Ádám és Éva három arca – Kritika az Arnold és a Csinos kislány: Brooke Shields című dokumentum-sztárportrékról

A két ikon egyaránt rendkívül fiatalon kezdte máig tartó, változatos pályafutását. Schwarzenegger már huszonévesen élsportolóvá vált, akit a világelső testépítők között tartottak számon, Shields modellkarrierje pedig tizenegy hónapos korában indult egy jelentős márka szappanreklámjával. Életútjuk első szakaszában mindketten rendkívüli testi adottságaikkal, a másodlagos nemi jellegeket fokozottan kidomborító vonásaikkal arattak hatalmas sikereket, ezek a külső tulajdonságaik és elhivatottságuk nyitotta meg a lehetőséget hollywoodi filmsztárrá válásuk és a világhírnév előtt. A nyolcvanas években csúcsra ért ikonok azonban többre vágytak az álomgyári csillogásnál, így hírnevüket felhasználva vállaltak jelentős, aktív társadalmi szerepet – Schwarzenegger politikusként, Shields pedig aktivistaként. A hasonló szakmai metszéspontok ellenére a két híresség magánélete és látásmódja mégis egészen különbözően alakult az évek során, ami nagyrészt a kulturális elvárásokból következő nemi funkciók eltéréseiből adódik. Az ideális férfi és női archetípusok mögötti magánemberek személyisége azonban nehezen ismerhető meg az elsősorban ideológiai benyomásokra reflektáló dokumentumportrékból.

Az „Arnold” című dokumentum-sorozat előzetese

Dokumentumvalóságok

A dokumentumfilmek nemfikciós keretek között, objektíven igyekeznek prezentálni a valóságot a közönség számára. A készítők látásmódja, a történet dramaturgiája, valamint a kamera beállított nézőpontja mégis szükségszerűen formálják a lefilmezett tényeket. Már a műnem olyan korai darabjai, mint Robert J. Flaherty 1922-es klasszikusa, a Nanuk, az eszkimó is különböző trükkökhöz folyamodott a látottak minél izgalmasabb prezentálhatósága érdekében. A címszereplő lakókörnyezetének lefilmezéséhez például a rendező félbevágatott egy iglut, hogy a nézők ténylegesen beleláthassanak az egzotikus építménybe, még ha ezáltal sérült is annak autentikussága.

Az 1960-as években elterjedő dokumentumfilmes forma, a cinéma vérité mindazonáltal a valóság egy egészen más megközelítésű megragadását tűzte ki célul. A stílus képviselőinek „filmigazsága” ugyanis az abszolút igazság megörökítésének lehetetlenségével szemben a filmezés során létrejövő helyzet realitását jelentette. A kamera leplezetlen jelenlétének köszönhetően ugyanis a forgatás körülményeire adott reakciók szintén vizsgálhatóvá váltak. Az olyan rendezők, mint Edgar Morin és Jean Rouch etnográfiai módszerek mintáit alkalmazva maguk is a lefilmezett szituációk részeivé váltak, így belülről ismerhették meg és mutathatták be a történetek alanyait és témáit.

A hasonló képi fogalmazásmódot alkalmazó amerikai dokumentumfilmesek előszeretettel kamatoztatták ezt a stratégiát, miközben olyan korabeli hírességekről forgattak, mint John F. Kennedy (Előválasztás), Jane Fonda (Jane), Bob Dylan (Ne nézz vissza) vagy a Rolling Stones (Gimme Shelter). A politikusok, színészek és rocksztárok pedig nemcsak azért bizonyultak kiváló alanyoknak, mert ismertségük nagy érdeklődést generált, hanem foglalkozásukból adódóan az életüket megfigyelő kamera jelenlétéhez is hozzá voltak szokva, így kevésbé idegenkedtek a filmezés által teremtett környezettől, és hiteles(nek ható) képet nyújtottak önmagukról. 

A kézikamerát és helyszíni hangot alkalmazó technika ráadásul a nézőket is képes volt az események sűrűjébe helyezni, legyen szó akár egy választási vita, egy színházi próba vagy egy koncert felvételeiről.

A későbbiekben viszont maguk a dokumentumfilmek készítői váltak a produkciók sztárjaivá. Az olyan rendezők, mint Michael Moore (Kóla, puska, sültkrumpli) vagy Morgan Spurlock (Super Size Me) politikai agitátorokként formáltak véleményt a megjelenített témákban, és oknyomozó riporterekként, gyakran gerillamódszerekkel igyekeztek rávilágítani különböző társadalmi jelentőségű kérdésekre. Produkcióik mindazonáltal az objektivitás igényét háttérbe szorítva, kifejezetten a hatáskeltő eszközökre koncentrálva tálalták a tényeket.

