„Most fordulok rá a kifutópályára” – Dalról dalra interjú Kollár-Klemencz Lászlóval A folyó című új lemezét hallgatva

A szakírók új Kollár-Klemencz szólóalbumról beszélnek, miközben egy kamarazenekar a lemez alkotója és előadója. Hogyan zajlott a munka, hogyan készült a lemez? Többedjére hallgatva is az az érzésem, mintha a szokottnál több teret adtál volna a zenekarnak.

Én mindig is magányos szerzőként dolgoztam, úgy tudtam a dalok világát kialakítani. Talán az Andersen zenekar volt kivétel, ott alkotópárosként működtünk együtt Daviddel [David Bornstein, az Andersen zenekar énekes-gitárosa – a szerk.]. Ennek a magányosságnak fontos szerepe volt már a Kistehénnél is, ami első ránézésre egyszerű popzenét játszott, de mégse, és ez utóbbi megérzése, a finom különbségek megtalálása az én feladatom volt, akár a lemezeken, akár a koncerteken. Ezért is lett vége a Kistehén első időszakának, amikor éreztem, hogy átcsúszunk oda, ahová nem kellene.

Amikor a Szájbergyerek című dal miatt hirtelen sok lett a – mondjuk így – falunapi meghívás?

Igen, amikor elkezdtek mulatós zenekarként beszélni rólunk. Tehát ez egy érzékeny dolog a kamarazenekar estében is, hiszen sokféle zenét játszunk, klasszikust, népzenét, egyebet, és mindez sokszor keveredve van jelen, ráadásul akusztikusan, egy ilyen világzeneszerű valamiként. Emiatt, hogy az is maradhasson, fontosak az arányok. Ahogy egyébként szerintem az alkotásban mindig. Ezt egy kívülről jött ember, hiába zenész a zenekarban, nem tudja, ezt nekem kell kézben tartani. Megírni a dalt, a hangszerelést, az egy érzékeny terület. Ez a lemez is úgy készült, hogy megírtam az alapdalokat, a szövegeket, egy szál gitárral felvettem és elküldtem, ismerkedjenek velük. És amikor összeállt a lemeznyi anyag, elkezdtem hangszerelni otthon. Életemben először kottát is írtam, így tudtam kottát adni a hangszereseknek, majd ez alapján vettük fel aztán együtt a lemezt. Ez egy olyan dolog, mint például Cseh Tamásnál, aki sokszor énekelt Másik János vagy Novák János zenéjére Bereményi-szöveget, amiből mégis egy Cseh Tamás-dal lett végül, mert a személyiség átütött a mű zenei hártyáján.

A zene, a szöveg és a személyiség együtt van egy dalban.

Ezért a zenészeket úgy válogattam, hogy a személyiségük is meg tudjon jelenni a dalokban. Például Kató [Mákó Kató, ének, ütőhangszerek – a szerk.] személyisége, amikor kifejezetten neki írtam dalokat. És itt akár háttérbe is szorulhat a szerző. Amikor azt mondod, hogy úgy érzed a lemez kapcsán, hogy több teret adtam a zenekarnak, akkor azt válaszolom, hogy igen, mint szerző ott vagyok minden dal mögött, de az ő személyiségük is maximálisan benne van.

Ezért van, hogy más projektjeidnél, mondjuk a Zabolátlan lovaimban más zenészek vannak?

Igen, azokat a dalokat, azt a zenét ők tudják játszani. Nem is tudnám őket a kamarazenekarba illeszteni, ők számomra ott tökéletesek. Ott tudnak igazán kinyílni. Ez egy érdekes dolog, hogy mégis, mi a fene a különbség a kettő között, mindenesetre így van.

A folyó címadó dal, beszéljünk ebből kiindulva a lemez címéről is. Egy régebbi interjúban mondtad, hogy törekszel az általános felé, amikor nem a Dunáról beszélsz, hanem a folyóról, nem Budapestről, hanem a városról. A lemez címe kapcsán is általában a folyóra gondolhatunk, úgy, ahogy már a Rengeteg vagy az Ég az erdő kapcsán az erdőre. Vagyis nem egy konkrét helyet jelöl meg, hanem egy gyűjtőnév?

