „minden szempontból feddhetetlen” hősről szóló kijelentés. De most nem is ez a lényeges. A recenzens életszerűtlennek találja a hadvezért, és punktum. „Hadik, a mintaapa, Hadik, a fantasztikus hadvezér, Hadik, a példás erkölcsű hazafi: kényszeresen a karakterre aggatott, dagályos címkék, melyek szinte lehetetlenné teszik az azonosulást, hiszen ilyen ember a valóságban nincs – és soha nem is volt.”

…soha nem is volt. Az érdekes kérdés nem az, hogy valóban lehetetlen-e egy ideálishoz közelítő hős létezése, hanem az, hogy miért gondolja azt a modern ember, hogy makulátlan jellem nem létezhet, még filmen sem, tehát még az elképzelés szintjén sem. Vajon mi az alapja ennek a bizonyosságnak? Miféle megszokásainknak vagyunk rabjai?

Annak idején Nietzsche (aki – a párhuzamot erősítendő – bajusz tekintetében kimondottan huszárosan mutatott) hasonló problémát fejtegetett Homérosz kapcsán: nem az az igazi kérdés, hogy Homérosz egyetlen személy volt-e, több, vagy netán nem is létezett, hanem az, hogy miért tudjuk vagy nem tudjuk elképzelni, hogy ilyen kvalitás egyetlen emberben összpontosuljon. „Lehetséges-e, hogy az a Természet, amely olyan takarékosan osztogatja a legritkább és legdrágább termékét, a tehetséget, egyszer csak bőkezűen adományozzon egyetlen irányban? És a fájó kérdés újra felmerül: Kijöhetünk-e jól egyetlen zsenivel, és megmagyarázhatjuk-e a kimondhatatlan kiválóság létezését?” (Homérosz és a klasszika-filológia). Másképpen: „A személyt állítja elő a koncepció, vagy a koncepciót a személy?” (Uo.) Az abszolút bűntelenség mint idea hívja életre az Emberfiát, vagy az Emberfia hozza el a bűntelenség ideáját?

Az elméleti lehetőséget nem vethetjük el, hogy felbukkanhat az abszolút tehetség, az abszolút hibátlan ember. A kereszténység tud is példát mondani. De úgy látszik, a mai ember már nem képes elképzelni ilyen együttállást, legyen az Homérosz vagy Jézus. Vagy a mi esetünkben Hadik András. Vajon miért?

A modernitás szerint a valóság ésszel megérthető. A gyakorlatban viszont megfordul a következtetés, és csak az ésszel felfoghatót tartjuk valóságnak, tehát csak a premodern időkénél szűkebb valóságot fogadunk el. Netán e két valóság különbségében lenne a helye a tökéletes embernek?

Ha nem tudjuk ésszel felérni, hogy létezhet minden szempontból kifogástalan ember, akkor az nem is lehet a valóság része. A létezése egyszerűen lehetetlen. És ha netán mégis felbukkan, akár csak egy történelmi filmben, száműzzük az ész valóságából. Biztosan kell lennie valami rossz tulajdonságának, amelyet az alkotó, a tradíció, a múlt elfed – ez az egyetlen esélye, hogy a létezését legitimálja.

De miért érzünk hatalmas igényt arra, hogy felfedezzünk valami lappangó jellemhibát a hősünkben, amivel leránthatjuk a magunk esendő szintjére?

Miért a terhelt, bukott hősök a kritika és a közönség kedvencei? És miért deportálnánk a nemlétezésbe, ha a hőst bemutató film nem kínál semmiféle foltot a makulátlan jellemen?

Nietzsche szerint a verseny miatt, pontosabban a homéroszi versengés miatt. „Versenyszellem nélkül a görög állam, ahogy a görög ember is, elkorcsosul. Rossz és kegyetlen lesz, bosszúra szomjas és istentelen, röviden: »Homérosz előtti« – és csak egy kis zűrzavar kell hozzá, hogy elbukjon és összetörjön.” Nietzsche szerint az irigység és a féltékenység a görög társadalom alapja és szükséges feltétele a hatékony versengésnek. Az irigység és féltékenység pozitívum, a verseny katalizátora, amely az egyén és ezen keresztül a közösség fejlődését, gyarapodását, emelkedését szolgálja. Ezt a versenyt fenn kell tartani, de azt mindenképpen meg kell akadályozni, hogy valaki véglegesen megnyerje, és ezzel megszüntesse a vetélkedést. Ha valaki túlnyerné magát, veszélybe sodorná a folyamatos versengést, mert elvenné a többiek kedvét, ezért ha ilyen eset előáll, az illetőt száműzni kell. Nem lehet abszolút győztes. „Miért ne legyen senki sem a legjobb? Mert ezzel a verseny megszűnne, és a görögség életének örök alapja kerülne veszélybe.”