A „Csinos kislány: Brooke Shields” című dokumentum-sorozat előzetese

A sztárportrék konstruált bája

A sztárokról készült kortárs portréfilmek a korábbi valóságprezentáló technikákból merítve, többnyire szubjektív interjúk visszatekintésein keresztül igyekeznek közelebb hozni ismert főszereplőiket a közönséghez. A hírességek egyszerre jelennek meg a dokumentumfilmek alanyaiként és mindentudó narrátorokként, akik önreflexív módon szembesítik magukat életük fordulópontjaival, hogy új nézőpontból láttassák saját pályájukat, miközben a filmkészítők manipulatív megfigyelőkként prezentálják az elhangzottakat, és változatos dramaturgiai trükkökkel befolyásolják azok jelentését. Hiszen a sztárok életébe betekintést nyújtó dokumentumfilmes trendhez tartozó alkotások jellemzően úgy konstruálják a hírességek magánéletének bemutatását, hogy a sztárok identitásának vizsgálata egy szélesebb körű jelenség sajátosságaira rezonáljon. A dokumentumfilmek a karrierekből azokat az elemeket emelik ki, amelyek egy alulreprezentált vagy helytelenül megjelenített társadalmi réteghez kötik az egyes ikonokat. Így az általuk képviselt ideológiai problémák felnagyítva érvényesülhetnek a nyilvánosság előtt. Hiszen a különböző szociális elköteleződéseket kiemelő narratívák több emberhez juthatnak el a világsztárok hangsúlyos példáin keresztül, akik saját élményeik és emlékeik szubjektív felelevenítésének segítségével igyekeznek igazságot szolgáltatni az adott csoportoknak, ezáltal írva felül a korábbi téves ábrázolásmódok pontatlanságait.

Ennek megfelelően készülnek a főszereplők egészségügyi állapotát kihangsúlyozó betegségfilmek, mint a gégerákkal küzdő Val Kilmert bemutató Val vagy a Parkinson-kóros Michael J. Foxról forgatott Still: Michael J. Fox élete, míg a Rock Hudson: All That Heaven Allowed a címszereplő hollywoodi színész, a Wham! pedig George Michael szexuális orientációjával foglalkozik, ahogy a Csinos kislány: Brooke Shields és a Pamela közelről is a nemi szerepek témáját feszegetik hősnőik viszontagságos életének tükrében, miközben az Arnold sikertörténete egy bevándorló szemszögéből mutatja be a megvalósult amerikai álmot. Az életutak konkrét kontextusoknak való minél pontosabb megfeleltetése érdekében pedig az elbeszélési stratégiák – a valóság megismerésére tett tényleges kísérletek helyett – egyre hangsúlyosabban támaszkodnak a bevett dokumentumfilmes eszközök használatára, hogy minél autentikusabbnak hatóan érvényesíthessék saját szubjektív nézőpontjukat.

Mivel Arnold Schwarzenegger és Brooke Shields reflektorfényben zajló élete behatóan dokumentált a médiában, portréfilmjeik elsősorban nem új információkkal kívánnak szolgálni, hanem karrierjük nosztalgikus felelevenítésére és új szemszögből való megvilágítására koncentrálnak.

A sztárok első kézből mesélik el tapasztalataikat a közönségnek, mondanivalójukat pedig időnként még a rokonok és az ismerősök egyetértő nyilatkozatai is megerősítik, mintha az adott téma szakértőiként szólalnának fel a hírességek mellett. Az elhangzottak autentikusságát alátámasztandó ráadásul a készítők különböző médiaszereplések és filmrészletek archív anyagainak felhasználásával igyekeznek az objektivitás látszatát kelteni. A korábbi produkciókból származó felvételek játékfilmes módszerekkel dramatizált bevágásai és az ezeket kiegészítő, újonnan készített vágóképek ugyanakkor a történtek illusztrálása mellett éppen a közönség gondolkodásmódjának befolyásolására szolgálnak.

A Brooke Shields szüzességét firtató híradórészleteket többek között a berlini fal leomlásáról és az etióp éhezőkről tudósító szinkronidejű adások keretezik, ezáltal világítva rá a korabeli szexszimbólum magánéletével foglalkozó bejátszások hírértékének abszurditására. A sztár ellen elkövetett szexuális erőszak esetét részletező jelenet alatt az éjszakai Los Angeles felett cikázó hullócsillagok metaforikus képe hangsúlyozza a színésznő viszontagságos érvényesülését a szórakoztatóiparban. Schwarzenegger gyermekkorának lelki nehézségeire különböző II. világháborús jelenetekről – a harcok után maradt romok és a megtört férfiak képeiről – asszociálhatunk, miközben a személyes narráció a háborús veterán apától elszenvedett abúzusokat írja le, a mozihős szívműtétje utáni küzdelmeit pedig az akciófilmjeiből kiemelt harcjelenetek érzékeltetik.