A történet az, hogy szerettem volna egy új könyvvel párhuzamosan, összehangoltan írni egy lemezt. A történet középkori környezetben fog játszódni, és a zenéjét kerestem magamban. A könyvet épp csak elkezdtem írni, a lemez viszont közben kész lett, beelőzött. Még olyan hangszereseket is kerestem, akik régizenei hangszereken játszanak (lant, koboz), de aztán ezt inkább elhagytam, mert rájöttem, hogy nem mindenáron kell egy komplett zenei-szövegi csomagot létrehozni. És így született egy új önálló album, amiben tematikailag nagyobb szabadságom lett, de persze a természettől, a képektől nem szakadtam el. A középpontban most nem az erdő, hanem a folyó van, és az egész egy összefolyó, megértő, megérkező lemezzé állt össze, amiben a folyamatot, magát az életet a folyó képe tudja legpontosabban megfogalmazni.

A folyó című dal szövege készült el szinte először. Egy életút során a fiatal megérkezik oda, hogy rátalál magára, Istenre, a szerelmére. A keresés-elveszés-önmagára találás hármasa fogalmazódik meg benne, és ehhez alkalmas szimbólum a folyó. A dalt pedig jól lehetett „balladásítani”, ezért lett ez az album nyitódala.

Úgy áll a lemezen elsőként, mint a kötetekben a nyitó vers, nyitó novella, önmagában is egy ciklus, ami, mint egy antológia, összefoglalja a teljes anyagot.

Igen, mintha bejelentené, hogy a következőkben ezt fogjátok hallani.

Aztán még egyszer elkezdődik a lemez a Hajnallal.

Érdekes története van annak, ahogy ez a dal a második helyre került, és általában is a számok sorrendjének. Nagy tudománynak tartom, hogy a dalokat, amelyeket kivétel nélkül szeretsz, milyen sorrendben helyezed el. Utoljára talán a Szerelmes vagyok minden nőbe című Kistehén-lemeznél volt ez az érzésem, hogy mindegyik szerzeményt egyformán szeretem. Ezért átmentem Lantos Ivánhoz, aki maga a szakmaiság, és megkérdeztem, hogy te hogy csinálod, mondjuk, a Kolinda-albumokon, hogy raktad össze, milyen elvek mentén a sorrendet. Hosszú beszélgetés volt, a lényeg viszont, hogy kétféle fókusz van: vagy arra figyelek, hogy az emberek hogyan hallgatják a lemezt, vagy arra, hogy én hogyan szeretném. Ha azt akarom, hogy többen végighallgassák, tegyem előre a „tuti” dalokat, ha azonban azt akarom, hogy legyen a sorrendben is gondolat, akkor inkább úgy rakjam össze. Saját munkáimnál az utóbbit szoktam választani.

A Hajnal az egyik kedvenc dalom egyébként, és úgy született, hogy volt egy egyszerű zenei ötletem, amihez nem akartam ugyanúgy hozzányúlni. A szöveg sem volt meg teljesen, Márkot [Csernovszky Márk, zongora, vokál – a szerk.] kértem, hogy együtt csináljuk meg. Rá mint alkotótársra tudtam támaszkodni, ráadásul ő hárfázni is szeretett volna, így bevontuk azt is, meg a zongorát, és végül a felvétel egy olyan duó lett, amit élőben is csak így szeretnénk majd eljátszani. Az arányok szerintem jók, van egy vokális rész, aminek kicsit templomi kórus világa van, és ezt például, hogy ne forduljon át nagyon patetikussá, vissza kellett fogni. Egy hajszálon múlik, de úgy érzem, sikerült. Visszautalok az előzőekben mondottakra:

az a tapasztalatom, hogy az alkotás akkor tud egy erős, érvényes dologban megállapodni, ha elmegy a falig, de onnan nem megy tovább. Nehéz, de el kell menni odáig, és nehéz megállni ott, ahol pont jó.