De nemcsak a versenynek árt, ha megnyerik, a győztesre is veszély leselkedik. „Ha elvesszük a versengést a görögök életéből, hamarosan a Homérosz előtti mélységes kegyetlenség, gyűlölet, a pusztításban érzett gyönyör mutatkozna meg. Ez a jelenség gyakran előáll, ha egy nagy személyiség kivonhatja magát a versenyből valami hatalmas tett eredményeként, és a kortársak elismerése folytán versenyen kívülivé válhat. A következmény szinte kivétel nélkül borzalmas. És ha azt a következtetést vonnánk le, hogy a görögök nem bírták elviselni a dicsőséget és a sikert, pontosítsuk így: nem bírták elviselni a hírnevet a további küzdelem nélkül, a sikert, amely a versengés végét hozta el.”

A győztes könnyen zsarnokká válik, miután versenyen kívüli-felüli lesz. De ez a győztes, a hibátlan ettől még nagyon is létezik, ellentétben Hadikkal, aki a kritikusok szerint nem lehet valóságos. Száműzték hát, de nem a hibátlant, hanem a hibátlanság létezését likvidálták.

A görögség még csak a hőst száműzi, a modernitás a hős lehetőségét is.

Az ideált nemcsak nem tudjuk ma elképzelni, de nem is akarjuk.

De ha a győztes léte lehetetlen, akkor milyen cél motiválja a versenyt, amely a görögség motorja volt? Milyen lehetőségünk marad? Létezhet-e egyáltalán verseny a győzelem esélye nélkül?

Az egyik út, hogy a versenyt megőrizzük (mert mi is motornak tartjuk, mint Nitzsche görögjei), de a győzelem lehetőségét minimalizáljuk, netán teljesen kiiktatjuk. Ha nem engedjük győzni a legjobbat. Ha túlzottan elhúz, hát rántsuk vissza. Vagy folyamatosan változtassunk a szabályokon: ami eddig pontot ért, azt mától levonással honoráljuk, ami hendikep volt, az mától előnyt élvez. „Arról nem beszélve, hogy már volt némi paradigmaváltás is: itt, a nyugati világban legalábbis, ahová elvileg kulturálisan tartozni szeretnénk, már nem feltétlenül győztes csatákban, olimpiai aranyérmekben vagy egyéb, hasonló hőstettekben mérik egy nemzet sikerét” – olvashatjuk egy másik kritikában. Tehát a nagy tettek már nem számítanak, de akkor mi számít? Úgy tűnik, a szavak, a magunkról és másokról, az erényekről és hibákról tett pillanatnyi hitvallások. Ez egyfajta hit általi megigazulás, csak nem Isten irányában, hanem „ön-megigazítás” a többi ember felé. Virtue signalling. A lényeg, hogy mindenki versenyben maradjon, de senki se nyerhessen. Mindenki csak legfeljebb közepes lehet. Az erényeket levéleményezzük, a hibákat átnevezzük minimum semlegesnek. Relatív előnyt akarunk, úgy jutunk előre, hogy a másikat toljuk hátrébb. Így senki sem kerül a célhoz közelebb. Sőt, nem is egy cél van, de végtelen, és nincs alapunk azt mondani, hogy egyik valósabb, igazabb cél a másiknál. Még célnak is csak szubjektív alapon mondható, merthogy a valódi cél, a jó, valamint a valódi kudarc, a rossz is ideál, ezért elképzelhetetlenek. Merthogy ezek az ideálok is megnyerték a maguk versenyét, tehát ők is száműzetést érdemelnek. Valami ilyesmi az elképzelés „itt, a nyugati világban”. Elég kilátástalan egy konstrukció – hogy ez meddig tartható, majd meglátjuk.