A dokumentumfilmek vázát képező mélyinterjúk során szintén az érzelmi manipuláció érvényesül az arcjátékot és a testbeszédet kiemelő félközeli beállításokban, melyek egy-egy jól elkapott alakítás hatását keltve örökítik meg a színészek érzelmi reakcióit saját visszaemlékezéseik során. A beszélgetésekre ráadásul a sztárok otthonában kerül sor, így nyomatékosítva annak látszatát, mintha belső, intim világukba engednének betekintést. Noha a sztárportrék leginkább a hírességek által képviselt szerepmodellek társadalmi szituációkba ágyazott jelentőségére képesek rávilágítani.

A társadalmi nemek keresztútjai

A nyolcvanas évek Amerikájának politikai környezetében a konzervatív ideológiai minták és a hagyományos értékrendek kerültek előtérbe. A legnagyobb sikereiket ebben az időszakban elérő Schwarzenegger és Shields egyaránt a kor klasszikus nemi szerepeinek kiemelt megtestesítői, mind testileg, mind publikus perszónájukat tekintve.

Az izomkolosszus férfi a határozott maszkulin kiállást, az erőt, a magabiztos vezetőkészséget testesítette meg, míg a feminin szupermodell az erkölcsiség, a hűség és a gondoskodás nőeszményét reprezentálta.

A két életút kortárs vizsgálata mindazonáltal lehetővé teszi a képviselt társadalmi genderminták újraértelmezéseit.

Arnold Schwarzenegger szigorú nevelést kapott katona apjától, anyja említésekor viszont egy padlót súroló nő alakja jelenik meg a visszaemlékezések során. A gyerekként tapasztalt családi minták tehát egyértelműen a férfit jelölték meg a házasság döntéshozójaként a háztartásbeli nővel szemben. Brooke Shieldset ellenben szülei korai válását követően szinte kizárólag anyja nevelte, aki a lány karrierjét is igazgatta. Az erős, szuverén nő alkoholfüggősége és férfiügyei miatt mégsem vált követendő példaképpé, helyette egy szoros függőségi állapot alakult ki a harsány anya és szeretetre vágyó lánya között, ami Shields további életét is végigkísérte. A színésznő a későbbiekben csupán anyja helyett férjeinek igyekezett megfelelni. Így míg Schwarzenegger már fiatalon rendkívül önállóvá vált, és a testépítés egyéni sportjában, saját alakját formálva aratott sikereket, addig Shields mindig egy aktuális társhoz ragaszkodott a magánéletében, ahogy modellként is az őt beállító fényképészek elképzelései határozták meg kinézetét. A két sztár testképének nyilvánosság előtt prezentált esztétikuma tehát eltérő módokon jött létre: a férfié önerőből, míg a nőé közvetve.

Így az ideális fizikum hiába váltott ki mindkét nem esetében erős vonzalmat a rajongókból, a kinézet megformáltságának pszichológiai háttere a társadalmi elvárások szerint alakította a sztárok magánéletét. Míg Schwarzenegger saját bevallása szerint számos egyéjszakás kalandba bonyolódott testépítő évei alatt, addig Shields címlaplányként is huszonéves koráig őrizte szüzességét. Ugyan mindketten a szexuális fantáziák és a tekintetek tárgyaként jelentek meg a külső szemlélők előtt, karrierjük szintén az eltérő nemi sztereotípiák befolyása alapján alakult, első filmszerepeik egyaránt valós élményeikre reflektáltak.

Brooke Shields az életéről szóló dokumentumfilmjének címét inspiráló Csinos kislányban egy érintetlen, kiskorú prostituáltat formál meg, akit az őt körülvevő férfiak szexualizálnak saját igényeik kielégítése kedvéért, ahogy munkaadói is tették a gyerekmodell Shieldsszel a nyilvánosság előtt. Majd az önreflexív szerep továbbgondolásaként A kék lagúna lakatlan szigeten ragadt fiatal párjának történetében a tinédzserré cseperedő lány nővé érése és szexualitásának felfedezése kerül előtérbe. Schwarzenegger pedig egy erőnléte miatt különleges, Amerikába tartó idegent alakít első filmjében, a Herkules New Yorkban címszereplőjeként. A mitológiai figura Újvilágba való megérkezése egyértelműen az őt alakító bevándorló színre lépését is jelentette a mozi és választott hazája világában. Jól ismert sztáridentitását viszont a testépítésről szóló Acélizom dokumentumfilmjében alakította ki, ahol önmaga egy idealizált verzióját ismertette meg a közönséggel.

A dokumentumfilmekben vizsgált, társadalmi modellekként szolgáló publikus sztárperszónák konstruált hamisságára Schwarzenegger világít rá egyértelműen az osztrák szlengkifejezés, a Schmäh, azaz süketelés említésével.