Angyalokra gondolok – Ebből új sláger lesz, jelentem ki merészen. Volt szerencsém hallgatni egy szál gitárosan, még a megjelenés előtt, és bevallom, féltem, hogy a hangszerelés más dalt csinál belőle. Így lett, de nem rontotta el, hanem olyan további dolgokat hozott ki az eredeti változatból, amik számomra csak rejtve voltak benne. Mintha feldolgoztad volna a saját dalodat. Az eljárás egyébként nem áll távol tőled.

Ez a dal találkozik a kistehénes régi dalokkal, még a Szájbergyerek időszakkal is, de a szöveg, a melankólia kamarazenekaros. Egy ilyen latinos melankólia ez mind ritmusban, mind hangzásában. Amikor ez világos lett számomra, akkor döntöttem úgy, hogy így is játsszuk el, nem tipikusan, de mégis azokkal az eszközökkel, amik erre tökéletesen alkalmasak. Ne legyen tipikus bossa nova, inkább ilyen világzenés-latinos legyen a kísérete. Táncolható melankólia, ahogy valaki írta nekem róla nemrég. Meg szeretném csinálni majd külön az újhartyáni sramlizenekarral is, fúvósokkal, német szöveggel. A fordítás már megvan, egy jó barátom, a kiváló Rilke-fordító Tenigl-Takács László tolmácsolásában. Gyakorlom is. És szeretném portugálul szintén, ahhoz ugyancsak megvan a szöveg már, szóval igen, ahogy mondod, már el is kezdtem feldolgozni különböző további változatokban.

A szövegét tekintve ez egy eszkatologikus dal.

Szeretem ezt a szöveget, mert ugyan kedvelem a – mondjuk úgy – szimplább dalokat, de itt az agyamnak egészen más területeit kellett dolgoztatni, és ez jó. Az egész dal egy kimerevített kép, egy fotó egy repülőtérről, ahol háttal állnak egymásnak az emberek, és várnak valamire egy világvégi állapotban. Kicsit az amerikai festő, Edward Hopper képeit, különösen az Éjjeli baglyok címűt idézi nekem. Világvége-hangulat, ami, egyelőre, még nem jön el.

Ebből az elemeltségből a lemez visszaránt a hétköznapokba a Háziasszonyok dalával, ami – nem először – egy Mákó Katónak írt dal.

Ez egy koncepció a részemről. A Beszéljünk Zoli című dal óta a női jogokért harcoló, a férfiakat egy kicsit – jobb szó híján – felfrissítő szöveg és zene mindig születik nálam. Ezen a nyomon haladtam, de persze megkérdeztem Katót, hogy vállalja-e. Mivel a Kató főszereplésével elhangzó Beszéljünk Zoli kvázi himnusz lett, mert fontos, hogy valaki kiáll és ilyeneket kimond, kiénekel, Kató mondta, hogy rendben, bár ő alapvetően nem ilyen alkat, nem egy harcos típus. Fontos, hogy ennek a dalnak eredetileg nem volt címe, a feleségem adta neki, és szerintem pontosan eltalálta, miről szól.

Ez is általános, mindenkit/bárkit bevon, sokak nevében szólalhat meg.

Kifejező, igen, bár maga a dal visszafogottabb, mert tud baltaként hasítani, de a zenei környezet finom.

Majd később a Tűsarkú ezt a határozottságot váltja be, miközben megszólal a „se vele, se nélküle” eldönthetetlensége is. Szándékom volt, ahogy már a Beszéljünk Zoliban is, hogy a sértett nő, mikor odavágja mindazt, ami nem jó, az is derüljön ki, hogy nem ő fogja megmondani, hogy mit is kellene csinálni, de annyi biztos, hogy valami mást. Azaz érződik, hogy kettőn áll a vásár. Nem egy elvágólagos hozzáállás a férfiakhoz, inkább hangosan gondolkodó, ahol felmerülnek ötletek, ütések és simogatások egyaránt. Kimondja a rosszakat és a legrosszabbat, a bizonytalanságot, aminek az oka elsősorban a férfi, de a nő ugyanúgy benne van.