De van más lehetőség is a versengés megoldására, illetve a Hadik-féle győztesek kiiktatására, pláne, ha a versenyt nem tartjuk a társadalom motorjának. (De akkor mi lenne az, avagy kell-e egyáltalán valamiféle mozgatóerő?) A száműzés ma nagyon negatív csengésű szó, ezért nem szeretjük. Miért is vesződnénk az egyes emberek száműzésével, kergessük el mind a miénktől különböző gondolatokat – kezdjük hát rögtön magával a versennyel. Ha nincs verseny, nincs győztes, és előállhat a nagy egyenlőség. Ahol végre mindenki csak legfeljebb közepes lehet, de leginkább semmilyen. Ez az ára, ha a verseny és ezzel a győzelem létjogosultságát elvitatjuk. Cserébe csak egy nyomorult világot kaphatunk.

Mindkét módszer lényege, hogy a győzelem lehetőségét, a jó és rossz irány állandóságát, abszolút mivoltát megszüntetjük. Az első esetben az irányok folyton változnak, a másodikban maguk az irányok mint létezők, mint fogalmak is elpárolognak. Mindegy is, van-e verseny, csak valódi célja nincs, vagy maga a verseny is megszűnt, a lényeg, hogy győztes biztosan nem lesz. A hős Hadik András nem volt, nincs, nem is lesz soha. Cancelled.

A keresztény kultúrkör ezt a verseny dolgot máshogyan oldja meg. Jézus jött, látott, húsvétkor győzött, és bizonyos értelemben száműzetésbe vonult. A versenynek ilyen értelemben vége. De a verseny azóta is tart, mert Jézus kijelölte a versenypályát azzal, hogy végigfutott rajta. A pálya a rossztól a jó felé irányul, ezen kell a jó irányába igyekeznünk. Az irány örökre kijelöltetett. És mivel a helyes és a téves útirány, a jó és a rossz mibennünk van, a versenyben nem mások, hanem a saját magunk ellenfelei vagyunk. Nem mások szálkáival kell viaskodunk, hanem a saját gerendáinkkal. És abszolút győzelmet aratni már nem lehet, ez már megtörtént: IC XC NIKA.

De ha a kereszténységben az abszolút győztes szerepe már foglalt, hová tegyük a Hadik-féle, akár fikciós, akár élő karaktereket? A válasz az, hogy senki sem bűntelen, a hős sem. Érdemeit elismerjük, de tudjuk, hol a helye az abszolút skálán. Magasan, de nem a felhők felett.

Amit a kritikusok egydimenziósságnak minősítettek, az az elhivatottság, a hűség a család, az uralkodó, a bajtársak felé. Hősi mivoltának irányai a mulandó önmagán túlmutató állandó létezők, amelyeket a modernitásban már nem tudunk értelmezni, mert a mindentől felszabadult egyént tartjuk a világ tetejének, amelyen túl már nincs semmi. Tehát a hős lehetetlen. Vagy újabban kilúgozzuk az individuumot, egyén helyett egy csoport tagjaként értelmezzük, akiben így nem maradhat semmi, ami nem egyezik meg az őt tartalmazó csoport tulajdonságaival. És ha nincs benne semmi egyedi, ugyan mitől válhatna győztessé? Semmitől.

Rendben, de mit tehetnénk a jelek szerint mégiscsak fel-felbukkanó hőseinkért? 

A modernitás koordináta-rendszerében egyszerűen nincs hely a hősnek, a makulátlannak.

Legfeljebb a valóságon kívül, a fikcióban jelenhet meg néhanapján valami rendszerhiba folytán, de a jelek szerint ott is megkapja a magáét, hogy mit lábatlankodik a létben nemlétezőként. A valódi hős felbukkanása a koordináta-rendszer elégtelenségére mutat rá, és olyan mintát ad, amelyet a modern ész láthatóan nem képes értelmezni. Vagy száműzi, vagy beleőrül.

Ezért nincs semmi meglepő abban, hogy a modern világlátást magukévá tevő recenzensek se lenyelni, se kiköpni nem tudják gróf Hadik Andrást filmbeli karakterét. Ha igazán szeretnénk borsot törni a modernitás orra alá, váljunk hőssé magunk is!