Schwarzenegger hollywoodi karrierje alatt a nézők megnyerésére használta a róla kialakult – marketingszempontok alapján ferdített – képet, amelyből politikai pályafutása fellendülésével profitált. Kalifornia kormányzójaként szintén bevett túlzásokkal és megtévesztésekkel élt a média előtt, ennek őszinte leleplezésével pedig nemcsak korábbi nyilatkozataival szemben ébreszt fenntartásokat, hanem az Arnold portréfilmje során elhangzó állításokat is idézőjelbe teszi. Hiszen a hírességekről készült műsorok elsősorban a hírnév növelését képesek szolgálni, újabb promóciós felületet biztosítva szereplőiknek, különösen akkor, ha az adott sztárok aktívan részt vesznek a produkciókban.

Brooke Shields élete modellként és színésznőként szintén az illúzió megteremtése körül forgott, mely hírverést később aktivistaként igyekezett egy nemes cél felé fordítani, felhívva a figyelmet a nők szülés utáni depressziójának nehézségeire. A politikussá lett Osztrák Tölgy pozitív megítélésével szemben Shields a szórakoztatóipar felől érkező támadásokkal volt kénytelen szembenézni munkássága miatt. A szerepmodellé válást a dokumentumfilmben látottak alapján továbbra is a nemi sztereotípiák létezése befolyásolja. Az olyan magánéleti botrányok, mint Scwarzenegger házasságtörése, valamint az ebből születő eltitkolt, törvénytelen fia és Shields sokáig elhallgatott megerőszakolása azonos dramaturgiai értékű traumákként ábrázolódnak a történetek adott pontján: Schwarzenegger házasságát, Shields pedig az önállóan elérhető karrier lehetőségét veszíti el az esetek következtében. Így a sztárok a valóságban szintén a klasszikus hollywoodi ideológia független kalandorhősévé, illetve a háztartásbeli nő és anya archetípusává válnak az aktívan cselekvő férfi és a passzívan szenvedő női minták kiemelésével. 

A társadalmi nyilvánosság előtt és a filmek fikciós világában képviselt nemi szerepekre fókuszáló dokumentumportrék azonban eltérő magánéleti konklúziókat tartogatnak sztárjaik számára.

A produkciók tényleges valóságmegfigyelésekre épülő részei egyfajta dramaturgiai igazságtételként jelennek meg a történetek zárlatában.

A testépítőként a látszat, színészként a tettetés, politikusként pedig a meggyőzés erejét kihasználó Schwarzenegger amerikai álmot megvalósító karrierjét személyes, belső világának realitása teszi idézőjelessé. Az illuzórikus sikeren túli boldogság szindrómája kerül ugyanis előtérbe, amikor politikai pályája befejezéséről, szülei és egykori testépítő barátai elvesztéséről, valamint feleségétől való elidegenedéséről beszél. Férfias függetlensége mostanra magánéleti traumának érződik. A megöregedett izomkolosszus hatalmas házát látszólag csak népes háziállatseregével oszthatja meg, akiknek még tényleges szükségük van rá. Az életét végigkísérő macsó, maszkulin szerepmintákat idős korában viszont már kizárólag a filmek fiktív világába történő visszatérésen, egykori sztáridentitásának nosztalgikus felelevenítésén keresztül élheti át újra.

Vele szemben Brooke Shields az ideológiai elvárásokkal folyamatosan szembemenő karrierje során már kiskorúként szexikonná vált, hollywoodi pályafutását viszont konzervatív szüzességben töltött egyetemi évekre cserélte, hogy végül az anyaságban találjon rá függetlenségére aktivizmusán keresztül. Míg korábban folyamatosan a körülötte lévők jóváhagyására vágyott, mostanra szülőként és nőként is mások boldogulását segíti. A róla készült portré egy családi körben megvalósuló kérdés-felelet játékkal zárul, mely alatt tinédzserlányai reflektálnak az anyjuk sztáridentitása által képviselt társadalmi normák problematikusságára.

Míg Arnold Schwarzenegger fiúként, férfiként, apaként és politikusként egyaránt az erőteljes, macsó, maszkulin mintákat testesítette meg, addig Brooke Shields a lány, a (színész)nő, az anya és az aktivista szerepében is a hagyományos feminitás elképzeléseire reflektált. A róluk készült dokumentumportrék ezen mintákból formálnak a kortárs ideológiai kontextusokat vizsgáló történeteket. A marketingpotenciál alapján kiemelt magánéleti tényezők mindazonáltal olyan játékfilmeket idéző dramaturgiai elemekké formálódnak, melyek manipuláltsága megkérdőjelezheti a prezentált valóságba vetett bizalmat.