A lemez csúcspontjai következnek: a rengeteg zenei ötlettel operáló és a szövegében ars poeticaként is értelmezhető Szökevény és a Szikla szélén című himnikus dal.

Ez egy Csoóri-szöveg. Az év elején kaptam egy felkérést egy Csoóri-vers megzenésítésre, és megtetszett a téma. A „menni csak, menni mindig” nagyon rólam szól, ilyen értelemben, igen, lehet ars poetica. Lett hozzá egy jó dallam, amit a kisfiam már tavasszal is énekelt otthon, és ugyan nem akartam most mások szövegeit erre a lemezre tenni, de itt kivételt tettem.

Miért nem akartál most mások dolgaihoz nyúlni?

Nem akartam másnak helyet adni, most sok kiírnivaló gyülemlett fel bennem. Azt hiszem, nem véletlen, hogy befejeződött például a Grecsó Krisztiánnal közös munkánk.

Mintha most indulnék én, eddig csak készülődtem.

Mint egy repülőgép a repülőtéren, ahol bemondták, hogy indul, de még csak most állt rá a kifutópályára. Eddig csak kerengett, tele voltak az ülőhelyek indulásra készen, de most fordul rá, most fordulok rá a kifutópályára. Így érzem magam az alkotásban, az kell nekem, hogy csináljam azt, amit maximálisan én szeretnék csinálni. De a Csoóri-szöveg annyira közeli nekem, hogy az még belefért.

A Szikla szélén egy utolsó pillanatban érkezett dal. Már október volt, mikor a stúdióba menés előtt próbáltunk, és ezt vittem a zenekarnak, hogy valamennyire képben legyenek, mit fognak játszani. Az Áldott szédület című Pilinszky-vers indította szöveg. Vannak a versnek olyan képei, amik engem visszavittek a Rengeteg album szövegeinek világába, a természethez, az emberek-állatok-növények szélsőséges viszonyaihoz.

Ez is táncolós-melankolikus.

És a következő, a már kibeszélt Tűsarkú is, ami amúgy eléggé kistehénes hangulatú nekem. Zenei felfogásában az Ezt is elviszem magammal dal lüktetéséhez hasonlít, és itt az előző témához is visszatérek egy kicsit. Az Árpival [Vajdovich Árpád, bőgő – a szerk.] beszéltük, hogy hol lesz, hol van az új albumon a táncolás, mert igazán csak két-három dalunk van, amire nem csak belül lehet táncolni. Eldöntöttük, hogy legyen ezért több olyan, ami megmozgatja a hallgatót. És a Tűsarkú így kapott egy szinte rejtett latinos ritmust, amitől a dal hallgatható, mondjuk, szivarozgatva, hanyatt dőlve, mozdulatlan, ám akár tombolva is. Ezt a kettősségét én nagyon szeretem.

Csak ő meg én / Szíved ne add szívemért – A finálé felé fordul a lemez, ez a két dal megint egy kissé elemel, a szövegek kevésbé konkrét helyzetekről szólnak, kevésbé novellisztikusak, nem mesélnek történeteket, inkább felvillantanak bizonyos dolgokat.

Néha kell egy kis színtelenség vagy egy visszafogottabb árnyalat, hogy tovább lehessen élvezni a szemedet szétrobbantó pirosat vagy a harsányzöldet. Ezt a két dalt ilyennek látom, jó végighallgatni, jó a világukban lenni, megnyugszom ezekben a percekben, hogy meg tudjam tenni a következő nagy lépéseket.

Eközben ezek a dalok a szüneteikkel, a tempóval való játékkal, a különböző hangszíneikkel azért bőven adnak munkát a hallgatónak.

Amellett, hogy jó daloknak tartom őket, azt is köszönhettem nekik, hogy elindították a lemezt, mert az alkotás során ez a két dal viszonylag korán megvolt. Ők húztak engem, hogy de jó, két dalom már van, jön majd a többi is. És ahogy jöttek a továbbiak, mint a lóversenyen a gyorsabb lovak, lehagyták őket, ezek meg a végén már lógó nyelvvel értek be a célba. Az elején ők indították az egész versenyt, a végére meg éppen csak elérték a célt. Szeretem őket, és szeretem hallgatni is mindkettőt.

Barátom itt hever – Az utolsó előtti dal szövege különös képekkel operál, a címben is szereplő barát sok mindenki lehet: lehetek én is, lehet a másik ember is, de akár még a bibliai Jézus is. Ráadásul az énekmondásban van egy, a templomi recitáló olvasást imitáló tónus.

Amiből kiindultam, az annak a kérdésnek a feszegetése, hogy az ember hogyan tud a másik embernek segíteni. Van-e ilyen feladatunk? Hogy is van ez az egész, hogy egymásnak vagyunk rendelve, egymásra támaszkodunk? A dal egy kétségbeeséses helyzettel indul és a tanácstalanságról beszél, mert nagyon nehéz valódi segítséget adni a másiknak. Különösen a mai viszonyok között. Odafigyelni egymásra. Egy felszínes simogatáson túl a másik belső, emberi magját, lelkét megérinteni. És az is kérdés, hogy jót teszek-e a segítéssel. Mi van, ha a segítés nem más, mint az, hogy együtt vagyok valakivel, mellette vagyok?

És igen, sokat gondolkodtam, gondolkodom ma is Jézus szerepéről, arról, hogy miért ilyen fontos ő, és hogy nekem van-e hozzá közöm, és mit tudok vele kezdeni. Eléggé afelé hajlok, hogy volt valaha valami olyan tiszta kapcsolat ember és Isten között, amiben még nem volt szó Jézusról.

Csak a teremtő Istenről és a teremtett emberről és a körülötte lévő világról, illetve ezek kapcsolatáról.

Hogy ez egy nagy, szerves egész volt. Volt egy működő, természetes kapcsolatunk a transzcendenssel. Ez nem zárja ki Jézust, csak a helyét keresem, mert nem találom benne. Ebben a dalszövegben úgy bukkan fel, mint akin nekem, embernek kell segítenem, ami egy paradoxon. És persze a dal kapcsolódik az Angyalokra gondolok szövegvilágához is.

Arról, ami nincs – Hamar eldőlt, hogy ez lesz a záró dal?

Igen, a kezdő és a záró dal hamar eldőlt. Ez a szám olyan, hogy ha meghallgatod, azután lehet azt mondani, hogy jó, akkor most lekapcsolom a zenét, és egy darabig nem hallgatok semmit. A címe szerint a nincsről szól, de ezzel együtt a teljességről is, de legalább a teljesség kereséséről. Egy visszafogottabb, kísérő jellegű zene van mellette. Lecsengeti a lemezt.

A szólólemezeid sorában – ha úgy számoljuk – ez már az ötödik. Az Ember a fán, a Legesleges, a Rengeteg, az Ég az erdő és A folyó után várható még ilyen típusú szerzői anyag?

Visszatérek a már használt képhez: a kifutópályára most kerültem, most álltam rá, most zúgtak fel a motorok, úgy érzem, hogy most indulok. Ahogy a Kistehén esetében már nem éreztem magaménak a műfajt, most azt érzem, hogy ez a fajta komponálás, a dalírás nagyon bennem van. Alkotói szempontból a zenében és az írásban is a helyemen, a kifutópályán vagyok, elindultam.

Másik képpel is le tudom ezt írni. Gyerekkorom óta rosszul mosom a fogamat, sokat kellett fogorvoshoz járnom. Ezt most meguntam, és mivel megtudtam, hogy van tanfolyam a helyes fogmosásról, elmentem egy ilyenre. Ha én ennyi év fogmosás után el tudtam dönteni, hogy megtanulok rendesen fogat mosni, akkor másban is lehetek ilyen. Igen, szerintem most ezek a dalok és lemezek következnek, és jönnek a könyvek is.